Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma szerda van, 2019. június 19. Az év 170. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737626. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: A katódos Winter

Az újságíró archívumából: A katódos Winter
Kulcsár László

Hihetetlen, hisz’ mintha csak néhány éve lett volna, hogy kiadós beszélgetést folytathattam egykori iskolám egykori diákjával, „a katódos Winterrel”. (A kép illusztráció)

A képen: Winter Ernő szülőháza a győri Apátúr közben/Stelczer Lajos utcában.

Éppen százhúsz esztendővel ezelőtt, 1897-ben született a kétszeres Kossuth-díjas, világhírű magyar vegyészmérnök, feltaláló az Magyar Tudományos Akadémia tagja. A sors kegyének köszönhetően háromszorosan kereszteződtek életútjaink: ugyanabban a városban születtünk, ráadásul még száz méterre sem egymástól. Ugyanabba a középiskolába, az egykori Győri Állami Főreáliskolába, későbbi nevén Révai Miklós Gimnáziumba jártunk. Személyesen először és utoljára is a valamikori alma materben hozott össze a sors bennünket, amikor a kémiai országos tanulmányi verseny elnökének kérték föl a tudóst; tudósítóként szerénységem írhatott nem csupán a diákok vetélkedőjéről, hanem a tudós életútjáról is. Íme:  

 

A katódos Winter

Példás élet.

Van benne siker és kudarc, boldog­ság és nyomor, világhír és el nem is­merés. A nagyok és a legnagyobbak sorsa adatott meg neki, az örök sze­rénynek.

Mesébe illő a kezdet:

„Apám foltozószabó, édesanyám mo­sónő volt, és én a legkisebbik fiúgye­rek...– A folytatás lexikonidézet:

„Winter Ernő (1897) vegyészmérnök, akadémikus, kétszeres Kossuth- és Pus­kás-díjas; az MTA Műszaki-fizikai Ku­tatóintézetének helyettes igazgatója, Kutatómunkája az elektroncsövekre, ezen belül az izzókatódok fizikájára, kémiájára és technológiájára terjed ki..."

                                                                                                                                    Prof. dr. Winter Ernő (1897–1971)

Győrből indult, a valamikori Apátúr köz egyik ódon házacskájából. Az első állomás az akkori Fő-reáliskola, a Ré­vai Gimnázium. („Tizennégy esztendős koromban családfenntartó voltam.") – Kitűnő érettségi után búcsú a tanárok­tól, a tűzzel magyarázó matematikus Kallós Bélától, a Kossuth-rajongó Vaj­da Emiltől, a természetrajz tudósától, Polgár Sándortól, a minta-pedagógus Pitroff Pál osztályfőnöktől.

Emléktábla Winter Ernő akadémikus győri szülőházán.

 

Olasz front, sebesülés, kitüntetés. A Budapesti Műszaki Egyetem nem fo­gadta be Winter Ernőt. Kölcsönkért pénzen vándorolt Brünnbe, Boroszlóba, Drezdába, mert tanulni akart.

Most, ha kilép a házból, botot vesz a kezébe, úgy biztosabb a járása. Húsz­évesen a drezdai szappangyárban má­zsánál jóval nehezebb puttonyokat ci­pelt napszámban, és lábon hordta ki a tüdőgyulladást.

Akaratánál, kitartásánál hűségesebb felesége, ez a lenyűgözően friss gondolkodású, ősz asszony mondja:

– Huszonnyolc esztendős volt az uram, amikor megkapta a diplomáját. És boldogok voltunk mindketten, hogy vegyészmérnök létére zsírsavat mérhetett a Meister-szappangyárban.

A katódos Winter. Világszerte így is­merik, kétszázhetven szabadalma viseli a nevét, és közülük csak hetven magyar. Hogyan lett vegyészből fizikus, elektromos ember? Átnyergelt állást változtatott, a Tungsram-gyárban helyezkedett el.

– Sohasem felejtem el azt a napot, 1937. november 22-ét – beszéli Winter professzor –, amikor drága barátaim­mal, dr. Czukor Károllyal és az ezer­mester Pincés Gézával elkészítettük a wolfram magfémű bárium-elektroncsö­vet. Csupán fizikusként vagy csak vegyészként aligha sikerült volna ez a találmány...

Havi kétszáz fixszel az ember könnyen viccel – énekelték a pengős vi­lágban. A katódos Winternek csak 178 jutott feleségestül, gyerekestül – a ma­gyar elektroncsőgyártás megteremtése után. És amikor fizetésjavítást kért, az igaz­gató ajtót mutatott neki. (Több mint 200 millió, a Winter-szabadalmak sze­rint készült rádió-elektroncső hagyta el a Tungsram-gyárat.)

Fapadon, ketten egy jeggyel utaztunk Hollandiába, a nimwegeni elektroncső-gyár hirdetésén fellelkesülve: a szakmában jártas vegyészt kerestek – mondja a professzor felesége. – Ötéves szerződést, 1200 pengőnek megfelelő ha­vi fizetést kapott a férjem, és hat hét alatt a Philipsénél jobb bárium-gőzös elektroncsövet produkált. Nyolcszobás villalakás, anyagi jólét, remek laboratórium, felmérhetetlen lehetőségek áll­tak Ernő előtt. De szívünkben egyre sajgóbb lett a honvágy. Egy év után visszajöttünk.

Séta az egykori iskolában, a Révai­ban. Mérlegszoba.

Ernő, emlékszel, nekünk is volt ilyen mérlegünk, akkor adtuk el, ami­kor Jánoska skarlátot kapott, és orvos­ra kellett a pénz!

Mérleg, műszer, laboratórium, fehér köpeny, kutatószemélyzet, kisegítők, könyvtár. Kényesek a mai fiatalok, ezek nélkül szóba sem állnak az állást kínálóval. A háború után a semmiből te­remtették újjá a Tungsramot Winter Ernő és társai. („Találtunk a pincében némi drótot, gumit, bádogot, üvegeket... Otthon, a szobában az íróasztalomon állt az izzítókemence."

Hetvenkét esztendős. Pihenhetne, elé­gedett lehetne, hiszen aki századennyit tett a tudományokért és egy iparág fej­lesztéséért az is nagy ember. Szívro­hamok után sem nyugszik a katódos Winter, mert elhatározta:

– Addig nem égek ki, míg meg nem teremtem a rendkívül hosszú életű izzólámpát. Már készül az Egyesült Izzó­ban az új gépsor, másodpercenként egy villanykörte a teljesítménye. Bízom benne, hogy ezzel újra a világelsők közé lép a magyar izzólámpa.

– És az elektroncsövek a rádiócsövek? Annyi a tranzisztor meg a dióda! Van-e jövőjük?

– A félvezetők térhódítása ellenére sem áldozott le a csöveknek és rövi­desen reneszánszuk kezdődik. Az oxidkatódokat fejlesztik, és működési mechanizmusukat kutatják továbbra is: minden nagy csőgyárban, laboratórium­ban.

A többi között a katódos Winter is ezt teszi.      

(Megjelent: 1969. március 30., Kisalföld)