Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma kedd van, 2019. július 23. Az év 204. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737660. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: Ahol a Halotti beszédet lapozgatták...

Az újságíró archívumából: Ahol a Halotti beszédet lapozgatták...
Farkas József György

Egy világi újság történetében nem gyakran - a Népszabadság esetében pedig kifejezetten ritkán - fordult elő, hogy egyik oldalát egyházi intézményben közszemlére teszik. Az egykori legnagyobb példányszámú politikai napilap 1994 karácsonya előtt megjelent alábbi, kolumnás cikkét azonban egy felvidéki község ezeréves katolikus templomában – a tudósítás helyszínén – mégis kifüggesztették a bejárati szenteltvíz-tartóval átellenben, ott, ahol a betérő hívek és más látogatók is elolvashatták... (Képek: geocaching.hu és csemadok.sk)

 

Templom, történelem, jelen idő Deákiban

Diakovce – Deáki. A fehér-fekete szlovák és a kék-fehér magyar helységnévtábla jól megfér a közös tartóoszlopokon. A szomszé­dos Vágsellye (Sal’a) vagy az ugyancsak közeleső Galánta (Galanta) magyar tábláit már több felé festékszóróval fújták le van­dál kezek, Deáki határában viszont háborítatlanul hirdeti a két név, hogy az együttlét békéje elválaszthatatlan a másság tisztele­tétől. Advent van, vasárnap délelőtt. A község kéményeinek füstgomolygásából kiemelkedik a templom két tornya. Előtte öt-hat autó és néhány tucat kerékpár várja gazdáját, bent most ért véget a mise. A hívek még énekelnek, de a sekrestyében Csutora István tisztelendő úr már bújik ki a lila palástból. Sietnie kell, jó néhány községet jár végig Favoritjával, hogy ott is hirdesse az igét, gyón­tasson – magyarul. Az átöltözést nagy rutinnal segíti Száz Amb­rus egyházfi – nem hiába, több mint fél évszázada, hogy gondját vise­li a község templomának. A boltívek alatt elül az orgonaszó, a templom kiürül, magunkra maradunk a 80 esztendős Ambrus bácsival, aki nemcsak sekrestyésnek, idegenvezetőnek is példás. Hallgassuk csak!

– Templomunk egyik fő nevezetessége az a kis építmény, amely a déli oldalán látható, s amely hét év múlva kerek ezeresztendős lesz. Szent István, aki akkor a szomszédos országokból hívott be szerzeteseket, papokat a kereszténység terjesztésére, kiadta a parancsot, hogy minden tízedik faluban építsenek templomot. Ez a kis kápolna, amit az oldalhajóval ajtó köt össze, így csak belülről közelíthető meg, hát ez bizony abból az időből való. A két toronnyal kezdődő újabb részt már 1228-ban szentelte föl Jakab nyitrai püspök. Ez román stílusú, háromhajós, és abban az időben igencsak nagy templomnak számíthatott, de az 1800-as évekre mégis kicsinynek bizonyult. Ezért 1875-ben az addigi elé építettek egy még nagyobb csarnokot, ettől kezdve a tornyok már a templom közepéből emelkednek az ég és a Jóisten felé. így hát a mi kedves deáki templomunk tulajdonképpen három részből állt össze: a Szent István-iból, az 1228-asból és a múlt századiból.

Ha viszont itt a főbejáratnál balra fordulunk, akkor az oszlopon a legrégebbi magyar nyelvemlék, a Halotti beszéd kópiáját láthatjuk. Ezt az akkor használt latinos betűkkel, az akkor beszélt magyar nyelven írták: „Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc” és így tovább, de még a Szűzanyához szóló magyar könyörgés is itt van alatta. Nem véletlen ám, hogy kifüggesztettük ezt a képet, hiszen ez a becses emlékünk ide kötődik a községünkhöz. Igaz, most Budapesten, a Nemzeti Múzeumban őrzik, ám előzőleg Pozsonyban bukkant rá egy Pray nevű szerzetes, ezért is nevezik Pray-kódexnek a könyvet. Nohát kérem, ez a kódex nem más, mint az ezeréves deáki templom réges-régi misekönyve, amelynek 154/a oldalán olvasható a Halotti beszéd. Egyébként Pannonhalmán vagy Győrött írták a bencés barátok, azok hozták ide magukkal szertartáskönyvnek.

E falak között forgatták lapjait, használták mindaddig, amíg idegen támadás elől Pozsonyba nem kellett menekíteniük. Bele volt írva, hogy a deáki templom misekönyve, ezt is megtalálta az a bizonyos Pray (György, 1723–1801).

A deáki barátok egyébként innét jártak abba a tíz faluba, ami hozzájuk tartozott, vallást oktatni, földművelésre szoktatni a népet, hogy őseink ne háborúskodással és kalandozással, hanem itt letelepedve, nyugodt munkával szerezzék meg élelmüket. És lám, sikerült nekik, mert azóta is itt vagyunk, és élünk! Ha megmaradunk pogánynak, a szomszédos országok előbb-utóbb leigáztak volna bennünket. Ilyen a mostani világban is megtörténik, hát még akkor, amikor a folyók vize még iható volt, és őseink lovon száguldozták be Európát.

De sétáljunk csak előre, meg az időben is ugorjunk egy nagyot. A negyvenes évek elején ez a vidék ismét Magyarországhoz tartozott. Serédi Jusztinián bíboros, esztergomi érsek – aki idevalósi volt – meg a pannonhalmi bencések összefogtak, hogy ezt az ősi templomukat felújítsák.

Akkor készültek a freskók is, amelyek közül az oltár felettin ott látszik a Pannonhalmi Főapátság. Az angyal az oltári szentséggel a budapesti eucharisztikus kongresszus emlékét idézi, amit 1938-ban rendeztek meg. Alatta sorban ott láthatók a magyar szentek: középen Szent István, mellette a liliommal Szent Imre, aztán a baltával Szent László, kötényében rózsákkal pedig Szent Erzsébet, István király jobbján sárga palástban Szent Gellért, mellette Szent Mór (ő volt az első magyar származású pap), a szélén pedig Szent Margit. Alul meg jobbról-balról egyszerű falusiak, babos kendőben az asszonyok, szűrben a juhász, úgy, ahogy a pesti kongresszusra mentek. Kontuly Béla festette le mindezt 1941-ben, az ő keze nyomán születtek az oldalhajók és a kápolna freskói is.

Szóval, ezek a képek, amelyek a mostani templom közepét díszítik, valójában a XIII. században épült templom homlokzatára kerültek. A főoltárt is ennek a régi, szűkebb templomnak a bejáratánál látjuk, hiszen a misézés mai módón, középről történik, a régi és az új épület találkozásánál álló oltártól a hívek felé fordulva. A kelyheket őrző tabernákulum azonban nem itt van, hanem oldalvást, ezt mindig jól bezárva tartom, és csak kevés ostyát teszek be, mert a sátánisták már többfelé feltörték a templomokat, de nem a cibóriumot viszik el, hanem a szent ostyát szórják széjjel.

Na, most, ha itt jobbra fordulunk, akkor belépünk az ezeréves falak közé, ami Szent István idején maga a templom volt, most viszont már csak egy kis kápolna, amelynek falát első királyunk élettörténete díszíti. Hogy a tíz környező falu közül miért éppen ezt választották, csak találgatni lehet. Akkor még itt folyt a Vág egyik ága a község alatt, ami száraz, jól megközelíthető helynek számított, nyilván figyelembe vették az akkori közlekedési lehetőségek szempontjából is. Vízi úton, lóháton vagy gyalogszerrel, de mindenképpen könnyen el lehetett érni, hát bizonyára ezért esett ránk a választás. A képeken meg sorra lehet követni, ahogy Szent István téríti őseinket, legyőzi Koppány vezért, aztán behívja külországokból a szerzeteseket – az egyik éppen írja a Halotti beszédet –, emitt már Imre herceget oktatja, hogyan viselkedjék, ha ő lesz majd az utódja, átadja neki az Intelmeket. Bizony, ha a mostani uralkodók is ahhoz tartanák magukat, amit István király majd ezer évvel ezelőtt irt, béke lenne a földön, nem volna Jugoszláviában sem ez a szörnyűség, hogy a szláv nemzetségek egymást gyilkolják. Ámde Imre herceg meghalt, Szent István pedig látomása nyomán felajánlja az országot a Szűzanyának. A térkép csak halványan látszik, becsurgott a hólé, és elkente. De a korona felajánlását az oltár félkörös boltívén festette meg a művész, ez jól látható. Lett is baj belőle később, besúgták, hogy a deáki templomban ott van a magyar korona képe, pedig az már Magyarországon sem divat.

Ez úgy negyven­hét táján volt, a kitelepítések idején. Előbb Csehországba vit­ték az embereket, mert a (csehszlovák) Beneš-rezsim el akarta innen tüntetni a magyarokat. Azután Magyarországra indult el, akinek menni kellett, de azt is hallottuk, hogy aki nem megy, az meg majd Oroszországba jut. Mégis itt ma­radtunk, s megmaradtunk, hála Istennek. Na, szóval, akkor jöttek holmi nagy szlovákok, úgy húsz-­huszonöt évesek, teherautókon, koronakeresőben. Ám a plébá­nos úr a tanító úrral festetett egy képet, ami csak a király kezeit ábrázolja, korona nélkül, összekulcsolva. Ezt azután felragasztottuk a freskóra, és sikerült is a koronavadászokat becsapni. Most is látszik a kör alakú ragasztás helye, de még a festett kéz rajzlapja is megvan.

A kápolna mennyezetét most gerendák tartják. Eredetileg boltíveken nyugodott, akárcsak a XIII. századi templomrész felső emelete, ahol a szerzetesek laktak. Az épület azonban az évszázadok során megrongálódott, meg is roggyant. A tornyokat például négy méter mélységben kellett megerősíteni, a bolthajtások helyett pedig immár gerendák tartják a tetőzetet.

Kaptunk ugyan ígéretet, hogy a hiányzó munkákat elvégzik, a deáki templom is sorra kerül, de azután jött a ’89-i fordulat, majd a kormányok egymás után, és mind csak széttárta a karját: nincs pénzünk, nem tudunk segíteni. Pedig a központi freskót ujjnyi rések szabdalják szét, a régi hajó mennyezete hosszában repedt, nem is szabadna felmenni az emeleti részre, mert hivatalosan figyelmeztettek, hogyha leszakad, magunkra vessünk, mert még börtönbe is kerülhetünk. Pár éve járt itt két építész, azok komolyan szemrevételezték az egész épületet, javaslatokat is tettek, hogy mit kell kijavítani, a költségeket akkor hétmillió csehszlovák koronára becsülték. El sem merem gondolni, hogy ez most mennyire rúgna.

Ha csoportosan már nem is szabad felmenni, mi azért most mégis felkapaszkodunk a csigalépcső ötvenkét fokán. Itt a XIII. századi épület felső szintjén éltek tehát a szerzetesek. A középső tér volt a gyülekezőhelyük, és egyben az imatermük is. Ennek az elején a lentivel egy vonalban állt az oltáruk, itt még most is látszanak egy akkor készült freskó nagyon halvány nyomai. Jobbra és balra nyíltak a cellák, ajtaik között egy-egy ülőfülkével, ahol a barátok ima közben elhelyezkedhettek. Itt fent lapozgathatták a nevezetes misekönyvet is a Halotti beszéddel, amíg az ujjuk el nem gémberedett. Mert fűtés nem volt, s az ablakokat sem üvegezték be még akkor, úgyhogy a barátok telente nyilván báránybőr bundába öltöztek, csak így húzhatták ki az idő enyhüléséig.

Az egykori cellák helyén most cserepet tárolunk, ezek a hat évvel ezelőtti tetőfedő munka után maradtak meg. Akkor ugyanis óriási vihar támadt, a szél nemcsak a háztetőt vitte el, de leszakította a bal torony keresztjét és gömbjét is, alig egy méterre zuhant le a Szent István-i kápolna mellé. Nohát, akkor kaptunk pénzt az államtól a legszükségesebb munkák elvégzésére. A keresztet például hegymászók tették vissza, a korhadó tartógerendákat kicserélték, sőt a másik keresztet is megerősítették ezek a jóravaló alpinisták. De hát a plafon repedéseit, meg azután a régi falak szigetelését továbbra is meg kellene oldani.

Ami még az utóbbi időben előrelépés történt, az az újmódi harangozás. Bencés barátok vendégeskedtek nálunk Ausztriából, s hallották, amint panaszkodom: sok már nekem meg a feleségemnek minden alkalommal feljönni a toronyba, ha még kell húzni a három harang valamelyikét. Mondták, tartsak ki még egy hónapig, és tényleg nem feledkeztek meg rólunk. Küldtek három villanymotort, fel is szereltették, úgy, hogy azóta gombnyomással indítom a sekrestyéből a harangszót. A háborúban egyébként a legkisebb harangunkat a németek elvitték. Nyilván az volt alkalmas a beolvasztásra. Mi el szerettük volna búcsúztatni, de nem engedték, nehogy a nép megpróbálja megakadályozni. Még a többi harangot sem volt szabad megszólaltatni, úgy szállították el, szinte lopva.

Ha végezetül kívülről is körbejárjuk a templomot, jól láthatjuk, hogy milyen díszítést raktak téglából a XIII. században, s mennyivel másabb, egyszerűbb volt a XI. század dísze. Innen is jól kivehető a falak nedvesedése, ahogy kivirágzott rajtuk a salétrom, de látni azt is, hogy az értékes, színes ablakainkat sikerült védőüveggel és dróthálóval a légpuskás galambvadászok elől elzárni. Ilyentájt, télen csak a hívek jönnek a napi egy, vasárnaponként a két misére. Jobb időben, nyáron azért szép számmal látogatnak hozzánk turisták is, főleg persze Magyarországról. Én meg nem unom meg, hanem örömmel kísérem őket, hiszen teszem ezt már több mint ötven éve, s folytatom, amíg Isten erőt ád.

Epilógus: A templom legutóbbi, nagyobb rekonstrukciója során fokozatosan kicserélték az egész tetőszerkezetet, a falakat szigetelték, az átnedvesedett részek vakolatát kijavították.  Sor került a falak teljes átfestésére és a freskók restaurálására is. A kívül-belül újjávarázsolt templomot 2001. november 10-én adták át.