Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma péntek van, 2019. május 24. Az év 144. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737600. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: A századvég nagy meglepetése

Az újságíró archívumából: A századvég nagy meglepetése
Trom András

Az Infovilág felelős szerkesztőjének felhívására sorra érkeznek lapunkhoz a magyar sajtó évtizedekig megbecsült, kiváló munkatársainak írásai. (A kép forrása: abas ERP)

Ma Trom András kollégánk, a Magyar Távirati Iroda egykori tokiói tudósítója (a Távol-Kelet kiváló ismerője), aki 1991-től másfél évtizedig szerkesztette és írta a Világgazdaság című napilap által terjesztett (tehát nem a lap integráns részét képező, ám a tartalmát, szellemiségét vállaló) ország-mellékleteket, bocsátotta rendelkezésünkre az alább következő eszmefuttatását. Főszerkesztői évei alatt Trom András 28 országról 116 mellékletet készített. Miután az idén 60 éve, tehát 1957-ben lett független Malajzia, a kiváló kül- és gazdaságpolitikai újságíró elővette archívumából ezt a 20 évvel ezelőtt írt (sok tekintetben különösen számunkra aktuális) cikkét.

A századvég nagy meglepetése

Vajon mit érzett Medgyessy Péter, amikor belépett a világ legmagasabb kettős toronyépületébe, a Kuala Lumpur-i Petronas vállalat befejezés előtt álló székházába? Gondolt-e arra, hogy egyszer már mennyire meglepődött a Távol-Keleten, amikor 1989-ben a Samsung Electronics Szöul köze­lében lévő szuvoni gyárában csak azt tudta ismételgetni munkatár­sainak: „Vidékiek vagyunk”. Vagy mit érezhetett Horn Gyula, Mahathir Mohamad malajziai minisz­terelnök tájékoztatását hallgatva a multimédia-információs szupersztráda koncepciójáról? Vajon felidéződött-e a magyar kormányfő­ben annak a kalandos útnak az emléke, ami 1989-ben az akkori legnagyobb ázsiai kis tigrishez ve­zette, a diplomáciai kapcsolatok felvételére Dél-Koreával?

A 80-as évek végén mi, ma­gyarok Malajziáról a mesebeli Szandokánon, a maláji tigrisen kí­vül alig tudtunk valamit. Jellemző, hogy az egyik legigényesebb könyvkiadó, a Deutscher Bücherbund 1991-ben megjelent, európai hírű országismertető könyvsorozatának, az „Ezerarcú világunk”-énak az Ázsia, Ausztrália kötetében még többet foglal­kozott a Malajzia őserdeinek mélyén fú­vócsővel, mérgezett nyilakkal vadászó orang aslikkal, a vadász-gyűjtögető életmódot folytató bennszülöttekkel, mint a kilencvenes évek elején már tig­riskörmeit mutogató malajziai gazda­sággal és a sikerekhez vezető úttal. Ho­lott akkor már a külföldi tőke révén 85 ezren dolgoztak – zömükben szegény, faluról származó nők – az elektronikai iparban. 1986-ban már 3 milliárd dollár értékben exportált a világ harmadik leg­nagyobb félvezető és mikrochipgyártó ipara – Malajziából!

Tavaly a 20,1 millió lakosú ország GDP-je már meghaladta a 92 milliárd dollárt, amiből az egy főre jutó érték – vásárlóerő-paritáson számítva – 12 500 dollár. Vajon, tapasztalva a hihetetlen fejlődést – ami mögött ott állnak azok az állami tulajdonban lévő pénzintézetek is, amelyeket 1987–88-ban 1,3 milliárd dolláros tőkével hoztak létre – gondol­tak-e a magyar kormány áprilisban Ma­lajziában járt tagjai arra, hogy immár összegezhető a tapasztalat arról, hogy egyetlen, igazán megbocsáthatatlan vétke van - pártoktól függetlenül - a magyar politikának a rendszerváltozta­tás óta egyfolytában: a nemzetet össze­fogó és mozgósító koncepció, a jövő­kép és program hiánya? Ha valahol, hát Malajziában erre rá kellett döbbenje­nek.

Ma is tart az európai szemmel káp­rázatos ütemű növekedés, és ha ez a tendencia megmarad, akkor – legalább­is Chris Pattén, Hongkong brit kormány­zója szerint – 2020-ra az ázsiaiak gaz­dasága nagyobb lesz, mint Észak-Ame-rika és Európa potenciálja együttvéve. Ennek a növekedésnek talán a leglátvá­nyosabb és legtöretlenebb példájával éppen Malajzia szolgál, hiszen 1987 óta éves átlagban 8 százalékos GDP-növekedést tud felmutatni.

A nyersanyagban, természeti kin­csekben rendkívül gazdag, soknemze­tiségű, több nyelvű, vallású és kultúrájú, egykor etnikailag tudatosan megosztott ország csak 1957-ben szabadult fel a brit gyarmati sorból. Először tehát az egységes Bangsa Malaysia, a malajziai nemzet létrehozása volt a legfőbb cél, a mai gigászi prog­ram pedig egy generáció ideje alatt fejlődőből teljesen fejlett or­szággá átalakítani az országot, a „Vision 2020” néven ismertté vált kormányzati elképzelés szerint.

1958-ban vezették be az első ipari rendszabályt (PIO), de még tíz évvel később is csak a kivitel 10 százalékát tették ki a feldolgo­zott termékek. 1968-ban beruhá­zás-kezdeményezési törvényt fo­gadtak el, majd 1971-ben beve­zették az ipari parkok és vámmen­tes szabadkereskedelmi övezetek működését lehetővé tevő tör­vényt. Jól számítottak: a külföldi tőke azonnal megindult az angolul vi­szonylag jól tudó, könnyen képezhető olcsó munkaerőt nyújtó lakosságú or­szágba. 1986-ban életbe lépett a beru­házás-ösztönzési törvény, melynek kö­szönhetően 1990-ig évente 60 száza­lékkal nőtt a külföldi befektetések érté­ke, és a nagy presztízsű angol nyelvű maláj lap, a The New Straits Times elemzése szerint évtizedünk elején már a feldolgozott termékek kiviteléből szár­mazott a malajziai export 75 százaléka!

Mi hajtja a malajziaiakat, és általá­ban mi az ázsiai fejlődés igazi motorja? Erre is Chris Pattén adja meg a választ: mindenekelőtt az ázsiaiak hite a fejlő­désben, eltökéltségük, hogy saját ere­jükre támaszkodva kiemelik magukat és családjukat a szegénységből.

Épp itt lenne az ideje ezt eltanulnunk.