Holnap, kedden délután két órakor avatják föl a világhírű szegedi papucs napjainkban utolsó mestere, Rátkai Sándor látványműhelyét. A város által adományozott helyiségben, a Kiss Ernő utca 2–4. alatt alapítványi, illetve városi támogatással létrejött műhelyt Botka László polgármester és Tokody Ilona, a szegedi születésű, világhírű szoprán énekesnő, a Rátkai Sándor Közhasznú Alapítvány lelkes támogatója adja át.

A bársonyból, csakis kézzel készülő, hímzett szegedi papucs legendás hírű mestere a 92 éves Rátkai Sándor. Volt idő, amikor a város 40 műhelyében készítették a török hódoltság kora óta Szeged jellegzetességének számító cipellőt. A papucs egyik különlegessége, hogy szimmetrikus: egyforma a bal és a jobb lábra felvehető lábbeli. Rátkai Sándornak, aki több mint 75 éve gyártja a papucsokat, régi kívánsága teljesült a látványműhely megnyitásával, ezért úgy döntött, hogy az új műhelyben készülő első pár lábbelit Botka László polgármester feleségének ajánlja fel.

A SZEGEDI PAPUCS VILÁGHÍRŰ MESTERE

[Forrás: www.szegedportal.hu] Rátkai Sándor 1914-ben született és immár 75 éve készíti a lapos sarkú, hímzett virágmintákkal díszített szegedi papucsot. Valaha 40-50 műhelyben gyártottak városszerte ilyen lábbelit, mára azonban csak Sanyi bácsi ismeri e régi mesterség fogásait. A népművészet mestere ennyi év után sem hagyta abba a munkát. A Munkácsy utcai lakásában ott sorakoznak az asztalon a papucskészítéshez nélkülözhetetlen szerszámok.

– Régen volt olyan hét, amikor 40 papucs is kikerült a műhelyből – idézi fel emlékeit Sanyi bácsi –, ám mostanság már öregesen, ráérősen dolgozom. Könnyebben is fáradok, na meg, az az igazság, túl nagy kereslet nincs is erre a termékre. Pedig nagy hírneve volt egykoron a szegedi papucsnak! A török korból maradt ránk ez a mesterség. Elődeim oly nagy ügyességgel formálták a díszes, bőrből és bársonyból összevarrt, virágmintákkal ékesített lábbelit, hogy már a 17–18. században ismertté vált az országhatáron túl is. A 19. században, amikor a nagy árvíz után kikövezték Szeged utcáit, az asszonyok elköszöntek a csizmától, és szinte minden helybeli menyecske ilyen papucsot húzott a lábára, ha templomba, piacra vagy bálba ment. Meg is élt ebből a szakmából 40–50 mester.

– Mitől szegedi a szegedi papucs?

– Elsősorban a hímzéstől. Ezt régebben a feleségem csinálta, de miután meghalt, egy hímző asszony készíti. Mezei virágok, pipacs, nefelejcs, kalász ékesíti. Inas koromban nem ilyen papucsok voltak, csak egyszerű bársonyból készült, hímzés nélküliek. A hímzett papucs 1935-ben jött divatba, akkor kezdték ezt a bojtos, szalagos jobb- és ballábast készíteni. Azelőtt forgatós volt, vagyis nem különbözött a jobb lábra való a bal lábra valótól. Ezért mondják, hogy a szegedi papucsnak nincs párja.

– A papucsok sem mind egyformák.

– Ez a sötét színű lábbeli korosabb asszonyok lábára készült – világosít fel a mester –, a vidám színűeket fiatalok hordták. Napjainkban már legfeljebb a néptáncosok lábán fedezni fel a szegedi papucsot. Akkor lennék csak igazán bajban, ha hirtelen meglódulna a kereslet – mosolyodik el Sanyi bácsi.

– Rajtam kívül már senki nem tud ilyen lábbelit készíteni, s bár megfordult nálam néhány tanonc, mind úgy döntött, jobban fizető szakma után néz. Mondta is a volt polgármester, Szalay István: Sanyi bácsi, magát mi nem engedjük meghalni addig, amíg nem gondoskodik utódjáról. Nos, most az alapítvány által három fiatal is lehetőséget kapott arra, hogy kitanulja a mesterséget.

– Hogyan kezdte ezt a mesterséget?

– Tulajdonképpen kosárfonónak indultam, 11 évesen. A kosárfonó mester sógora volt a papucsos mester. A papucsos inasokkal laktam egy műhelyben, ott aludtam velük. Aztán a kosárfonó tönkre ment, elköltözött Pécsre. Anyám nem engedett el utána, azt tanácsolta legyek inkább valami más. Mivel jó barátságban voltam a papucsosokkal, átmentem hozzájuk. Soha sem bántam meg, nagyon szeretem a munkám. Így történt, hogy 12 éves koromban bekerültem a három segéd közé. A mester nem igazán tanított, úgy kellett ellesni a szakmát, de gyönyörű papucsokat készített.

– Volt-e hűtlen akár csak egyszer is a szakmájához?

– Világ életemben ebből éltem. Mikor hazajöttem a frontról 1944 szeptemberében, önálló lettem, négy segédem volt. Akkor fapapuccsal mentem a piacra, mert nem lehetett kapni textilanyagot. Huszonöt évig a Kölcsey utcában béreltem egy műhelyt. Amikor a Royal szállót kezdték ott építeni, átköltöztem a Dóm térre, ami azért volt jó, mert ott sokan megfordultak, idegenek is jöttek csodálni a teret. Öt évig voltam ott, ám a Levéltár bővítése miatt költöznöm kellett. Kértem több helyet is, amiről tudtam, hogy üres, de azt felelték, hogy már elkelt. Kijelöltek nekem egy műhelyt, ahova nem akartam menni. A végén már a rendőrség is kijött egy teherautó kíséretében, hogy most pedig felpakolják a cuccomat és a számomra kijelölt helyre visznek. Láttam, hogy ennek fele sem tréfa és megegyeztem velük, hogy pakolják fel a cuccom, de haza, a lakásomra vigyék. Annyira mérges voltam, hogy azonnal nyugdíjaztattam magam, persze már elmúltam akkor hatvan éves.

– Mi lett az árukészlettel?

– Sok papucsom volt készen, kértem kiárusítási engedélyt. Aztán váltottam működési engedélyt is, és az otthonomban folytattam a mesterségemet.

– Hol mutatta meg a munkáit, Szegeden kívül?

– Huszonöt évig jártam fel Pestre, a nemzetközi vásárokra. A legutolsó 1950-ben volt. Egy-egy kiállítás tíz napig is tartott, de volt háromhetes is. Olyenkor eladtam 200–300 papucsot is. Abból tudtam ezt a lakást is megvenni. Akkor 97 forint volt egy papucs!

– A családjában folytatta valaki a mesterséget?

– Nem. Én mindig bent voltam vagy a boltban, vagy a műhelyben. A három fiam tanult, nagyon ritkán szaladt be hozzám. Ha itthon dolgoztam volna, akkor akaratlanul is megtanítottam volna őket, de így nem sikerült.

Óhatatlanul felvetődik a kérdés, miért nem Sanyi bácsi fia örökíti tovább a hagyományt? A mester csak legyint. Az okokat az elmúlt politikai rendszerrel magyarázza, de azonnal hozzáteszi: utólag már örül, hogy gyermekei inkább továbbtanultak. 2004-ben Rátkai Sándor mellé három tanuló szegődött, hogy kitanulja a szegedi papucs készítésének mesterségét, de csak egy ragadt meg, a kiskunfélegyházi Ormándi Sándor...

Kulturális vidékfejlesztés – együttműködési megállapodás.