Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma péntek van, 2019. július 19. Az év 200. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737656. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az önkény újra itt van az EU szívében

Az önkény újra itt van az EU szívében Az önkény újra itt van az EU szívében

Egy írás erejéig maradjunk még a tegnapi évfordulónál, a prágai tavasz ötven évvel ezelőtti eltiprásánál. Igaz, ez az írás, amely a Politico című amerikai portál európai kiadásában jelent meg, valójában nem a csehszlovák emberarcú szocializmus kudarcot vallott kísérletéről, hanem a jelenről, a demokratikus Európát fenyegető mai veszélyekről szól.

Emberi jogi és Európa-párti politikai aktivisták közös alkotása. A szerzők, említsük meg őket név szerint: Franziska Brantner, a német parlament zöldpárti tagja, Alexis Prokopiev, a Russie-Libertés elnevezésű párizsi NGO alapítója, Anna Garmash, egy ukrán diaszpóra-NGO vezetője, Evan O’Connell uniópárti politikai kommentátor, Małgorzata Szuleka, a lengyel Helsinki Alapítvány tisztségviselője, valamint Blaise Gonda, francia–magyar EU-párti aktivista és tudós.  

A cikk kiinduló gondolata, hogy most, amikor megemlékezünk a prágai tavasz szétzúzásáról, nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy azt mondjuk, immár leáldozott az autoriter hatalmak kora, Európában biztosítottak az alapvető szabadságjogok, és a kontinens polgárai nem akarják, hogy visszatérjenek azok a brutális kormányzatok. Ez azonban téves állítás lenne. Az önkény újra itt van az EU szívében, és a fenyegetés már nem a Brezsnyev-doktrína ugyan, de ugyanaz a szabadság elleni gyűlölet táplálja – áll a Politico által közölt cikkben.

A szerzők szerint demokratikusan megválasztott kormányok bontják le az alapjogokat. A „reakciós forradalom” középpontjában Magyarország és Lengyelország áll, őket szorosan követi Olaszország és Ausztria, és ezeknek a kormányoknak a választási sikere más európai politikusokat is arra bátorít, hogy ezt az utat kövessék.

A cikk szerzői szerint túlzó lenne az 1930-as évekkel való összehasonlítás. De az 1945-ben és az 1989-ben legyőzött erők ideológiai utódai már benn vannak több európai ország kormányában, és Európa újra kettészakadhat – fogalmaznak.

Felhívják a figyelmet arra, hogy Európa hatalmas kihívásokkal néz szembe: a klímaváltozással, az egyenlőtlenségekkel, a migrációval, és ezekről csak a demagógok hihetik, hogy könnyen megoldhatók. És akkor még nem említettük a digitális forradalmat, illetve azt a befolyást, amit néhány multinacionális vállalat gyakorol az életünk fölött.

Ezek a kihívások – folytatódik a Politico által közölt írás gondolatmenete – megvilágítják, mennyire gyenge Európa a világ porondján. De mi lehet az alternatíva? Azok, akik a nemzeti határok mögé való visszatérést hirdetik, azt gondolják talán, hogy jobb válaszokat képesek adni a digitális kor kihívásaira vagy az éghajlat-változásra? A harag, amit felelőtlenül szítanak, nem eredményez hasznosítható pozitív válaszokat ezekre a kérdésekre.

Európa – írják a szerzők – veszélyben van, mert nem védte meg eszméit, és nem vállalt globális vezető szerepet. A demokrácia, a mérlegelés és a konszenzus túlságosan szelíd dolognak látszik azokhoz az egyszerű válaszokhoz képest, amelyekkel az úgynevezett illiberális vezetők házalnak.

A cikk kitér arra, hogy igazuk van ugyan azoknak, akik a reakciós mozgalmak felemelkedésének az okai között rámutatnak a Kreml vezetőire, de leszögezi, hogy „mi magunk is felelősek vagyunk”, nekünk is harcolnunk kell. Nem ülhetünk tétlenül, miközben egy reakciós forradalom megpróbálja lebontani szabad, pluralista társadalmunkat – írják közös cikkükben a különféle nemzetiségű európai politikai aktivisták. Konkrétan felhívják a figyelmet arra, hogy a jövő évi európai parlamenti választás esélyt ad a közös jövő megvitatására. „Meg kell ragadnunk ezt a lehetőséget, mert nem tudjuk, hogy mennyi maradt még belőle” – zárul a Politico cikke.

Néhány mondatot még arról, hogy a The Washington Postban Daniel Brett brit politikatudós a minap kirobbant romániai tömegtüntetések okait elemzi, és próbálja felvázolni a lehetséges folytatást. A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy a PSD, a román Szociáldemokrata Párt egyre inkább populista és autoriter nyelvezetre tért rá, amikor azzal akarta igazolni a politikáját, hogy az ügyészek túllépték hatáskörüket, és hogy a korrupció elleni erőfeszítések politikailag motiváltak. Fontos ugyanakkor megjegyezni – folytatódik az elemzés –, hogy a romániai demokrácia visszaszorulása védekezőbb jellegű és kevésbé ideologikus, mint Magyar- vagy Lengyelországban. A román elitnek azt a vágyát tükrözi, hogy megvédhesse a kommunizmus bukása óta felhalmozott gazdasági és politikai nyereségét. E nyereség tetemes részét illegális úton, lopással, illetve korrupció révén tudta realizálni, tehát a korrupcióellenes intézkedések világos fenyegetések a számára.

Daniel Brett arra is kitér, hogy a tiltakozók nem egységesek, és a korrupció letörésén túl nem nagyon vannak világos céljaik. A szociáldemokraták így kihasználhatják a tüntetők megosztottságát, és a tapasztalatok azt mutatják, hogy a tiltakozások rövid intenzív szakaszai után az élet visszatér a normális kerékvágásba.