Sajtóeseményen mutatta be a budapesti Kieselbach Galéria a legújabb, ezúttal nem képzőművészeti kiadványát, a „Tamás könyve” című dokumentumkötetet. A hazai műkereskedelem egyik biztos oszlopa, a Kieselbach Galéria egy ideje már nem csupán képzőművészeti köteteket és katalógusokat ad ki. A Tamás könyve bemutatásán Kieselbach Tamás tulajdonos úgy fogalmazta meg bevezető szavaiban a műkereskedő és a könyvkiadó közös filozófiáját, hogy a 20. század mindent szétszedett, kívánatos lenne már, hogy visszajöjjenek szülőföldjükre mind az emberek, mind a műtárgyak, s az ő célja a hazasegítésük.

Kieselbach a 20. század magyarországi történelmében négy nagy fordulópontot lát: az 1918–20-as időszak, illetve az 1989-i rendszerváltás kötetei még csak tervben vannak meg, 1956-tal kapcsolatosan már megjelentették egy pesti fiú színes rajzokkal díszített naplóját, 1944–45 megidézője pedig épp ez, a ma bemutatott kiadvány.

A Tamás könyvének két főszereplője van: aki írta, a jelenlévő dr. Anna Maria Habermann olasz orvosnő, és akiről írta, a csak hiányként jellemezhető magyar féltestvér, Hábermann Tamás. A katolikus neveltetésű, mit sem sejtő orvosnő életébe fokozatosan lopózik be a titok felismerése, ami egy számára ismeretlen kisfiú fényképének eltüntetésével, valójában a létező magyar bátyjának eltitkolásával, kezdődött. Ezek szerint az ő magyar édesapjának volt egy ismeretlen előélete, magyarországi első házassága, és egy abból született féltestvér, Tamás. Meg az is, hogy az apja valójában zsidó származású, és Tamás is az, még ha kikeresztelkedett is, tehát neki legalább is félig zsidónak kell lennie. És amikor előkerül az apa nagy, kopott utazóládája, benne ismeretlenek fotóival, köztük a kisfiúéval, és az ismeretlen, magyar nyelvű levelekkel, az orvosnőben munkálni kezd a hiány: meg kell ismerni a gyökereit, a titkot az ő jelenléte és a semmiből egyszerre üzenni kezdő testvérbáty között, akiről azt sem tudni: él-e még, és hol, netán meghalt? Az orvosnő tehát elkezd tanulni magyarul, és ismerősei segítségével kutatni kezdi Baján és környékén a rokonait. Ebből születik meg a kötet: Tamás és a magyar zsidó rokonság fotódokumentumaiból és levelezéséből a már Olaszországban élő apához,  és a keresztény orvosnő naplószerű reflexióiból mindehhez.

A jelenben élő olasz testvér, és a hiányban létező magyar testvér korokat átívelő misztikus egymás keresésének, élni akaró megmutatkozásának dokumentumkötetét tartja a kezében az olvasó. Vagy miként a koncepciót kialakító Tóth Ildikó fordító és az összekötő szöveg írója fogalmazta meg: „egy kötet azokért, akiket már elfelejtettünk”. Tamás dokumentálható élete 1944. május 28-i eltűnésével, a bajai zsidókat deportálásával ér véget. Az viszont, hogy felrakták-e az Auschwitzba tartó vonatra és elpusztult a haláltáborban, csak sejthető, mert Anna Maria vágyaiban még esélyt ad a „valahol a nagyvilágban még él az ő idős testvére, aki nem is sejti, hogy féltestvére most is őt keresi” szép illúziójának. Mert most már ő nem engedi felejteni meg sem ismert, hiányzó rokonainak emlékét, akikért kutatott, akikért apanyelvén tanul, akikért össze kellett hoznia ezt az emlékkötetet.

A Kieselbach Galéria ezúttal is nagy esztétikai műgonddal vette gondjaiba a tetszetős kiadványt (szerkesztő Kieselbach Anita, társszerkesztő Molnos Péter, dizájn: Kieselbach Anita és Márkus Laura). Éppen ezért nem értem, hogy könyves szakmai szempontból miért maradhattak bennem fenntartások?

Mert bizony maradtak.

A tipográfiát tekintve a helvetica típusú, nem talpas betűk mutatósak, csak ránézésre kevesebb információs egységet hordoznak, ezért ha olyan kicsi méretben jelennek meg, mit az Előszóban és az azt követő két vallomásban, akkor egyrészt a vékony szálú, apró betű nehezebben olvasható, másrészt így olyan hosszú sorok jönnek létre, amiknek folyamatos követése a szem számára nehéz. Így a szép, tömbös hatás végett meggyengítették a tartalom gyors befogadhatóságát, ami nem szerencsés. A szemet szúró másik negatívum az olvasószerkesztő, a lektor hiánya. A többször is előforduló, köznyelvi „semmit nem” „soha nem” szóhasználat helyett én bizony kijavítottam volna Tóth Ildikó szövegét a választékosabb „sohasem”, ”semmit sem” formára. Az sem következetes, hogy az eredeti levelek hibás helyesírását általában követik a kiírt levélrészletek, kivéve, amikor javítva hozzák őket.

Vagy más: nem a recenzornak kéne felfigyelnie arra, hogy pl. a 24. oldalon közölt levélben a megfejtőnek értelmetlen „… új év roskasozó (?) I. napján bementem…” szövegrész valójában a zsidó öregasszony szóhasználatában a magyarral kevert zsidó beszéd „ros hásónó” (Ros háSáná), vagyis „új év első napján” megfejtéssel azonnal értelmet nyer. (A zsidó időszámítás „tisri első napja” ugyanaz, mint a Gergely naptár „Újév első napja” – csak persze máskorra esik.)

Kevés, de létező hibájával együtt is megrendítő ez a könyv; címlapján egy svájcisapkás, mackónadrágos kisfiú néz szembe a kamerával, iskolai, hátratett kezű, „jó gyerek” tartásban, hátát valami fal élének vetve, és közben tudjuk, ő már nem érhette meg, hogy a kishúgát egyszer is magához ölelhesse. Tamás hiánya átjárja még a jelen lévő, indifferens olvasót is, aki tudja, hogy az ordas fasizmus nem kímélte meg még a legártatlanabbakat sem, és bár az a kor vissza többé nem jöhet, korcs utódainak foga csattogását mi is hallani kényszerülünk, akár akarjuk, akár nem.

Sorsoddal kivívtad magadnak a jogot, hogy ne feledkezhessünk meg rólad sem, HÁBERMANN TAMÁS, csupa nagybetűvel, és köszönjük azoknak, akik hiányodat emlékezetünkbe vésték a rólad szóló könyvvel.