Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma hétfő van, 2019. június 17. Az év 168. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737624. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Lackfi János szerint az író kifosztja a világot

Lackfi János szerint az író kifosztja a világot
Ágoston Enikö

Lackfi János író, költő: minden műfajban és témában képes maradandót alkotni. Az írást is oktató alkotó úgy gondolja, hogy az ihletettségnél több a szaktudás, ugyanakkor mégis fontos, hogy az író képes legyen meglepni önmagát is. Ilyenkor előfordulhat, hogy esetleg egy levágott fület vetít az írói szeme az ablakpárkányra, és ebből a motívumból egy egész regény születik. (Stiller Ákos felvétele)

– Egyszer azt mesélted, hogy a kislányod eljátszott téged. Eljátszotta, hogy fát vágsz, vagy a számítógépen keresel, és azt, ahogy a csillagokat nézed. Szerinted miért tartotta olyan fontosnak a csillagnézést?

– Épp a közeli múltban volt egy fontos csillagélményem. A pszichológusok azt mondják, minden átélt pillanat úgy hat ránk, ahogyan ránézünk. Egyik este nyögve, görnyedve vittem ki a szemeteszsákot az utcára, ám ahogy kiértem a ház takarásából, megláttam a csillagokat. Na, ez a nem mindegy, csak úgy cipelni a szemetet vagy ugyanezt tenni, de a csillagok több millió éves távlatában. Így már benne van saját kicsiségünk, elveszettségünk, meg az is, hogy az életünk többre jogosít, tágasabb dimenziókba illeszkedik, mint a mindennapoké. Úgy gondolom, íróembernek munkaköri kötelesség a csillagnézés, de a vízfelszínt vagy a felhőket bámulva is el lehet érni ugyanezt a hatást.

– Hogyan figyeled, látod a világot?

– Úgy nézem, ahogy egy színész mozdulatokat, stílusokat, szavakat, beszédtechnikákat lop. Az író is kifosztja a világot. Időnként erőt kell vennem magamon, hogy na, most akkor nem gyűjtögetek, hanem „csak” élek, mert az évek során ez már automatizmussá lett. Az írói szemléletmódot nevezem feszített tükrű figyelemnek. Egy teli medence felszínét megfigyelve úgy látjuk, mintha a víz kidagadna. A víz tapadása szinte domború felületet hoz létre, és bármi, ami belecsobban, nagy hatást kelt. Ezeket az impulzusokat érdemes észrevenni, amelyek rendkívülivé, telítetté teszik a világot, ilyenkor egy-egy helyzetnek, jelenetnek, embernek, pillanatnak meg lehet ragadni a lényegét.

– Milyen jelentés rejlik az ihlet kifejezés mögött? Van ihlet? Mit takar ez a szó? Az alkotás számára fontos, nélkülözhetetlen?

– Romantikus elképzelések szerint a művészt alkotás közben rángógörcsként szállja meg valami misztikus állapot. Én azonban jobban szeretem az „ötlet” szót használni a kicsit avas ízű „ihlet” helyett. A más nyelvekben használatos „inspiráció” már akkor természetesebben működik, hiszen egy arc, egy ruha, egy helyzet, egy zene, bármi lehet inspiráló.

Ha a hétvégi telkemen össze akarok ütni egy sufnit, van hozzá x darab deszkám, ablaküvegem, de először gőzöm sincs, hogy kezdjek hozzá. Aztán egyszer csak hopp, eszembe jut vagy megálmodom, és minőségi ugrás következik be. Ugyanazok a technikák vagy eszközök, anyagok állnak a rendelkezésemre mint addig, de már tudom, hogy hogyan fogom őket elrendezni.

Az alkotói folyamat nagyon is összehasonlítható egyéb emberi funkciókkal. Olyan, mint amikor egy maratoni futó jól teljesít egy távot, amikor a kőműves megcsinál egy különösen szép falazást, vagy amikor egy focista éppen jó formában van, és nem mellérugdalja a labdát, hanem a kapuba talál. Létezik olyan flow állapot, amikor több örömet szerez és jobban megy az, amit amúgy is tudok.

– Érdekes kérdés, hogy az ihlet pótolhatja-e a szaktudást.

– Illúzió azt hinni, hogy az ihlettel minden pótolható. Amit én nem csináltam meg, azt az ihlet nem fogja megcsinálni helyettem. Ha nem gyúrtam ki magam, akkor nem fogom felemelni a súlyt, pedig lehet, hogy jó formában, ihletett állapotban vagyok éppen, csak nincs meg hozzá a képességem. Kondíció vagy szaktudás nélkül az ihlettel nem sokra megy az író.

És az ihlet állapota, a transz sem hoz létre feltétlenül kiemelkedő minőséget. Nem biztos, hogy egy ihletetten írt vers jobb, mint egy kicsit enerváltabban vagy akár fáradtsággal, vérverejtékkel kiküzdött szöveg, amelynek létrejöttében a hagyományos értelemben vett ihletnek nem volt szerepe. Ezt az átszellemült állapotot nem érdemes hajszolni. Időnként jön, máskor nem jön, csodás érzés, de nem feltétlenül tesz csodát.

– Amikor írsz, akkor miből indul ki a mű?

– Amikor valaki professzionális szintre jut, kialakul a fejében egyfajta keringés, amely olyan, mint az űrszemét kavargása. Abba bekerülnek ritmusok, dallamok, gondolatok, ötletek, képek. Aztán az írás során előjön egyik vagy másik elem, egy napi benyomás előhívja, és elkezdhetünk építkezni. Lehet, hogy azonnal kikerekedik valami, lehet, hogy félre kell tenni hetekre, hónapokra, akár évekre. És lehet, hogy nem alakul ki semmi értékes. Olyankor ki kell dobni, újrakezdeni. Persze más kérdés, ha rögtönözni kell valahol, bizonyos technikai készségek birtokában bármikor létre tudok hozni elég jól működő művet.

Az ősszel jelenik meg Levágott fül című regényem. Az egész regényt éppen a címben foglalt motívum indította el. Két és fél éve rózsafüzért imádkoztam a konyhában, és akkor észrevettem az ablakba kitett rózsaszín tálat. Eszembe jutott, hogy mi lenne, ha abban valami váratlan dolgot találnék, például egy levágott fület. Ebből indul el a történet: egy átlagos, tizenhét éves srác talál egy levágott emberi fület az ablakpárkányon, és ettől felborul az élete, nyomozás következik, menekülés, bűnügyek és emberi krízisek láncolata.

– Alkotás közben szükséged van valamiféle befelé fordulásra? A külvilág kizárására?

– Írása válogatja, hogy milyen mértékben szükséges kizárni a külvilágot. A külvilággal való találkozás hasznos is lehet. Ahogy a városban járok, vagy valahol utazom, a szembejövő ingerek rátapadhatnak egy régebb óta alakuló történetre, mint egy hógolyóra. Megesik, hogy régebbről származó, átemésztettebb motívumokból indul el valami, de ugyanígy egy friss impulzus is lehet az alapja. Ahogy egyre több elem kerül be a rendszerbe, és találja meg a helyét, a dolog elkezd működni.

Örkény azt mondta, ő olyan hivatalnok, akit azért fizetnek, hogy írjon. Hosszabb vagy nagyobb mennyiségű prózánál megúszhatatlan az intenzív, koncentrált, helyhez kötött munkafolyamat, az olyasmi nem tud csak úgy, „véletlenül” kisikeredni.

– Ilyenkor objektíven vagy szubjektíven átélve tekintesz ezekre a belső élményekre? Teljes harmóniában, távolságtartással írsz, vagy az érzés elhatalmasodik feletted?

– Nem lehet jól írni vagy elég átélten írni valamiről, ha valamilyen szinten nem kerül a sztori, a helyzetek hatalmába az ember. Ha viszont túlságosan hatalmába kerít a közeg, amit éppen teremtek, akkor félő, hogy nem lesz kritikai távolságom. Nem veheti át a szöveg az uralmat, de nem is szabad hideg fejjel csak és kizárólag uralkodnom rajta. Akármilyen élményről írok, ha nem járatom át magamon, ha nem horzsol fel egy kicsit, akkor nem lesz elég hatásos. Viszont ha nagyon lelkendezem azon, hogy miket érzek, és nem tudom precízen megfigyelni vagy minél több szemszögből látni a saját érzéseimet, akkor nem lesz hiteles mások számára.

– Más művek olvasása hogyan hat az alkotásra?

– Az írónak az a dolga, hogy állandóan kavargassa az emlékezetét, és persze ezt az emlékezetet folyamatosan különféle sorokká, jelenetekké, történetekké, művekké gyúrja. Az olvasmányélmények, filmélmények éppúgy, sőt, néha meghatározóbban beépül belső birodalmamba, mint az, amit tényleg megéltem. Képzelődéseink, vágyaink, félelmeink sokkal erősebbek tudnak lenni, mint azok az automatikus apróságok, amelyeket ezerszer elvégzünk, de esetleg egyszer sem emlékszünk rájuk.

– Először hogyan jelenik meg a kezdő gondolat? Képként látod, szóként hallod azonnal vagy pedig zeneként?

– Esete válogatja. Például Varró Danival volt egyszer egy közös interjúnk, amikor azt mondta, hogy őt kivétel nélkül mindig valamilyen nyelvi alakzat indítja el az alkotás felé. Én is fogékony vagyok a nyelvi játékokra, de legalább ennyire erősen megérint a képiség vagy a melodikusság is. Persze ha egy képi elemről van szó, mint például a levágott fül esetében, az lehetetlen, hogy ne hurcoljon magával valami gondolati tartalmat, számtalan nyelvi játéklehetőséget is egyben. Hiszen a szavak titokzatos életét rengeteg belső szál szövi egybe.

Eleve azt hiszem, hogy a létezésben van valami nagyon zenei, ahogy az én létállapotomban is. A hétköznapjaim része a zene, a belső zene. Ritka, hogy ne dudorásznék vagy énekelnék akár hangosan, nem csak zuhanyzás közben, és ritka, hogy írás mellé ne hallgatnék valamit. Számomra magához a létezéshez is elengedhetetlen a zene.