Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma szombat van, 2019. március 23. Az év 82. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737538. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Horvátország az ablakból

Horvátország az ablakból
Horváth Kálmán

Nem muszáj mindig győzni, a világ már attól is szebb, ha kinyílnak az ablakok. Horvátország mostanában olyan, mint a lottó ötös nyertese, mindenki a rokona vagy a barátja, aki korábban a drága, kavicsos tengerpartját szidta, az ma már homok dűnékre és olcsó árakra emlékezik, mert Oroszországban újra írják a focitörténelmet, és aki már látott piros-fehér kockás mezt, az szeretné lábjegyzetnek érezni magát. (Kép: deutschlandfunk.de)

Nekem a világbajnokság őrülete gyermekkoromat idézi. Valamikor középiskoláimat Kőbányán, a (Szent) László Gimnáziumban kezdtem. Hatalmas épület, nagy udvar, igazságos, de sokat követelő pedagógusok. A tornatanárunk például a kosárlabdát szerette, aki a messziről beletalált a gyűrűbe, az akkor is ötöst kapott, ha nem tudott felkapaszkodni a bordásfalra. Én világéletemben pontosan dobtam a labdát, de az igazából csak akkor érdekelt, ha rúghattam. A tantárgyakért nem lelkesedtem, a legjobb hírt az iskolában az jelentette, hogy az osztályok focibajnokságának hagyománya van. Lehet, hogy a tornatanárunk tradícióként említette, de én Rejtő Jenőt olvastam, nem az idegen szavak szótárát. A gimi udvarán a szünetekben sétáltunk, nem volt rajta pálya, a tologatható két kapura fociztunk, a vonalakat a pedellus krétaporral rajzolta fel.

A csapatunkat mi állítottuk össze, a másik elsős osztályt megvertük, tehát az évfolyam bajnokaként indulhattunk a döntőbe. Csak a fiataloknak: a jobbak négy évig tanultak, tizedikes diákról nem is hallottunk, a hatodikos megszólításhoz pedig legalább kétszer kellett osztályt ismételni.

A négyes döntő első meccsén megvertük a másodikosok csapatát. Még abban a fordulóban a harmadikosok három góllal győztek a negyedikesek ellen, a következő körben pedig minket gyűrtek le kettővel. Befejezésként nekünk jöhettek a negyedikesek. Bajnokok már nem lehettünk, de másodikok igen, a döntetlennel.

Csak a történelmi hűség kedvéért: 1961 áprilisában játszottunk, délelőtt, tanítási időben. Kétszer huszonöt percig tartott a meccs, és a kezdet kezdetén gólt lőttünk. Talán én, és attól a pillanattól felbolydult az iskola. Ma sem tudom, hogyan terjedt a hír, és jutott el padhoz, táblához, katedrához, de egyszer csak kinyíltak a tantermek ablakai, és a gimnázium tanárai, diákjai együtt hitetlenkedtek: az elsősök megverik a végzősöket? Erre még nem volt példa. Arra sem, hogy a tanítás így szakadjon meg. A csoda aztán elmaradt, a negyedikesek kiegyenlítettek, de mi lettünk a másodikok, az ezüstérmesek. Díjat, persze, nem osztottak, de legalább megismerkedhettem felnőttkorom állandó kísérőjével, az erkölcsi sikerrel. Igaz, később a folyosón egy harmadikos lány megszólított, azt mondta, hogy nekünk köszönhetően megúszott egy felelést, ezért nagyon hálás.

Én már akkor focibeteg voltam, azt hittem, hogy a hála az elrúgott labda visszahozásából áll, ezért nem kértem el a lány telefonszámát, minderre csak évekkel később találtam mentséget, hogy talán nem is volt telefonja. A tanárok, persze, nem estek hasra a sportsikerektől, már említettem, hogy követeltek, tőlem is fejben kérték a tudást, nem lábban, és mert rosszul feleltem, a második hellyel együtt tanácsoltak el másik iskolába. Sok emléket nem vittem magammal, de a tantermek kinyíló ablakait soha nem felejtem. Manapság elmehetek rácsok, redőnyök, kerítések előtt, elég becsuknom a szemem, és ismét gyerek vagyok, a lányokkal gátlásos, ötvenfilléres fagyigombócot nyalok, de az ablak értem nyílik.

Gondolom, ma már Horvátország is tudja, bezártan nem lehet történelmet írni…