ÉRDEKEL AZ ÚJ INFOVILÁG
 Az újságíró archívumából: A berlini falról – kissé másképpen (1.)
nagyobb betű kisebb betű comment e-mailben elküld nyomtatás
Az újságíró archívumából: A berlini falról – kissé másképpen (1.)

Az újságíró archívumából: A berlini falról – kissé másképpen (1.)

Tatár Imre: a magyar külpolitikai újságírás doyenje, miként mondani szokták: "nagy öregje". De lehet-e öreg egy olyan 97 esztendős kolléga, aki nyugállományba vonulása óta mást sem tesz, mint folytatja a hivatását. Ír. Igaz, nem napilapba, mint tette egy dolgos életen át, hanem jórészt a saját könyvtára számára. A minap kivételt tett, és erről az Infovilág is beszámolt: Újságok, utcák, emberek alcímmel megjelentette naplóját 1956-ról.


Az örökifjú Aranytoll-életműdíjas újságíró – az Infovilág szerkesztőségének felkérésére – mától néhány folytatásban olvasóink rendelkezésére bocsátja szerfölött gazdag archívumának egyik dossziéját, amely a berlini falépítésről és következményeiről szól. Tatár Imre írásait jó szívvel ajánljuk életkorától függetlenül mindenkinek.

"Valóságos falépítési láz fogta el mostanában a világot:  nem csak Európában, a Keleten és Amerikában is. Miért éppen most? Miközben töprengek, eszembe jut ennek a jelenségnek egy európai, huszadik századi elődje: Berlin. Mennyit jártam mindkét oldalán!

Elő tehát a másfél évtizede fiókban fekvő emlékezéseimmel: mit írtam is arról a monstrumról? Idézem, de mielőtt elkezdeném, hadd hívjam fel elöljáróban egy különbségre a figyelmet. A mai „falak” mind nem kívánatosnak minősített emberek elhárítására épülnek – az viszont saját polgárait zárta be, hogy ne mehessenek, szökhessenek át egykívánatosabb világba.        

Íme, a hajdani beszámolóm.

Mennyi egy Ulb?

Kis történelmi visszatekintés. A háború után a négy győztes megszállta Németországot, négy övezetre, akkori néven zónára osztotta. A Szovjetunió az általa elfoglalt zónában a kommunista pártot segítette hatalomra, ebből lett 1949-ben a Német Demokratikus Köztársaság, ugyanolyan „népi demokrácia”, ugyanúgy Moszkva patronátusa, uralma alatt, mint Magyarország és az egész szocialista tábor. Különbségek azért voltak. Az ötvenhatos forradalom hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország legyen e táborban „a legvidámabb barakk”: viszonylag liberális diktatúra. Ez azonban szemet szúrt egyes barátinak nevezett országokban. Az NDK vezérkara, a nyolcvanas évek végéig, ha nyilvánosan nem is, gyakran bírálta Kádárékat, amiért itt „lazul a proletárhatalom”. Különösen így volt ez olyan időszakokban, amikor a magyar párt reformokkal próbálkozott. Kádár és Fock Jenő 1970-i berlini látogatásán az „új gazdasági mechanizmussal”, tehát a gazdasági reformkísérlettel küszködő magyar vezetőket Walter Ulbricht, a Német Szocialista Egységpárt első embere szemrehányásokkal árasztotta el.

Ő maga, enyhén szólva, nem volt rokonszenves személyiség. Íme egy vicc erről a férfiúról: „Mi a kelet-németeknél a legrövidebb időmérték? –  Egy Ulb! – Miért? – Ennyi ideig tart, amíg az NDK-állampolgár elzárja a tévét, ha a képernyőn megjelenik Walter Ulbricht kecskeszakállas arca."

A magyar–NDK viszony a kötelező barátságon, és a repülőtéri ölelgetéseken túl tehát nem volt felhőtlen, a magyarokban, még a vezetőkben is élt az ellenszenv e rideg, az előírásokat mindig százhúsz százalékra teljesítő politikusokkal szemben. Nem ismerem eléggé a különböző német tájak, tartományok hajdan önálló kis, vagy nagyobb államok lakóinak nemzeti tulajdonságait, az eltéréseket, de akkoriban azt mondták, hogy Berlinben, vagyis a vezető gárdában a szászoké a fölény. Ezek a funkcionáriusok a szász iparvidék munkásmozgalmából kerültek ki. Nekem inkább poroszosnak látszottak, pontosabban olyanoknak, amilyen kép bennem a poroszokról élt.

Később Nyugat-Németországban megismerkedtem olyan porosz katona-junker családból származó emberekkel, akik kedélyben, könnyedségben nem maradtak el a bajortól, az osztráktól, vagy éppen a magyartól.

A berlin-brandeburgi kapu keletről. Bár a nagyhatalmak által a II. világháború után meghúzott zónahatár a kaputól mintegy harminc méterre húzódott, ott, ahol az 1961. augusztusban épített fal is, a keleti oldalról tilos volt megközelíteni a híres-hírhedt műemlék építményt. (A szerző az előtérben a középső.)

A németekről általában olyan kép élt a munkásmozgalomban, hogy minden szabályt kínosan megtartanak. Állítólag Lenin mondta, hogy ha a német forradalmárok meg akarnak rohamozni egy pályaudvart, előbb peronjegyet váltanak. Ugyanakkor tudtuk, hogy képmutatók (bár ebben nem álltak egyedül). A Neues Deutschlandnak, pártjuk központi lapjának első oldalán egymást érték óriás betűs címekkel a Szovjetuniót és a szovjet ipart dicsőítő cikkek. Nem győzték mondani, hogy „a Szovjetuniótól tanulni annyi, mint győzni tanulni!” Közben jó embereim megsúgták, hogy amikor beindították nagy lakásépítési programjukat, a kiemelt helyekre nem szovjet, hanem dán modellt vásároltak. De végül is minden ideológiai huzakodásaink ellenére az NDK volt a táborunk iparilag legfejlettebb országa, a legmegbízhatóbb szállító, a legjobb vásárlónk azon a szövetségen belül, amelynek tagjai voltunk. A Trabant a világ legkomikusabb, de legolcsóbb autója. (Bár több tízezernyi magyar járta be vele fél Európát minden gond nélkül.) Az NDK-polgárnak tíz évig kellett várnia arra, hogy kiutalással megkaphassa, a mieink hamarabb jutottak hozzá.

Róluk se szabadott rosszat írni. Nem is tudtam mindent, a Stasiról: az állambiztonsági minisztérium galádságairól a teljes igazság a fordulat után derült ki. Igaz, nem volt titok, hogy olyan besúgói rendszert építettek ki, amely belenyúlt a családok életébe, fiú az apát árulta el, máskor az apa vállalt besúgói feladatot, hogy fia egyetemre kerülhessen. Máig előttem a kép: Friedrichstrasse, S-Bahn (magasvasút) állomás. Innen indultak a szerelvények Nyugat-Berlinbe, a vágyott Nyugatra. Szigorúan ellenőrzött szerelvények. Fent a csarnok üvegfalánál, az alant járókat figyelve, szétvetett csizmás lábakkal, farkaskutyás rendőr áll. Megdöbbentően emlékeztet a náci időkre. Más. Beszélgetek az FDJ (Freie Deutsche Jugend), a párt ifjúsági szervezete helyi vezetőjével. Megkérdem, miért tilos hallgatni a nyugati rádiókat, nézni a nyugat-berlini tévét? Hogyan lehet küzdeni valami ellen, amit nem ismernek, miért nem engedik a fiatalokat személyesen meggyőződni arról, hogy az a propaganda, amely a túlról jön, hamis? Mintha valami fanatikus papot hallanék: nem szabad kitenni az ifjúságot a kísértésnek! Mégis, a háztetőkön sok antenna nézett nyugat felé, s ha belépve egy szállodai szobába kinyitottam a rádiót, eleve Nyugat-Berlin hangja szólalt meg. Az előző lakók már erre a hullámhosszra állították.

Egyik meghívásom alkalmával interjút „készítettem” a Magyar Hírlap számára Oscar Fischerrel, az NDK külügyminiszter-helyettesével. Miért tettem a „készítettem” szót idézőjelbe? Majd meglátják. Fogadott. Bevezetőül figyelmeztetett, egyelőre csak beszélgetünk, nem közlésre szánja, amit mond. Már-már a várakozás izgalma fogott el. Vagy egy óra hosszat csevegtünk így a világ dolgairól, semmi nem hangzott el, amit ne lehetett volna leírni. Mi lesz az interjúval? – kérdeztem magamban. Végül felállt, kezet nyújtott, s ennyit mondott. „Kint a titkárságon megkapja a kérdéseket és a válaszokat.” Még a kérdések feltevését sem bízta rám. A szöveg tele volt hivatalos frázisokkal, hivatkozásokkal pártkongresszusokra, ahogyan az ilyen formális, semmitmondó nyilatkozatokban szokás, a teljes liturgia, a Szovjetunió és a két ország barátsága, a szocialista közösség jelentősége. S néhány konkrét, érdekesebb, bár ismert tényt tartalmazó mondat, arról, hogy az NDK és Magyarország szakosítja, megosztja a munkát, a villamos háztartási gépek esetében például ki az egyik fajtát, ki a másikat gyártja. Jól haladnak az NDK nemzetközi elismerését szolgáló tárgyalások a „két szuverén, egymástól független német állam” viszonyának rendezésére. Az interjú címe méltó volt tartalmához: „Az NDK békepolitikát folytat”. Olyan cím és szöveg volt ez, amelyet a nagykövetségen és a mi külügyminisztériumunk illetékesén kívül biztosan senki sem olvasott el. Jogos a kérdés: talán valami különbet vártam ettől az interjútól? Hasonló protokolláris cikk, interjú, beszéd száz számra jelent meg a magyar sajtóban, de ez így is meglepett. Ha nem lettem volna hozzászoktatva, azt mondanám, megszégyenített. Ennyit gondoltam magamban: „Íme, az NDK”. De legalább most utólag hadd meditáljak valamin, ismét csak amolyan „erről jut eszembe”-módon.

Emelvény turisták számára a Brandenburgi kapu nyugati előterében, a fal mögött..A Fischer-interjú története felidézi a mi újságíróink és magas rangú politikusaink viszonyának emlékét. Vezetőink nem tartották sokra saját és a „baráti” újságok munkásait, tudták, hogy nemcsak írni, de még kérdezni sem mernek valami kényeset, kellemetlent, kínosat. A nyugati újságírókat viszont szívük mélyén tisztelték, s ha egyik-másik beszédben leimperialistázták is őket, alkalomadtán készségesen álltak rendelkezésükre, fogadták őket, elviselték a kínos kérdéseket is, többet mondtak el nekik, mint nekünk. Tudták, a nyugati sajtónak van hitele az olvasóik előtt, a mieinknek – enyhén szólva – kevésbé. A nyugati sajtóban megjelenő nyilatkozatokkal lehet hatni az ottani politikai közvéleményre… Kádár Jánostól például egyetlen magyar újságíró sem merte volna megkérdezni: „Mikor vonulnak ki a szovjet csapatok?” A nyugati tudósítók, az amerikai, a brit, a francia nagy lapok emberei mindég megkérdezték. Általában azt válaszolta, hogy ez nem magyar ügy, a Varsói Szerződés keretében tartózkodnak itt. Hadd ismételjem meg: itt se a válasz volt a fontos, hanem maga a kérdés feltevése, a probléma napirenden tartása. De íme, egy (nem túl erős) ellenpélda. Hruscsov 1960-ban Bécsbe látogatott, s az osztrák kormány fogadást adott tiszteletére Schönbrunnban. A fehér-arany termekben nyüzsgött a vendégsereg, a vezetők külön szobába vonultak. Oda kellene bejutni! Vajda Péternek, a Népszabadság moszkvai tudósítójának jó kapcsolatai voltak az oroszokkal, ismerte Hruscsov fő testőrét, egy testes KGB-ezredest. Karon fogott, szólt valamit az ezredesnek, s az beengedett kettőnket. Körülnéztünk, megláttuk Gromiko külügyminisztert, éppen magányosan állt. Péter odalépett és minden előzetes (a szovjeteknél szokásos, előírásos) bejelentés, engedély nélkül, „továris Gromiko” megszólítással feltett neki, a tárgyalásokra vonatkozó (igaz, nem valami falrengető) kérdést. Gromiko válaszolt, mi több, büszkén megjegyezte: „Lám, nekünk is vannak ilyen újságíróink!” Mármint olyanok, akik lecsapnak a politikusra, és bátran kérdeznek. Az igazsághoz tartozik, hogy Bécsben ezt megtehettük, Moszkvában biztosan nem, félresöpörtek volna a miniszter közeléből. Otthon, a hazai sajtó azt közölte, amiről felsőbb határozatot hoztak, akkor készíthetett interjút, amikor erre utasítást kapott. A kommunista politikusok Nyugatra látogatva azonban alkalmazkodtak az ottani körülményekhez, igyekeztek hasonulni nyugati kollegáikhoz, nehogy ezzel is kivívják a sajtó bírálatát és erősítsék azt a (teljesen megalapozott) vádat, hogy titokzatoskodók, nem mondják meg az igazat.

Visszatérek az NDK-ba.

Ebben az országban végig dívott, ami nálunk már régen nem: ha a pártfőtitkár valamilyen gyűlésen megjelent, a résztvevők felállva, ütemesen megtapsolták és éltették. Mint nálunk az ötvenes évek elején az „Éljen Rákosi!”-korszakban. Mennyi volt ebben a tömeges, ritmusos tapsban a meggyőződés, mennyi a német kötelességtudat és a félelem, mennyi a táborban elterjedt „Éljen Sztálin!” maradványa, nem tudom. De az emberek gyorsan változnak. Ezeket a szabályokat is elfújta a történelem szele, vihara. A budapesti NDK-követség utolsó sajtótanácsosa meglehetősen primitív, igencsak szabályszerűen viselkedő fiatalember volt. A két német állam egyesülése után gyorsan fordult egyet: átment Münchenbe, a nagynéni üzletébe. Az utolsó NDK- nagykövet jól tudott magyarul, diplomata-kötelességéhez híven végig képviselte kormánya álláspontját, például a határnyitás napjaiban. Néhány esztendővel később összeakadtam vele az akkor már egyesült Németország nagykövetségének fogadásán. „Mi van önnel?” Kiderült, hogy egy hamburgi biztosítótársaság alkalmazásába lépett, magyar nyelvtudását és régebbi kapcsolatait hasznosítva a cég budapesti kirendeltségének vezetője lett. A német nagykövetnek pedig eszébe sem jutott gyűlölködni és „fizetni” a múltért. Meghívta a fogadásra."

(Folytatása következik.)

Forrás: Infovilág
Az olvasók szerint a cikk hasznossága
(4)
(0)
nagyobb betű kisebb betű comment e-mailben elküld nyomtatás
Hozzászólások (0)
Ehhez a cikkhez még senki nem írt hozzászólást.
Olvasta már?
Az újságíró archívumából: A berlini falról – kissé másképpen (4.)
Az újságíró archívumából: A berlini falról – kissé másképpen (4.)

Tatár Imre: a magyar külpolitikai újságírás doyenje, miként mondani szokták: "nagy öregje". De lehet-e öreg egy olyan 97 esztendős kolléga, aki nyugállományba vonulása óta mást sem tesz, mint folytatja a hivatását. Ír. Az örökifjú Aranytoll-életműdíjas újságíró – az Infovilág szerkesztőségének felkérésére – néhány folytatásban olvasóink rendelkezésére bocsátja szerfölött gazdag archívumának egyik dossziéját, amely a berlini falépítésről és következményeiről szól.

Bezárás
Orbán megosztó politikája csak akkor működik, ha van hozzá kellő ellenségkép A világsajtó részletesen taglalja a Közép-európai Egyetem, a CEU ellen indított magyar kormányzati támadást. A konzervatív német Frankfurter Allgemeine Zeitung kiemeli, hogy a CEU nemzetközileg az egyik legtekintélyesebb magyar egyetem. A kormány azonban első számú közellenségnek állítja be a finanszírozót, Soros György magyarországi születésű amerikai pénzügyi befektetőt, és a beterjesztett törvényjavaslat egyes elemei a CEU ellen irányulnak – állapítja meg a cikk szerzője, aki az egész ügy magyarázatát abban véli felfedezni, hogy Orbán Viktor megosztó politikája csak akkor működik, ha van hozzá megfelelő ellenségkép.
Hagyományosan gazdag húsvéti programok Bécsben Ahogy a tavaszi virágok bontják szirmaikat, úgy nyílnak sorra a húsvéti vásárok az osztrák fővárosban. Április közepéig összesen 260 standnál válogathatnak az érdeklődők, a kínálat a hímes tojástól a kézműves termékeken át a különleges ínyencségekig terjed.
A tévés szolgáltatásformák közül a kábeltévék iránt a legnagyobb az igény, az érdeklődők 41 százaléka sorolta első helyre ezt a műsorszolgáltatási típust. A leggyakrabban az internet- és tévészolgáltatók díjait hasonlítanák össze az ügyfelek, amire bőven van is lehetőségük: a tízezer lakosúnál nagyobb településeken átlagosan 7 tévé- és 13 internetszolgáltató közül választhatnak az érintettek.
Csillagködbe burkolódzó hálózat Pompás névre keresztelte a Zyxel a felhőből vezérelhető hálózati eszközcsaládját: Nebula (csillagköd). Ez az új technológia a kisvállalatok számára kínál minden eddiginél egyszerűbb hálózatmenedzselési megoldást. Az új Nebula-termékválaszték egy felhőmenedzselt hozzáférési pontból (NAP), felhőmenedzselt switch-eszközből (NSW) és egy felhőmenedzselt biztonsági átjáróból áll (NSG).
Értelem kontra érzelem – boldogsághiányos Magyarország Illyés Sándorra, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Kísérleti Pszichológiai Tanszékének alapítójára, a filozofikus mélységű gondolkodóra, az empirikus tudósra, a nemzetközi jelentőségű kutatóra 2003 óta minden évben megemlékeznek a karon Sándor-nap táján. Az idei tanácskozás fő témájául az affektív és kognitív találkozások jelenségét választották, vagyis értelem és érzelem együttműködését vették górcső alá.
Élet és halál: gyorsítandó az új gyógyszerek befogadása az ártámogatásba Senki nem tudja, hányan halnak meg azért, mert nem jutnak idejében olyan létező és hatásos gyógyszerekhez, amelyekkel sikeresen kezelik a rákos betegeket. A bürokrácia húzza az időt. Az új és hatásos onkológiai gyógyszerek befogadása az ártámogatásba rendkívül hosszú időbe telik Magyarországon.
Az újságíró archívumából: A berlini falról – kissé másképpen (4.) Tatár Imre: a magyar külpolitikai újságírás doyenje, miként mondani szokták: "nagy öregje". De lehet-e öreg egy olyan 97 esztendős kolléga, aki nyugállományba vonulása óta mást sem tesz, mint folytatja a hivatását. Ír. Az örökifjú Aranytoll-életműdíjas újságíró – az Infovilág szerkesztőségének felkérésére – néhány folytatásban olvasóink rendelkezésére bocsátja szerfölött gazdag archívumának egyik dossziéját, amely a berlini falépítésről és következményeiről szól.
Keine Angst vor dem Grauen Star ’Lass das Licht herein!’, ’Hab’ keine Angst vor der OP!’ Damit wirbt die Ungarische Gesellschaft für Kunstlinsen-Implantation und Refraktive Chirurgie für den rechtzeitigen operativen Eingriff bei Grauem Star. Die Mitglieder der Gesellschaft (im Mai 2016 gegründet), lauter Augenärzte, zogen durchs Land, um für den regelmäßigen Besuch beim Augenarzt zu werben, denn der Graue Star kann in einer ambulanten OP geheilt werden.