Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma szombat van, 2019. február 23. Az év 54. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737510. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

A hír szent, a vélemény szabad: tekintélyérvek magyarázói

A hír szent, a vélemény szabad: tekintélyérvek magyarázói
Gábor György

Az eddigi Kulturkampf-vita kétségtelenül leghasznosabb és leginformatívabb pengeváltása zajlott le a mai napon a velejéig elszánt olvasó előtt, aki kamikazeként vetette bele magát a Prőhle Gergely és a Szakács Árpád által kibocsátottakba. (Az illusztráció forrása: historiajaponesa.com)

A kamikaze (kami = isten, kaze = szél, vagyis isteni szél) szó használata nem véletlen, ugyanis mindkét szerzőnél meghatározó szerephez jut az isteni szél.
Prőhlénél már az első szó „a miniszterelnök”, s innentől kezdve hosszú idézete következik a kulturális szempontból mértékadó isteni szélnek. „A miniszterelnök tusványosi beszéde nem hagyott kétséget afelől, hogy a kultúrának nagy jelentőséget tulajdonít napjaink európai, s egyúttal hazai politikájában” és így tovább, például, hogy „erős protestáns felhanggal a keresztény kultúrából kisarjadt létformák védelméről beszélt”, meg hogy „ennek fényében az a megállapítás is logikus, hogy a közép-európai építkezés számára elengedhetetlen, hogy minden európai országnak joga legyen megvédeni keresztény kultúráját”, s a miniszterelnök iránymutatásából vonja le azt a gravitáció megkerülhetetlenségével azonos következtetést, hogy „a harmadik kétharmados győzelem utáni korszakalkotás természetrajza is csak kulturális lehet”, s hogy még megemlítse, mit „üdvözölt” a miniszter, s mit tekintett „logikusnak és érthetőnek”. Vagyis az irány most jól meg van szabva, s innentől kezdve Prőhlével madarat lehet fogatni, de legalábbis szorgos méhecskeként szálldos egyik virágról a másikra, mert – mint írja – „örülök annak, hogy a miniszterelnök nyomon követi a kulturális állapotainkról folyó diskurzust.”

Hiába, legyen az a legpicurkább szuvenír és segedelem, ha a miniszterelnöktől érkezik, annak hálás szívvel örvend a szellemi alamizsnához juttatott lélek. Szerzőnk csak reményét tudja kifejezésre juttatni [„Ugyanakkor remélem”], hogy a tér-idő koordinátán innen és a galaxison túl minden entitás és organizmus „erősen figyelt akkor, amikor a miniszterelnök az új, kereszténydemokrata korszakról mint a ’társadalmi szokások, egyfajta közös hangulat, talán ízlésvilág, egyfajta viselkedési mód’ összességéről beszélt.”

Ha a vitapartner nem koncentrált volna erre kellő odaadással, lojalitással, hűséggel és elkötelezettséggel, akkor a vitának vége, konyec disputa, s Prőhle győzedelmeskedett. A triumfáció előtt legfeljebb egy piciny önkritikát gyakorol, s ruháját megszaggatva, fejére hamut hintve, hűséges kutyaszemekkel kimondja a nagy őszintét a történettudományban is otthonosan ficánkoló elöljárójának: a „tevékenységünket felügyelő miniszternek, Kásler Miklós professzornak… ígéretet tettem, fontosnak tartom világossá tenni a következőket: a Tanácsköztársaság 133 napját a magyar történelem egyik legsötétebb időszakának tartom.” És Prőhle Gergely ezzel feloldoztatott az orvosprofesszor által a kamikaze (isteni szél) nevében. Ámen.


De akkor megnyílik az égbolt, s fehér lován megjelenik a nagy Hűséges, szeme, mint a lobogó tűz, szájából éles kard tör elő, hogy lesújtson, „neve fel van írva, de senki sem ismeri, csak ő maga” (Jelenések könyve 19,12). Szakács Árpád az, vasvesszővel, tüzes trónon, s maga is rögvest megidézi a kamikázét (isteni szél): „Aztán július 29-én feje tetejére állt a világ, amikor Orbán Viktor tusványosi beszédében a jelenlegi helyzet tarthatatlanságára hívta fel a figyelmet.” A vasököl lesújt, a további kontroverzia értelmét veszti: Szakács szerző félreérthetetlenül rámutat arra, hogy a „régmúltba fordult” (!!!) Prőhle „mintha mit sem értett volna meg az új szellemi rendrakás, a kánonalakító viták jelenre irányulásának, a közös jelenünket újragondolni akaró tettvágynak a lényegéből” (bizony, szó szerint ilyen szépen mondta ezt a nagy Hűséges), hogy innentől kezdve már csak följelentsen, ostobaságokat beszéljen, s fölsorolja a várományosok listáját.

1. Följelentsen: „L. Simon László és Prőhle Gergely közösen védték a régi kánont.”; „Prőhle vezetése alatt jórészt tehetségtelen liberális sztárírók színpadává züllött a múzeum”; Prőhle „napjainkban Konrád Györggyel és Nádas Péterrel árul egy gyékényen” (a mondatból csak úgy árad a művészetfilozófiai mélység, az igényes, literátusi szellem és a zsdanovi-révaista idők meghitt melege),

2. Ostobaságokat beszél: butácska cselként, (ön)példázataként annak, hogy ő aztán elutasítja a kettős mércét, azt a hülyeséget mondja, hogy „Már csak az a kérdésem, mikor kíván a PIM a kulturálisan mégoly érdekes folyamatok, jelenségek elemzésének körében egy – a náci szimpatizánsként elhíresült, s egyébként valóban elképesztően tehetséges – Leni Riefenstahl forradalmian új filmnyelvét bemutató és elemző kurzust tartani?” Csak mondom: nincs filmes egyetem a világon, ahol ne tanítanák Leni Riefenstahlt, akiről évente számtalan publikáció ne születnék, tudományos és ismeretterjesztő előadások stb., úgyhogy ezzel kár volt példálózni. „Az amúgy tényleg kiváló Wass Albert, Nyirő József vagy Tormay Cecile” – írja a nagy Hűséges, s itt nem az a baj, hogy neki tetszenek a felsoroltak, hát csak olvassa őket kedvére, hanem az a baj, hogy ha az igazán tehetséges, „náci szimpatizáns” Leni Riefenstah esetében elutasítja a kettős mércét, akkor a náci-, Hitler-, nyilas-, és Szálasi-szimpatizáns Nyirő József vagy a fasizmus- és Mussolini-szimpatizáns Tormay Cécile esetében miért nem? Megannyi izgalmas esztétikai, művészetfilozófiai kérdés.

3. Várományosok listája: a tehetségtelen liberális sztárírók kiváltására közzétett hosszú lista, köztük persze a nagy Hűséges irományának helyt adó lap kulturális rovatának szerkesztőjével, „hűség és alázat” jeligére a kiadóba. 


Minden oké, csak azon gondolkodom, hogy miként keveredett egy kulturális-esztétikai (hahaha, kulturális-esztétikai, vicces, nem?) vita kellős közepébe Orbán Viktor, s a beszédéből vett citátumok, mint tekintélyérvek? Mindenesetre gigászi itten a kihívás, mert elkezdődött a verseny, hogy ki értelmezi jobban, helyesebben, pontosabban, odaadóbban, megbízhatóbban, állhatatosabban és elkötelezettebben a mi nagy isteni szelünket, Orbán Viktort. 

Amúgy pedig képzeljük csak el, ha mondjuk, Macron valamilyen mértékadó megállapítást próbálna tenni irodalomról, kultúráról, írókról, művészekről.
Megtehetné, csak jól ki lenne röhögve. Méltán.