Egykoron, évtizedekkel ezelőtt hosszú, sokszor igen hosszú időt kellett eltölteni a Bem rakparton ahhoz, hogy egy külügyi munkatárs vezető pozícióba kerüljön. Ennek egyik oka az volt, hogy az 1960-as, 70-es években számos vezetői poszton „bebetonozott” emberek ültek, s az apparátusi dolgozók normálisnak tekinthető hierarchikus előmenetele emiatt nehézségekbe ütközött. Sok kolléga megrekedt tanácsosi beosztásokban, s nem tudott továbblépni. Ritka hollónak számított, ha egy fiatalabb munkatárs vezetői feladatot kapott. Jómagam (a bal oldali képen e sorok szerzője, Erdős André, ma már nyugalmazott nagykövet) 1986-ban, 45 éves koromban részesültem nagyköveti rangú előléptetésben; akkor még „fiatalnak” számítottam a Külügyminisztérium berkeiben. (A nyitó képhez: az 1975. évi helsinki csúcsértekezleten részt vevő magyar küldöttséget kísérő szakértői csapat.)
A rendszerváltozást követően a bel- és külföldi kinevezési gyakorlat megváltozott, vezetői állásokat tölthettek be a minisztériumba kívülről érkezett személyek is, és gyakran szokatlanul fiatalok kaptak magas beosztásokat. Arról most nem szólok, ki-ki mennyire teljesítette a várakozásokat, hiszen voltak közöttük csalódást okozók és olyanok is, akik profi módon mozogtak a külpolitika, a diplomácia parkettjén.
Akárhogy alakult is a helyzet a Külügyminisztériumban, le kell szögezni: ha 1990–91-ben egy adott külpolitikai kérdésben a külföldi partnerek például, csehszlovák, román vagy bolgár diplomaták véleménye iránt érdeklődtek (az NDK megszűnt létezni, a lengyelekről meg majd később), homlokegyenest más választ kaptak, mint amit csak egy–két évvel azelőtt ezen országok külügyesei hangoztattak. Egy magyar diplomata válaszában ilyen 180 fokos eltérés nem lehetett, az ország helyzetében beállt radikális változás mellett is volt egy bizonyos folyamatosság a külpolitikában, mert már a nyolcvanas években mind kitapinthatóbbá vált a mélyülő szakadék varsói szerződésbeli szövetségeseink és Budapest megközelítései, álláspontjai között, s a rendszerváltozás folyamatát a Bem rakpart másként vészelte át, mint a térség többi külügyminisztériuma.
Nyílván ez is közrejátszott abban, hogy térségünk sok más külügyminisztériumától eltérően, nálunk a szakmai állomány vonatkozásában nem történt akkora törés, akkora „felfordulás”, amekkora végső soron a nulláról indította volna el ismét a magyar külpolitika szekerét. Meglátásom szerint ennek megvolt az előnye, a haszna, még akkor is, ha annak idején voltak – és ma is vannak –, akik egy radikális diszkontinuitást preferáltak volna apparátusi szinten is. Szerencsére az akkori vezetők túl tudtak lépni ezeken a görcsökön és korlátokon, s lehetővé tették például számomra is, aki a rendszerváltozást már nagykövetként értem meg, hogy akadálytalanul folytathassam külügyi pályafutásomat. Életem nagy élménye, hogy mindkét politikai rendszerben ilyen szerepet tölthettem be, de azért itt – a helyzet jobb megérthetősége érdekében – ismételten utalok arra, hogy a külpolitikában az 1970-es évek végétől a nagy politikai változásokig a kádári Magyarországot egyáltalán nem lehetett összehasonlítani a Honecker-féle Stasi-állammal (NDK), a politikailag ortodox, Husák-féle északi szomszéddal (Csehszlovákiával), a mélységesen nacionalista, falurombolásos Ceausescu-diktatúrával (Romániával) vagy a Moszkva iránt szerfölött szervilis Zsivkov-rendszerrel (Bulgáriával).
(Az éber olvasó nyilván felfigyel arra, hogy e felsorolásból rendre kihagyom a Visztula mentét. Ennek a magyarázata abban rejlik, hog az ottani (lengyelországi) belső szeizmikus mozgások – rendkívüli állapot, szakszervezeti mozgalom stb. – ellenére, a keleti szövetségi rendszerben nemzetközi ügyekben tapasztalataim szerint leginkább lengyel barátainkkal tudtunk szót érteni.)
Mindez persze nem jelenti azt, hogy a politikai változásokat követő években nem jelentkeztek volna a hazai médiában és hivatalos körökben óvatosságra intő vagy bizalmatlanságot sugárzó megnyilvánulások, vagy egyenesen nevetséges inszinuációk. Ilyen impulzusok engem is értek az 1990–94 és 1997–2002 közötti New York-i nagyköveti külszolgálataim során.
Miként „maradtam talpon” mégis a kormányváltások során? Bár személyes véleményemet sosem rejtettem véka alá, mindvégig szakmai szinten igyekeztem kezelni a kérdéseket. A múlt évtizedekben minden alkalommal szóban és írásban is jeleztem, mivel nem értek egyet. Nem állítom, hogy jelzéseimre mindig választ kaptam, s ez a jelenség, vagyis a reagálások elmaradása egészen a legutolsó, 2002–06 közötti párizsi külszolgálatomig elkísért, de esténként a tükörbe nézve elmondhattam magamnak: megtettem, amit lehetőségeim a hivatalos, szokásos csatornákon keresztül lehetővé tettek.
Nyilván egész életem egy nagy félreértés, mivel nem éltem olyan eszközökkel, módszerekkel, amik ízlésemnek nem feleltek meg. Ez persze nem könnyítette meg az életemet, dehát saját árnyékomon én sem tudok átlépni… Vezető diplomáciai poszton való „talpon maradásomat” talán az is segítette, hogy az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) 1986–89 közötti bécsi találkozója és más utótanácskozásai révén bizonyos jártasságot szereztem a kelet–nyugati kapcsolatok multilaterális kereteinek útvesztőiben
Az EBEÉ-nek a helsinki csúcstalálkozót előkészítő bécsi értekezletén 1975-ben készültek ezek a képek. Jól mutatják a kontinensünkön azóta lezajlott geopolitikai változásokat. A padsorokban még láthatók a két német állam, Jugoszlávia, a Szovjetunió és Csehszlovákia küldöttei is.
s az Antall-kormány megalakulását követően, a leköszönt, előző külügyi vezetés immár okafogyottá vált ilyen irányú elképzelése után (nem tagadom: számomra kissé váratlanul) 1990 őszén mégis az ENSZ székhelyére, New Yorkba kerültem, ami a fenti multilaterális tevékenység, valamint korábbi, nyolcvanas évek eleji New York-i beosztotti kiküldetésem logikus folytatásának is tűnhetett.
És itt hadd tegyem hozzá, éppen a magyar rendszerváltozás sajátosságai miatt, mely folyamatban a magyar külpolitika figyelemreméltó szerepet töltött be,számos más külügyes kollégám is zavartalanul „evezhetett át” a teljes szuverenitását visszanyert, parlamenti demokráciává átalakult Magyarországon a szakmai munkát folytató külügyi apparátusba.
Külügyi pályafutásom alatt voltak „bizarr” élményeim is. Még az 1960-as évek közepén, a Külügyminisztériumba felvételem után nem sokkal, kiderült, hogy – mivel francia területen születtem – Párizs engem francia állampolgárnak tekint. Ezt a Külügyminisztérium tudomására is hozták annak kapcsán, hogy – mivel kötelező franciaországi katonaidőmet nem töltöttem le –, katonaszökevényként (insoumis, vagyis a törvényes előírásokat figyelmen kívül hagyó személyként)el is ítéltek… Gondoljuk csak meg, a hidegháború kellős közepén a Varsói Szerződés egyik tagállamának külügyminisztériumában rábukkannak arra, hogy egy NATO-állampolgár áll alkalmazásban náluk! Hát ha volt „biztonsági kockázat”, ez az volt… De maradtam. A feltétel viszont úgy szólt, hogy az illetékes francia szervektől haladéktalanul kérjem hivatalos elbocsátásomat a francia állampolgársági kötelékből. Később, a 70-es években egy hivatalvezetőm feljelentett az akkori Belügyminisztériumban nyugati kollégákkal fenntartott jó viszonyom és „frankofília” vádjával. Emiatt egy pár hétig kérdéses is volt, kimehetek-e beosztott diplomataként külszolgálatra New Yorkba az ENSZ-hez. Végül kimentem. De hosszú évek után mostanra kiderült, hogy ott-tartózkodásom első éveiben a belügyi szervek még megfigyelés alatt tartottak, hátha sikerül valamiért „tetten érni”. Később, az 1980-as évek végén, amikor már Bécsben dolgoztam, szovjet részről észrevételezték a magyar külügyi államtitkárnak, hogy amit a magyar nagykövet – mármint én – a bécsi EBEÉ-találkozón mond, az, ugyebár, az ő saját véleménye és nem pedig a hivatalos magyar álláspont. Az államtitkár ezt követően szóban utasított, hogy folytassam Bécsben úgy, ahogy eddig tettem…
Milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie a diplomatának? Gyermekkorom óta – és azóta is – vonzódom a földrajzhoz, a történelemhez, a nyelvekhez. Ezek mind elengedhetetlen tartozékai egy felkészült külügyérnek. Elhelyezni a partnert a térképen, tudni valamit országa történelmi útjának főbb állomásairól, örömeiről és bánatairól, képesnek lenni megfelelő nyelven és szókinccsel kommunikálni vele – mindez a diplomácia sine qua non-ja. Enélkül hatékony külpolitikai tevékenységet folytatni egyszerűen nem lehet. De van még valami rendkívül fontos, aminek hozzá kell tartoznia egy diplomata magatartásához, és ez nem is annyira szakmai, mint inkább emberi tulajdonság. Ez pedig a kedélyesség, a nyitottság, az empátia a különféle találkozók, beszélgetések során. Ezt persze, elismerem, könnyebb mondani, mint csinálni, hiszen „még” a diplomaták is emberek, mindegyikük a maga jellemvonásaival, természetével, sajátos életfelfogásával. Vannak köztük mosolygósak és morcosak, nyitottak és zárkózottak, természetesek és önteltek, és még hosszan sorolhatnám az ellentétpárokat.
Egész életutam azt bizonyította, hogy emberileg kellemesebbek, szakmailag pedig jóval eredményesebben kamatoztathatók azok a kapcsolatrendszerek, ahol a partner, például, érdeklődésemre nem az aznapi vezércikk szólamait sorolja fel nekem, ha derűsen és nem letargiában tárgyal velem, ha félrevon egy sarokba, s azzal kezdi, hogy „figyelj, az én véleményem szerint…”. Tehát, ha „veszi a bátorságot” és a maga vízióját festi fel nekem egy adott témában, s nem egy olyan kollégával hoz össze a sors, akinek a szeméből üresség sugárzik vagy aki hangsúlyban és „körítésben” egy tapodtat sem mer letérni a felsőbb szervek által számára megküldött instrukcióktól. Bizony, előfordult az is, hogy egy olyan diplomatával tudtam közvetlen, őszinte viszonyt kialakítani, akinek kormányával fővárosom messze nem ilyen kapcsolatban áll, ahol számos politikai ellentét választja el a két államot. És volt olyan példa is, hogy egy velünk szoros kapcsolatot ápoló ország képviselőjével nem sikerült megtalálni azt a személyes hangot, amely tükrözte volna ezt a hivatalos bensőséges baráti, szövetségesi viszonyt. Mindez pedig azért lehetséges, mert a diplomaták is emberek, mint bárki más.
Ellentétben a közhiedelemmel: a külügyérek nem robotok, akiket beprogramoznak, s aztán mechanikusan végrehajtják a feladatot. Ha mégis van ilyen, az baj. A diplomaták sajátos, egyéni emberi tulajdonságaik alapján teszik a dolgukat, s ez segítheti vagy gátolhatja az eredményes munkát.
Megjegyzem: túl ideális lenne, ha azt állíthatnám, hogy egyedül a szakmai munka színvonala a döntő valaki előmenetelében. Ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy az illető, aki pozitív minőségi szellemben végzi tevékenységét, előbb-utóbb vezető diplomáciai beosztásban találja magát. Ebben számtalan objektív és szubjektív tényező játszhat szerepet. (Folyt. köv.)