Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma péntek van, 2019. április 26. Az év 116. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737572. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Ki emlékszik Carl Lutzra, 60 ezer ember megmentőjére?

Ki emlékszik Carl Lutzra, 60 ezer ember megmentőjére?
Infovilág

A következőkben teljes egészében közre adjuk az 1988-ban, a készülődő magyarországi rendszerváltás előestéjén a húsz esztendővel ezelőtt rangos és mértékadó napilapként ismert Magyar Hírlapban megjelent dolgozatot A publikálás időszerűségét az adja, hogy január 18-án, a pesti zsidóság felszabadulásának 63. évfordulóján kerül sor az 2005-ben létrehozott Carl Lutz Alapítvány szervezésében a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Galériájában (1014 Budapest, Táncsics Mihály utca 1.) a «Carl Lutz and the Legendary Glass House / Carl Lutz és a legendás Üvegház» című angol nyelvű kiállítás budapesti előzetes bemutatójára. A kiállítás január 19-én és 20-án 9–17 óra között tekinthető meg, majd az Egyesült Államokba szállítják, hogy a holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapján, január 27-én az ENSZ New York-i székházában is bemutathassák.

"Ha már egész életemben hallgatnom kellett, legalább a halálom után jusson nyilvánosságra minden jó és rossz, amit átéltem, azért, hogy hazámban levonhassák a tanulságot a következő nemzedékek számára”. (Carl Lutz)

Idestova esztendeje áll a budai Szilágyi Erzsébet fasorban a tragikus sorsú svéd diplomata Raoul Wallenberg szobra. Varga Imre alkotása, a kettétört gránittömbök között áiló magányos alak jól példázza a fiatalon megtört életet.

Kérdés, tényleg magányos hős volt-e Wallenberg?

A történelmi hitelesség kedvéért lapozzunk vissza az időben 1944 júliusának első heteire, amikor a diplomata a svéd kormány tetemes anyagi támogatásával Budapestre érkezett! De akkorra a zsidó mentőakciók már javában folytak. Kitervelésükben, lebonyolításukban nem csekély szerepe volta budapesti svájci konzulnak, Carl Lutznak.

 

Ki volt Carl Lutz?

Mielőtt e kérdésre válaszolnánk, hallgassuk meg a cselekvő kortársat, a Sztójay-kabinet kultuszminisztériumi államtitkárát, a szerencsére még köztünk élő dr. Mester Miklóst!

„Két nappal a német megszállás után, 1944. március 21-én Vilmos császár úti irodámban fölkeresett Komoly Ottó, a cionista szövetség elnöke és Molnár Endre demográfus. Elmondták, hogy a Gestapo megjelent a Síp utca 12-ben, és közölte a pesti izraelita hitközség vezetőivel: a jövőben ők, a németek intézik a magyarországi zsidók sorsát. Komoly és Molnár arra kért, járjak közbe Imrédy Bélánál, akit a németek támogatnak, és vélhetően miniszterelnök is lesz. Elmondták: ők minden áldozatot meghoznak Magyarországon. A zsidók készek arra, hogy vagyonukat, lakásukat átadják, elmennek munkaszolgálatra is, csak ne szolgáltassák ki őket a németeknek. Felkerestem Imrédyt, aki határozottan elutasított, mondván: nem tehet semmit sem a zsidókért. Amikor Komolyék rájöttek, hogy a hivatalos Magyarország részéről semminemű támogatásra sem számíthatnak, felvették a kapcsolatot a »farkassal«. Kasztner Rezső és Komoly tárgyalni kezdett a SS-szel a zsidómentő akciókról. A nyár derekára azonban megkezdődött a svájci és a svéd, valamint a vöröskeresztes mentőakció.”

 

A svájci törekvések élén főhősünk, Carl Lutz állt

Élete dióhéjban: 1895. március 30-án született az appenzelli Walzenhausenben. Iskolái elvégzése után, 18 évesen Amerikába ment, ahol kezdetben egy kereskedőházban dolgozott, majd az evangélikus-metodista egyház segítségével folytatta tanulmányait. 1920-ban lett a washingtoni svájci követség munkatársa, miközben diplomát szerzett a George Washington Egyetemen. Hivatásos külügyi szolgálata 1926-ban kezdődött, amikor kinevezték a philadelphiai svájci konzulátus titkárává. Két évtized múltán, 1934-ben tért vissza Svájcba.

1935 elején feleségül vette Gertrud Fankhausert. Nászutra Palesztinába indultak, és miután a jaffai svájci konzulátusra angolul jól beszélő, a feladatkört jól ismerő tisztviselőt kerestek, Lutz néhány hét múltán munkához látott Jaffán. Fokozatosan átvette a volt tiszteletbeli svájci konzul feladatkörét, majd pedig mikor a második világháború kitört, megbízták az akkori brit mandátumterületen (az angol és német diplomáciai kapcsolatok megszakadása miatt) a svájci védőhatalmi tevékenység kibontakozása után az idegen érdekek képviseletével Berlin javára. A 19. század második felében Palesztinába kivándorolt németeket és leszármazottaikat (azt a 2200 személyt, aki nem tért vissza a náci birodalom „hívó szavára”) a helyi brit hatóságok internálták. Lutz ezekben a táborokban, felesége pedig a női börtönökben fejtett ki emberbaráti tevékenységet. Sikerrel védelmezték a birodalmi állampolgárokat és vagyonukat. Hivatali elődje és egyes brit külügyi tisztségviselők még nácibarátsággal is megvádolták Lutzot. Ő 1941-ben orvosi kezelésre és szabadságra visszautazott hazájába. Azon a tavaszon rövid ideig Berlinben képviselte Jugoszlávia érdekeit.

1942. január 2-án a magyar fővárosban kezdett munkához: fokozatosan tíznél több ország (köztük az USA, Nagy-Britannia) érdekeinek a képviseletével bízták meg konzuli rangban. Rövid idő alatt kiváló személyes kapcsolatokat sikerült kiépítenie a magyar külügyminisztériumban éppúgy, mint a cionista világszervezet budapesti Palesztina Hivatalában, illetve a náci német követségen.

Ez utóbbi egyik vezető diplomatája titkos iratok átjátszásával segítette Lutz embermentő akcióit.

A kamenyeck-podolszki és az újvidéki vérengzés, majd pedig a vidéki magyar zsidóság deportálása rádöbbentette Lutzot: minden rendelkezésére álló eszközzel és minden módon segítenie kell az üldözöttek megmentését. Az általa „feltalált” védő- és csoportos útlevelekkel, védlevelekkel zsidók és baloldali személyek ezreit és tízezreit (mintegy 62 ezer embert!) sikerült megmentenie a biztos haláltól.

A felszabadulás után visszatért hazájába. Külügyi szolgálatban maradt, majd bregenzi főkonzulként vonult nyugállományba. Nyolcvanévesen, 1975. február 13-án hunyt el Bemben.

Lutz konzul emberi alakját, történelmi szerepét kutatva felkerestük itthon élő munkatársait, május elején pedig Svájcban jártunk, s interjút készítettünk első feleségével, egykori kollégáival és a vele foglalkozó történészekkel.

 

Lutz asszony a háború után jótékonysági munkát vállalt, majd az UNICEF-nek, az ENSZ gyermekszervezetének volt vezető tisztségviselője.Az első feleség, Gertrud Lutz-Fankhauser (Muri bei Bern):

„Jellemét alapvetően meghatározta, hogy nagyon vallásos családból származott. Életelve volt: minden rászorulón segíteni kell, minden nap legalább egy jó cselekedetet kell véghezvinni. Carl egyébként nagyon szerény, igénytelen, nyugodt ember volt. Gyakran szenvedett kínzó fejfájástól. Egyetlen szórakozása, kikapcsolódása a fényképezés volt.

Ahogy nőttek a feladatok, a megpróbáltatások, énje átalakult, fellépése határozottabbá vált, és önuralmával, ezzel az igen fontos diplomata-tulajdonsággal bárkit lefegyverzett.

A háború után, miután visszatértünk Svájcba, Carlt különösen érzékenyen, mondhatnám: tragikusan érintette egy szerintem nem létező ellentábor rosszindulata. A több tízezer magyar zsidó és baloldali megmentéséért férjem nem várt hangos ünneplést, kitüntetéseket, csupán néhány elismerő szót. De sajnos, még ez a csekélység is későn érkezett...”

 

Az egykori budapesti munkatársa és életrajzírója, Grossman Sándor (Genf):

„Carl nem volt kalandor természet, meggyőződéséért azonban sok mindenre hajlandó volt. Bement akár az oroszlán barlangjába is: tárgyalt Eichmann-nal, Veesenmayerrel, Grell-lel és a többi náci csirkefogóval. Rengeteg embert mentett meg, és milyen furcsa: 2200 megkérdezett tanúból csupán húsznak az emlékezetében maradt meg. A svájci kormány félre állitotta Lutzot, azaz nem bízott rá az ő kaliberéhez méltó külügyi feladatot, viszont nagyra értékelte diplomáciai képességeit. (Amerikában, Palesztinában egyaránt megállta a helyét.) Amikor a szövetségesek megegyeztek, hogy Horthyt nem adják át a magyar népbíróságnak, Bernt kérték föl: egy svájci diplomata kísérje el az exkormányzót és családját a portugáliai Estorilba. Horthyék kísérője Lutz lett, akit annyira rokonszenvesnek tartottak, hogy majdnem összeboronálták az özvegyen maradt ifjú Horthynéval, a kiskormányzónéval.”

 

Demény Pál író (Budapest):

„Kétszer találkoztam vele. Magas, jól öltözött, úrias külsejű férfi volt; hivatalosan beszélt, azaz tárgyalt, és mégis közvetlenül, sok emberséggel. Budai villájában kerestem föl, ahol a házvezetőnő is zsidó asszony volt. Még az otthonában is bújtatta az üldözötteket!”

 

Willy Leimbacher, a Svájci Kereskedelmi Központ budapesti kirendeltségének vezető munkatársa a 40-es években (Bázel):

„Egészen a haláláig gyakran találkoztunk... Meggyőződésem, hogy igen bátor ember volt, aki sokkal többet tett, mint amennyivel megbízták. Budapesti szolgálataiért nem várt ugyan kitüntetést, de azt nem gondolta volna, hogy mellőzni fogják. A bregenzi konzulátus vezetésével bízták meg, holott sokkal többre hivatott diplomata volt.”

 

Johann-Markus Werner, lelkész; disszertációját Lutzról írta (Heimiswil):

„Lutz gyakran hangoztatta, hogy félre állították. Alighanem tévedett. Nyugdíjazása előtt röviddel főkonzullá léptették elő. Az indoklásban nem a bregenzi konzuli tevékenység szerepelt, hanem a magyarországi elévülhetetlen szolgálatok...”

 

Carl Lutz aláírása egy diplomáciai dokumentumon.Valójában mit csinált Carl Lutz, a budapesti svájci követség idegen érdekek képviseletével megbízott konzulja 1944 fekete tavaszától a felszabadulásig?

Mielőtt a kérdésre válaszolnánk, szükségesnek tartjuk a körülmények rövid összefoglalását:

A fasiszta Németország nyomására antiszemita intézkedéseket hoztak az ellenforradalmi Magyarországon. Ezek jogi alapját az 1938-ban kiadott első („a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról”), az 1939-ben

kelt második („a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozása”) és az 1941. évi harmadik („a házassági jogról szóló 1894. XXXI. tc. kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi intézkedésekről) zsidótörvény alkotta. Ez utóbbi már nyíltan a (nürnbergi) faji törvények szellemében intézkedett a zsidók jogfosztásáról, előkészítette mintegy 830 ezer magyar zsidó üldözését, 631 ezernek a deportálását, fizikai megsemmisítését.

A Harmadik Birodalom vezetése már 1938-ban nyíltan hirdette: meg kell találni a zsidókérdés megoldását. Az úgynevezett végső megoldás, az Endlösung részleteit az 1942. január 20-i Wannsee-konferencián rögzítették jegyzőkönyvben a fasiszta állami, SS- és SD-vezetők. Részletesen fölmérték, hogy Európa országaiban hozzávetőleg hány zsidó él (a magyarországi zsidóságot 742 800-ra tették), hogy tudják: hány vasúti szerelvényre lesz szükségük az öszesen több, mint 11 millió európai zsidó elszállításához a koncentrációs és megsemmisítő táborokba.

Carl Lutz a rommá lőtt-bombázott brit követség pinceablakában.Magyarország német megszállása után a Sztójay-kormány kiadta az 1240/1944. ME-rendeletet a sárga csillag viseléséről, és a németek által kidolgozott menetrend szerint (Weesenmayer, Eichmann, Krumey, Wisliceny, Nowak, Huntsche irányításával) Baky László és Endre László államtitkárok vezetésével, a magyar csendőrség és közigazgatás segítségével hozzáláttak „a szomszédos országok példájának követéséhez”. A csendőrosztagok hihetetlen gyorsasággal és mindent fölülmúló kegyetlenséggel hajtották végre a 434 351 vidéki magyar zsidó deportálását 147 vonatszerelvénnyel a haláltáborok irányába. A külföld tiltakozása csak 1944. június 25-én kezdődött, amikor Angelo Rotta nuncius átnyújtotta a pápa személyes üzenetét Horthynak. Másnap svájci közvetítéssel Roosevelt amerikai elnök követelését vehette kézbe a kormányzó. Miután a Sztójay-kormány nem tett hatékony intézkedéseket a deportálások ellen, az amerikaiak és az angolok is megtorlásként bombázták Budapestet.

Carl Lutz már akkor elhatározta: ha más erők nem képesek megakadályozni emberek százezreinek elhurcolását, akkor ő, a szürke kis diplomata és a terveit, akcióit támogató, az életüket is kockáztató kevesek próbálnak segíteni a rászoruló sok százezer embernek.

És tették azt, amit a lelkiismeretük diktált: szembeszálltak a mind nyíltabb fasiszta-nyilas terrorral, ezerszám készítették és osztották szét az embermentő iratokat, élelmezték a csillagos házakba zsúfolt és a gettóba zárt, követségi védelem alá helyezett épületekben rettegő, bujkáló sok tízezer nőt, gyermeket, férfit...

Dr. Mester Miklós: „Horthy kezdetben ellenezte a deportálást, később bizonytalanná vált, és úgy vélte: ha a kormányra hárítja át a teendőket, megmenekülhet a felelősségre vonástól. A kormányfő akkor a tehetetlen báb, Sztójay Döme. Ő továbbadja Veesenmayer és Eichmann követeléseit a nyegle, felszínes, dzsentri belügyminiszternek, Jaross Andornak, aki viszont Baky Lászlót és Endre Lászlót bízza meg az ügy, tehát a deportálások, lebonyolításával. Gyakran még a kormányzó sem tudta, mit csinálnak Bakyék a Gestapo embereivel karöltve.”

1944. április végén két fiatal szlovák férfinak, Rudolf Vrbának és Fred Wetzlernek sikerült megszöknie az auschwitzi haláltáborból. Azért, hogy fölébresszék a világ lelkiismeretét, elkészítették jelentésüket az ottani borzalmakról. Az Auschwitzi jegyzőkőnyv néhány hét múltán eljutott Magyarországra is. Dr. Küllöi-Rohrer Lászlóné Székely Mária fordította igen gyorsan magyarra, hogy mielőbb eljuttathassák a kormányzóhoz, az egyházakhoz és a külképviseletekhez. A Vrba—Wetzler-jelentésbe foglaltakról a legérdekeltebbek is tudomást szereztek. Ez magyarázza a fővárosi zsidóság kétségbeesett segítségkérését és a semleges országok, valamint a Nemzetközi Vöröskereszt mentőakcióit.

Emléktábla a pesti, Vadász utcai Üvehház falán.A magyar (királyi) minisztertanács 1944. június 26-án jóváhagyta 7800 zsidó kivándorlását Palesztinába. Már a német megszállás előtt lehetővé vált a zsidótörvények által fenyegetett személyek kivándorlása. Március 19-e után 1560 ki- (azaz be-) vándorlási certifikátum érkezett Lutzhoz a berni brit követségről magyar állampolgárok számára. Csakhogy addigra mára megszállók, a németek hozzájárulását is meg kellett volna szerezni... A szóban forgó minisztertanácsi jóváhagyás alapján Carl Lutz azt tanácsolta, hogy ne a svájci követségen, hanem külön épületben rendezzék be a svájci követség idegen érdekek képviselete kivándorlási osztályát. Ez a budapesti Vadász utca 29. alatti egykori üveg-nagykereskedés, az úgynevezett „üvegház" lett.

Lutz konzul a brit fennhatóság alatt álló Palesztinába való kivándorlást engedélyező igazolványokat nem személyre, hanem családra szólóan értelmezte. Ekként a 7800 certifikát hatályát mintegy 50 ezer emberre terjesztette ki.

Az a hír, hogy svájci égisz alatt Románián és a Fekete-tengeren át Palesztinába lehet kivándorolni, a budapesti zsidók ezreit vonzotta az „üvegházhoz”. Az épület svájci kérésre területenkívüliséget élvezett a magyar hatóságoktól. Ebből adódóan nem csupán a kivándorlási okmányokra várakozók ostromolták a hivatal tisztviselőit és az irodavezető Krausz Miklóst, hanem olyanok is, akik politikai-lelkiismereti okokból fordultak szembe a Horthy-, majd a nyilas kormánnyal, és ott kerestek menedéket. A visszaemlékezések szerint legalább 3000-en bújtak el a Weisz Arthur-féle üvegkereskedés falai között. Major Ottó író és mások, akik ott vészelték át a szörnyű időszakot, állítják: a fekvőhelyek alatt fegyvereket rejtegettek, a különféle cionista csoportokon kívül kommunista sejt is meghúzódott az „üvegházban”.

A magyar kormány és a Veesenmayer vezette náci követség által engedélyezett számú certifikátumot rövid idő alatt kiosztották, de a Vadász utcában az életéért sorban álló tömeg nem akart fogyatkozni. Amint Lévai Jenő az 1948-ban megjelent „Zsidósors Magyarországon” című könyvében írja:

 

Ezrek vártak az életmentő okmányokra az Üvegház előtt.„...A nyilasoknak is feltűnt természetesen, hogy a svájci követségi kirendeltség előtt sárga csillagos zsidó tömegek állnak. Naponta többször megrohanták az utcán felsorakozott zsidókat, igazoltatták őket, és mindazokat, akik a sárga csillagot a felső kabátjukra szabályszerűen nem tűzték ki, vagy pedig ezeket a kijárási tilalom előtti vagy utáni időben érték tetten, magukkal hurcolták. A kétségbeesett emberek tömege azonban ezt a kockázatot is vállalta...”

Miután az „üvegház” kevésnek bizonyult, Lutzék megvették a Vadász utca 31. és a közeli Wekerle Sándor utca 17. alatti házat is. A követségi épületté nyilvánított három ingatlanban legkevesebb 4500 ember élte túl a holokausztot.

Carl Lutz, a „szürke kis diplomata” hivatalnoki gondolkodásával zseniális módjait dolgozta ki az embermentésnek – nemzetközi jogilag is alátámasztva okmányainak hitelét Ő és Krausz Miklós fogalmazta meg és készítette el a Schutzpass, a védőútlevél formanyomtatványát (a kollektív útlevél alapdokumentumát), valamint a Schutzbriefet, azaz a védlevelet, amely nem csupán azt a személyt védte, akinek a nevére szólt, hanem a vele egy helyiségben (lakásban, házban) élőket is. A segélyakciót tehát jogilag kellett legitimálni. Ennek első fázisa volt, hogy magyar állampolgárból külföldi állampolgárt „csináltak” Lutzék. Erre a manőverre a Palesztina-certifikátum volt a legalkalmasabb. Lutz a magyar (és a német) hatóságokkal folytatott tárgyalássorozatai eredményeként elérte: mindazok, akiknek nevére Palesztinába szóló kivándorlási igazolványt állít ki, elvileg –  bár semminemű útlevelük nincs – palesztin állampolgárnak számítanak, és mint ilyenek, az általa képviselt Nagy-Britannia védelme alatt állnak.

Az életmentő útlevél-igazolás: 1944. október 23. Felmutatója szerepel a svájci csoportos (collectiv) útlevélben.Lutz „találmánya” a svájci kollektív útlevél is, amelyre ugyancsak egész családokat vezetett föl százával név és születési év megjelölésével, fényképpel. Az 1. számú kollektív útlevél kibocsátásának, dátuma: 1944. július 29., és 967 személy kiutazására jogosított. A második 1233 személyre szólt. Az akkori román kormány azonnal megadta az átutazó vízumot a kollektív útlevelekre.

A svájciakéval azonos érvényű dokumentumokat – jóval kisebb számban! – utánozták és bocsátottak ki a svédek, valamint a budapesti vatikáni diplomáciai képviselet. A San Salvador-i okmányokat Georges Mandl Mantello magyar zsidó, a dél-amerikai ország konzulja küldte svájci kollégájának. Lutz konzul szemet hunyt afölött, hogy az engedélyezettnél sokkal több életmentő dokumentum került forgalomba: az „üvegházban” működött cionista és ellenálló csoportok tökéletesnek mondható hamisításai révén. Történelmi tény, hogy aláírását nem, de hallgatólagos beleegyezését, teljes erkölcsi támogatását adta a dokumentumokhoz Maximllian Jaeger, Svájc akkori budapesti követe, Lutz hivatali főnöke.

A Vadász utcai két ház és a Wekerle utcai épület egyúttal a zsidó önmentő akciók központjává is vált. A különféle cionista szervezetek itt vitatták meg a taktikai és stratégiai teendőket, és innen indultak konkrét bevetésre is. Kapcsolatokat tartottak a baloldali illegális mozgalmak képviselőivel, a kiska (kisegítő karhatalmi alakulat) tagjaival is. Komoly Ottó révén kapcsolatban álltak a Sztójay-kormány kultuszminisztériumi államtitkárával, dr. Mester Miklóssal, aki viszont csak az ő közvetítésükkel érintkezhetett (ugyancsak közvetve) Lutzcal, Wallenberggel, a nunciussal és másokkal,

 

Ascher Cohen történész (Tel Aviv):

„A Haluc (=úttörő, azokat nevezték így, akik Palesztinába készültek, hogy ott mezőgazdasági településeket hozzanak létre) és a nem zsidó ellenállás között gyakorlati és számottevő kapcsolat csak a nyilaspuccs után jött létre. A Haluc-mozgalom részéről az akciókban részt vett ismertebb személyek: Ráfi Friedl (azaz álnéven: Sampiás János, Szlovákiából menekült baloldali Hasomer-tag), Moshe Alpan Pil (Szabó János) és Efra Teichmann (Benkő Miklós) – a védlevél-hamisítás mesterei; Mayer (Megyeri) József – a fegyverekért és az élelmiszer-ellátásért felelt, nyilas egyenruhában cirkált a fővárosban.

A kommunisták részéről – erősíti meg Cohen állítását Lutzról szóló monográfiájában Grossman Sándor – Demény Pál volt az, aki (id.) Nonn György, Kiss Károly és Galambos Sándor segítségével részt vett a fegyverek szállításában és a hamis papírok előállításában.

Életet érő „találmány” volt továbbá, hogy a svájci követség idegen érdekek képviseletének kivándorlási osztályán kiadott védőútleveleket sajátos módon számozták. Ennek célja: a magyar és a német hatóságok megtévesztése és a már többször említett 7800-as keret látszólagos megtartása. A sorszám egyetlen esetben sem haladta meg a 7800-at, de betűjele változott, miáltal több sorozatot lehetett kibocsátani.

Világosan és hitelesen foglalja össze az akkori állapotokat Carl Lutz 1944. november 27-i E. C. 51/kr számú, Bernbe küldött jelentése az akkori svájci külügyminiszterhez:

„A kormányváltozás (értsd: Szálasi-puccs) és a front közelsége a zsidó lakosság helyzetét az utóbbi hetekben jelentékenyen súlyosbította. A magyar kormány önnek küldött 1944. november 17-i emlékirata már tartalmazza a gettó létesítését és zsidók németországi munkaszolgálatra való kikölcsönzését. Másreszt a magyar kormány a német kormánnyal történt megegyezés alapján, Svájcon át történő palesztinai kivándorlás céljából szabadon engedett 7800 zsidót, utóbbiaikat ezen a héten kijelölt házakban, a Duna bal partján (a Margit hídnál) koncentrálták. Az említett 50 ház a kivándorlásig svájci védelem alá került. A szóban forgó személyeknek olyan útlevél-igazolásokat állítottunk ki, hogy ők

kivándorlásra jogosultak, és nevük a kollektív útlevélben szerepel. Sajnos, felelőtlen elemek hamisított útlevél-igazolások ezreit osztották szét, ami nagy zűrzavart eredményezett, és a jogszerű igazolások tulajdonosainak a védelmét megnehezítette. Hogy őket a deportálástól megvédelmezzük, ezt az 50 házat a hamisított papírok megtalálására át kell fésülni.

Egyidejűleg azonban ezreket transzportálnak Németországba, vagy hajtanak a német határra a hírhedt gyalogmenetekkel, annak ellenére, hogy valódi útlevél-igazolványuk van. A nyilaspárt tagjai az általunk védett házakban és az utcákon razziákat rendeznek; igazolványainkat eltépik vagy elveszik őket az emberektől. Ezek a kaotikus állapotok számottevő túlmunkát okoznak osztályunknak, annál is inkább, miután a kivándorlóházakban koncentráltakat élelmezni is kell. A deportálás és a gettó létesítésének hírére sok ezer személy ostromolta meg irodánkat. A munkánkat nehezítő körülmények ellenére meg fogjuk kísérelni, hogy az első vonatot egy héten belül elindítsuk Svájcba. Szükségünk van azonban a svájci hatóságok és az illetékes szervek (szövetségi idegen-ellenőrző rendőrség, vasút-igazgatóság, Nemzetközi Vöröskereszt stb.) segítségére. Tekintettel ezekre az állapotokra, igen sajnálatos, hogy önök az annyira szükséges további személyzetet nem bocsátották a rendelkezésünkre... A Svájcba utazás valószínűleg egy-két hetet vesz igénybe; az élelmét erre az időre mindenkinek magával kell vinnie... A budapesti német követség már megkereste a német Reichsbahnt, hogy az akciónak mindennemű támogatást biztosítson, illetve hogy hetente legalább két vonatot a kivándorlók átutaztatására szabaddá tegyen. Szeretnők remélni, hogy fáradozásainkat, amelyek már hónapok óta tartanak, végre eredmény fogja koronázni.”

Alighanem tanulságos néhány mondatnyi kommentárt fűzni Lutz konzul jelentéséhez. Miként azt több kortárs és közreműködő, köztük Demény Pál és Grossman Sándor a szerzőknek elmondta, valóban ezrével készültek hamis útlevelek az „üvegházban” és másutt is, amelyet aztán az önkéntes összekötők vittek el a rászorulóknak. Ilyet nemcsak a felekezeti hovatartozásuk miatt üldözöttek, hanem a különféle baloldali és haladó mozgalmak tagjai is szép számmal kaptak. A kezdetben tökéletesnek mondható hamisítványok készítésébe később technikai hiba csúszott, ami egyértelművé és nyilvánvalóvá tette a hamisítást, s ezáltal jócskán csökkentette az eredeti svájci okmányok értékét. Az utolsó hónapok mentőakcióiban ezért a svéd, a Wailenberg-féle, valamint a pápai nunciatúra tevékenysége lett a meghatározó – a nyilvánosság előtt.

Interjúalanyaink (és a források) mindegyike egybehangzóan dicsérte az ifjú Raoul Wallenberg személyes bátorságát, sőt vakmerőségét. A svéd követségi titkár nem tudott ugyan magyarul, de kiterjedt kapcsolatai révén, mozgósítva a rendelkezésére bocsátott anyagi lehetőségeket, kitűnő föllépésével emberek ezreit mentette meg.

Igazságtalanok lennénk, ha elhallgatnánk egy másik kiváló svájci állampolgár részvételét az embermentő akciókban. Friedrich Bornról van szó, a Svájci Kereskedelmi Központ budapesti megbízottjáról, aki a legnehezebb időkben elvállalta a Nemzetközi Vöröskereszt budapesti delegátusának posztját. Lutzcal együttműködve, egyeztetve, hasonló anyagi forrásokból, de önállóan, saját kapcsolatrendszerrel végezte humanista küldetését.

Ami a mentőakciók anyagi fedezetét illeti, a Joint és még számos más szervezet állt a háttérben. Dr. Mester Miklós közlése szerint a svájci követségnek címzett futárküldeményekben tekintélyes összegek érkeztek Budapestre, amelyeket Lutz továbbított Bornnak. Bizton lehetett számítani a tehetős budapesti zsidóság anyagi közreműködésére is.

 

Idézzük ismét a bázeli Willy Leimbachert, aki Budapesten együtt dolgozott Bornnal, és miután az a Vöröskereszt szolgálatába állt, a kereskedelmi kirendeltségen átvette a hivatalát:

„Born többet tett – mondja a magyarul is kitűnően beszélő Willy Leimbacher –, mint amennyire Vöröskereszt-delegátusként fölhatalmazása volt Gyakran életét kockáztatta, hiszen abban az időben, 1944 őszén, telén már a diplomaták likvidálásától sem riadtak vissza a nyilas terroristák. Emlékszem, amikor együtt mentünk ki az óbudai téglagyárba, a deportálandó transzportok egyik gyűjtőhelyére, hogy megfelelő igazolások birtokában visszahozzunk embereket a biztos halálból.

Kilencven rappenes svájci bélyeg Carl Lutz emlékére.A téglagyárban egy alkalommal megszólított egy honvéd főhadnagy; magyarázta: nem az ő szabad akaratukból van az, ami a gyűjtőtáborban történik. Ezt üzeni egyébként a tábor parancsnoka is. Kénytelenek csinálni, parancsra teszik. De ha szerzünk Schutzpassokat, ők minden további nélkül kiengedik a védlevélen szereplőket. Ezek után hetente kétszer, kora reggelenként megjelent egy honvédtiszt a lakásomon, a Türr István utcában. Hozta a kiszabadítandók névsorát, két nappal később pedig mindig átadtam neki a Schutzpassokat, szabályosan kitöltve. Ezeket a nyomtatványokat Lutz rendszeresítette és írta alá...”

 

Friedrich Bornnak a Nemzetközi Vöröskereszt genfi központja számára 1945 júniusában írt bizalmas jelentésében egyebek közt ez olvasható:

Az egyházi missziók erőfeszítései túl erőtlenek voltak. Mivel a hatóságoknál tett ismételt próbálkozásaim, hogy a zsidó kisgyerekek védelmezését eltűrjék, nem jártak gyakorlati eredménnyel, saját szervezet kiépítését tartottam szükségesnek. A delegációhoz csatolták a Jó Pásztor B-szekciót, aminek Sztehlo Gábor evangélikus lelkész vezetésével gyerekek felvétele volt a feladata, származásra való tekintet nélkül. Az otthonokat jóérzésű budapesti családok rendezték be... Tisztelettel emlékezem meg Sztehlo Gáborról, aki ritka lelki nagysággal, éjjel-nappal, dacolva minden veszéllyel, kiállt a rábízott gyerekek mellett.”

Nem lehet eléggé hangsúlyozni Born szavainak fontosságát, és szeretnénk felhívni a figyelmet az ugyancsak méltatlanul elfeledett Sztehlo Gáborra, aki már a 40-es évek végén megálmodta az SOS Gyermekfalu-mozgalmat. S lám, Sztehlo tiszteletes úr hamvai is Svájcban nyugosznak...

 

Bár kétségtelen, hogy előfordultak egyházi mentőakciók, mindenekelőtt báró Apor Vilmos győri megyéspüspök levelét kell idézni, amelyet Serédi Jusztinián hercegprímásnak 1944. június 15-én küldött:

„...Hogy fogunk megállni a történelem előtt, ha látszólagos egyetértésben és udvariassági viszonyban maradunk egy olyan kormánnyal, amely országszerte a legnagyobb kegyetlenséggel kínoz száz- meg százezer embert, megfosztja őket minden emberi jogaiktól, és asszisztál ahhoz, hogy őket rabszolgamunkára s a halálra deportálják? ... Könyörögve kérem eminenciádat, kegyeskedjék csatlakozni a más vallású keresztények memorandumban kifejtett buzgalmához, vagy legalábbis ugyanebben az időpontban hasonló hangulatban kegyeskedjék ultimátumot adni a kormánynak ..."

Ha Serédi hercegprímás, a magyar római katolikus egyház feje eleget tesz Apor püspök kérésének, akkor nyilván sokkal több ember életét lehetett volna megmenteni.

 

Randolph L. Braham professzor.Randolph L. Braham történész, egyetemi tanár (New York):

„Lutz történelmi küldetése sajnálatos módon mindvégig árnyékban maradt, pedig kétségkívül ő készítette elő a talajt Wallenberg számára, hiszen ő már jóval korábban itt volt. Ami a külföldi mentőakciók sikerét illeti, azt kell, hogy mondjam, végül is a svájciaké volt a legjelentősebb. De tudnunk kell azt is, hogy egészen másként alakulhatott volna az üldözöttek sorsa, hogyha az auschwitzi jegyzőkönyv nem marad nagyrészt titokban, ha tájékoztatják az érintetteket és a magyar közvéleményt. Bár az is kétségtelen, hogy a náci hadvezetés számára a háború elvesztése már nagyjából nyilvánvaló volt, és célkitűzéseik közül legalább egyet, az Endlösungot maradéktalanul kívánták megvalósítani.”

A méltatlanul elfeledett Lutz emlékét mindössze két helyen ápolják. Jeruzsálemben özvegye elültethette emlékfáját az Igazak Kertjében, Haifán utcát neveztek eí róla. A nyugatnémet kormány – lám, a sors iróniája: egy osztrák volt SS-tiszt javaslatára! – a Becsületkereszttel tüntette ki.

Az emlékezet mégis hiányos. Hősnek talán születni kell, az utókor jobban kedveli a romantikus figurákat, a tragikus végkifejletet, mint az egyszerű, rejtőzködő, ám saját személyiségét tetteivel jóval felülmúló hétköznapi embert.

Carl Lutz ilyen volt!

A vallásos, visszahúzódó, puritánul egyszerű konzul fölhatalmazás nélkül tette azt, amit tett; erkölcsisége volt cselekedeteinek mozgatórugója. Nem vágyott babérokra, nem áhítozott aranycsillagokra, gyémántokkal ékesített kitüntetésekre, ámde a háború utáni években keserűséggel töltötte el, hogy érdemeiről szülőhazájában is megfeledkeztek.

Háromszor terjesztették föl Nobel-díjra, hiába.

Csak 1958-ban méltatta tevékenységét a svájci szövetségi parlament, amikor is dr. Feldmann miniszter megcáfolhatatlan történelmi dokumentumokkal bizonyította Carl Lutz egyedülálló hősiességét.

Vajon mi lehet az oka annak, hogy Svájc későn bizonyult hálásnak, mifelénk pedig elfelejtették a Konzult? Svájc esetében mondhatjuk azt is, amit Lutz özvegye így fogalmazott meg:

„Mi, svájciak, természetesnek tartjuk, hogy segítünk, ezért nem várunk kitüntetést, elismerést, jutalmat. Tesszük a dolgunkat, annyit, amennyit az megkövetel.”


De túl mindezen, látnunk kell azt is, hogy a svájci nemzeti önismeret sem tökéletes még, hogy Svájc sem nézett szembe teljességgel háború alatti történetével. E szerep megítélése nemzedéki viták tárgya az Alpok országában: a háborút megélt generáció úgy gondolkodik erről, hogy egy kicsiny nemzet a Harmadik Birodalom fenyegető szomszédságában nem vállalkozhatott többre, mint amennyit végül is tett.

Emlékmű Carl Lutz és az áldozatok tiszteletére a pesti Dob és Rumbach Sebestyén utca sarkán.

A háború után született nemzedékek viszont úgy tartják, hogy apáik és nagyapáik nem merítették ki a segítés lehetőségeit.

Nem a mi feladatunk, hogy megítéljük Svájc történelmi küldetésének vállalását – avagy elhárítását. Söpörjünk inkább a saját portánk előtt! Közvetlenül a II. világháború után jelentek meg Lévai Jenő könyvei a holokausztról; e munkák még sűrűn s meleg szavakkal méltányolják Carl Lutz tevékenységét. Azután hosszú-hosszú hallgatás. Talán a magyar történelem fehér lapjai adják a magyarázatot.

Úgy érezzük, eljött az ideje annak, hogy méltó emléket állítsunk a történelem e gyorsan elfelejtett kishivatalnokának, a heroikus gesztusokra képes antihősnek, az igaztalanul mellőzött Carl Lutznak. De emlékezzünk egyúttal mindazokra, magyarokra és nem magyarokra, akik segítségére voltak védő- és mentőakcióiban, és hozzá hasonlóan cselekedtek a vészkorszakban.

Írásunkkal egy emlékmű talpkövét kívánjuk lerakni, bízva abban, hogy több mint negyvenévi Felejtés után Carl Lutz helyet kaphat a magyar pantheonban.

Utószó: A szerzők örömmel értesültek arról, hogy három évvel az oknyomozó riportjuk megjelenése után elkészült a Carl Lutzra emlékező első emlékmű Budapesten, a Dob és a Rumbach Sebestén utca sarkán, 2006 decemberében a pesti Szabadság téren, az Egyesült Államok nagykövetsége előtt egy másik Lutz-emlékművet avattak, Marc-André Salamin svájci nagykövet, adózva volt diplomatatársa emlékének, az eseményen hangsúlyozta, hogy Lutzra úgy keli tekinteni, mint a 20. század legnagyobb és legsikeresebb mentőakciójának kigondolójára és vezetőjére...

Címkék