Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma csütörtök van, 2019. április 18. Az év 108. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737564. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából – Volt egyszer egy NDK...

Az újságíró archívumából – Volt egyszer egy NDK...
Kocsis Tamás

Több mint tíz százalékkal csökkent a lakosság Németország keleti tartományaiban, a volt NDK területén az ország 1990-i újraegyesítése óta. A szövetségi statisztikai hivatal (Destatis) kimutatása az október 3-i nemzeti ünnepre, a német egység napjára időzítve jelent meg. Az ország két része között az újraegyesítés után 28 évvel is látványosak a különbségek. A háztartások fogyasztási kiadásai például a legutóbbi adatok szerint a volt NDK-ban havonta átlagosan 2078 euróra (685 ezer forint) rúgnak, ami a 2587 eurós nyugati szint négyötöde – áll a Destatis jelentésében. A különbségek fennmaradását mutatja a német egység megvalósításának folyamatáról szóló új kormányzati elemzés is. A friss dokumentum szerint a munkanélküliség történelmi mélypontra, 7,6 százalékra süllyedt ugyan a volt NDK területén, de így is jócskán meghaladja a nyugati tartományokban regisztrált 5,3 százalékot. (Nyitó képünk a berlini fal lebontására emlékeztet; a német nemzeti ünnep október 3-a,)

Maga hitte volna a legkevésbé, hogy ez megtörténhet, de megesett vele – kezdi írását kollégánk a pályája emlékeit összefoglaló blogjában. És bár akkor sorra történtek a meglepőnél is meglepőbb dolgok Európa keleti felén, mégis szenzációszámba ment: Erich Honeckert röviddel a berlini fal leomlása után 1989. december 3-án kizárták az Német Szocialista Egységpárt (a Német Demokratikus Köztársaságot kormányzó NSZEP, eredeti nevén: Sozialistische Einheitspartei Deutschlands /SED) tagjainak sorából. Azt a Honeckert, aki csaknem két évtizedig „egy személyben maga volt az NDK”.

Az 1968-i prágai tavasz után – ahogyan többfelé mások is a szovjet tömb országainak csúcsain – gyorsan ráérzett a politikai szelek változó irányára, és Brezsnyev támogatását élvezve, az előd Walter Ulbricht (bal oldali kép; forrás: Berliner Kurier) által képviselt gazdasági liberalizációt helytelenítő belső ellenzék élére állt. Győzött! Ulbrichtot 1971-ben „egészségügyi okokból” hatalmi pozícióiból felmentették, azaz leváltották és Honeckert tették meg a Német Szocialista Egységpárt Központi Bizottságának első titkárává. Sajátosan „NDK-s módon”:  Walter Ulbricht (csúfneve "Malter Ulbricht" volt a berlini fal építése okán  a szerk.,) esetében ez többi között azt jelentette, hogy haláláig, 1973-ig (alaposan megelőzve ebben a halála előtt hasonló pozícióba szorított Kádár Jánost) neki kreált pártelnöki címet viselt. Államfő is maradt, de úgy, hogy ezek a rangok semmiféle hatalommal sem jártak.

Azért, hogy még világosabb legyen, mi történt vele, nem sokkal halála után nevét törölték az NDK tankönyveiből; az oktatási miniszter történetesen – már 1963-tól, huszonhat éven át – a feleség, Margot Honecker volt.

Erich Honecker (jobb oldali kép, forrás: Berliner Kurier) 1976-ban lépett vitathatatlanul a csúcsra: akkor (már hivatalos rangjában is, az NSZEP főtitkáraként) megválasztották az NDK Államtanácsának elnökévé is, gyakorlatilag minden tényleges hatalmi jogkörrel.

Életemnek puszta véletlenje, hogy éppen abban az évben lettem 5 évre az MTI berlini tudósítója, ami akkoriban kettős megbízatás volt: az NDK-n kívül hatáskörömbe tartozott Nyugat-Berlin is. Állítólag Erich Honecker személyesen ragasztotta rám a „kotnyeles magyar zsurnaliszta” címet. Nem mintha személyesen rám haragudott volna. Igazságtalan volnék, ha azt állítanám, jobban nehezítette a munkámat, mint minden újságíróét, beleértve az NDK saját embereit is. Eleve gyanakvó volt e hivatalból kíváncsiskodó szakma iránt, ami nemcsak neki, nem csak ott és nem csupán akkor jelentkezett örök születési rendellenességeként sok politikusnál, meg más fontosoknál és fontoskodóknál. Elismerem, nem mindig ok nélkül.

Kreisky Kádárral Budapesten (forrás: profil.at)

Esetemben – jó forrásból hamar megtudtam – kíváncsiságom témája és a kérdés helyszínének összekapcsolódása keltette a legfelső elégedetlenkedést. Bruno Kreisky osztrák kancellárt kérdeztem arról berlini sajtókonferenciáján, hogyan ítéli meg Ausztria kapcsolatait az NDK-n túl más szocialista országokkal. Az osztrák államférfi pedig úgy válaszolt, ahogyan – szerintem – bárhol másutt is felelhetett volna, ha magyar a kérdező: mondhatnám úgy is, „osztrákul”, és nem az NDK-partnerek szája íze szerint. Kiemelte a semleges Bécs megkülönböztetetten fontos kapcsolatát a Szovjetunióval, részletezés nélkül biztosított mindenki mást kormánya jó szándékairól, s mindehhez szellemes fordulattal ott is hozzátette: „Örömömre néha úgy érzem, hogy a szomszédos Magyarországgal egy újfajta K.u.K. együttműködés van kibontakozóban. S ebben a mostani új K.u.K -ban Kádár az egyik és én vagyok a másik K.”

Kreiskynek ez a többször hangoztatott megfogalmazása – sokan mindmáig emlékezhetünk rá – szellemessége okán megjárta a világsajtót, s közismert mondássá vált a magyar–osztrák kapcsolatrendszer tömör jellemzésére. Az NDK-ban kialakított diplomáciai sajtó-illemszabályok miatt Kreisky mondókáját meg kellett jelentetni a Neues Deutschlandban, a keletnémet vezető párt lapjában is. Ez bosszantotta föl Honeckert, aki – a „honeckerizmus” egyik elemeként – egyéb teendői mellett a sajtót is napi rendszerességgel szerkesztette (a nem kommunista lapokat – az NDK-ban sajátos többpártrendszer működött – biztos, ami biztos, a párt nyomdáiban készítették). A Kreisky-nyilatkozat miatt ez a szerkesztési lehetőség sérült, miközben az NDK fővárosában (Kelet-Berlinben) egyébként Magyarország már akkor sem tartozott az igazi kedvencek közé. Ez emelte hát a kotnyelesek sorába az MTI tudósítóját.

A „honeckerizmus” fogalmának részletezéséhez magam helyett világhírű szerzőtársat ajánlok: az ugyancsak keletnémet Fritz Cremer szobrászt és grafikust. Olyan örökbecsű alkotásokkal gazdagította az emberiséget, mint az auschwitzi, buchenwaldi és mauthauseni koncentrációs táborokban álló emlékművek, a fasizmus áldozatainak bécsi szobra.

Fritz Cremer: Buchenwald-emlékmű (bronz), 1958. (A kép forrása: Stiftung Gedenkstätten Buchenwald und Mittelbau-Dora)

És  egy „Magyar víziók” című litográfiasorozat 1956-ról, amelynek politika feletti, torokszorító drámaisága mindmáig önmagáért beszél. A többi között ilyen művekért volt művészete rangján érinthetetlen, mégis egyszerre szeretem/nem szeretem művésze minden időszak NDK vezetésének.

Amikor az 1970-es évek végén neki ítélték az egyik legmagasabb magyar állami kitüntetést, Budapestről a kialakult nemzetközi gyakorlatnak megfelelően a németek hozzájárulását kérték a rendjel átadásához. Egyszer, kétszer, háromszor... S mivel csak nem jött válasz Berlinből, nálunk „legmagasabb helyen” határoztak úgy: az NDK hivatalos hozzájárulása nélkül is megkapja Cremer a zászlórendet.

Szűrös Mátyás akkori berlini nagykövetnek kellett azt kézbesíteni, a mesterrel egyeztetés alapján, Cremernek a Keleti-tenger partján fekvő otthonában. Ketten kísértük: Király Attila, a követség nagy tudású, akkor kulturális, később más posztokon is sokat próbált diplomatája az immár egységes Németországban; a hír nyilvánosságának biztosítására én, a tudósító.

Cremer egyszerű volt, közvetlen, barátságos és – nagyon őszinte.  Örült a kitüntetésnek és szomorkodott azért, hogy az átadáson „elfelejtettek” megjelenni a hazaiak.            

„Ez most egy olyan korszak, amikor elviselnek éppen, de a nyilvánosság előtt is érzékeltetik, hogy nem szeretnek – kesergett a művész. – Pedig én az vagyok, aki voltam és mindig leszek is. Akit a művei alapján ismernek, s túl a hetvenen, már a helyemre tettek mindenütt emberi mivoltomban épp úgy, mint a művészetben.

Cremer Honeckert – a témát egyébként Király „dobta be”, egy finom célzással a pártvezetőnek az akkor is éppen vitatott Anna Seghers írónővel kapcsolatos aktuális kulturális taktikázásaira – egyszerre dicsérte és bírálta. De ma is azt mondom: a véleményét inkább jellemezte tisztelet, mint kritika. Első nekifutásra azt mondta róla: „Ulbrichttal nem is említhető egy napon. Walter megszokta, hogy Sztálintól függött, kapott-e szobát és reggelit a moszkvai Metropol szállóban, így, amikor hazatért, és ő lett a hatalom legfőbb letéteményese, eszébe sem jutott, hogy azt németként gyakorolja. Mindent megkérdezett előbb a szovjetektől, s csak akkor lépett, ha igen volt a válaszuk. Honecker más: ő is nagyon vigyáz, meg ne orroljon rá Abraszimov, a szovjet nagykövet –, de németként lépeget, óvatosan, lassan, és reméli, tudja, meddig mehet el. Aztán megijed önmagától és szinte mindig eggyel kevesebbet lép annál, mint amit valóban léphetne.”

Ebéd közben, magyar bor mellett a jellemrajz tovább bővült.

„Honecker okos, aki megköveteli másoktól is, hogy gondolkozzanak; de csakis azon, hogyan hajtsák végre a legjobban, amit már eldöntött. Alapos, ám úgy tartják a legközelebbi barátai is, hogy mindent maga akar csinálni. Biztos akar lenni benne, hogy minden úgy történik, ahogyan akarja, s ezért bizalmatlan, s ezt nem tudja eltitkolni; nyilvánosság előtt is hirdeti, hogy fontos a bizalom, de az ellenőrzés még fontosabb. Talán ezért érzik olyan sokan itt, az NDK-ban, hogy állandóan ellenőrzik őket. Én a sokak közé tartozom, akik ezt nehezen tűrik, de a kevesek közé, akik ezt megengedhetik maguknak. Ezért ülhetünk most itt, ebben a szép napsütésben...       

Német barátaim két alkalommal is óvatosan figyelmeztettek, hogy Honecker is tájékoztatást kapott rólam. Pontosabban: először a feleségemről. 

A berlin-friedrichstrassei határátkelő keleti oldala a "régi szép" időkben. (Forrás: ddrbildarchiv.de)  

Az asszony, Eta, a friedrichstrassei magasvasúti határátkelőnél ment át Nyugat-Berlinbe, amikor – a szokásostól eltérően – az útlevélvizsgálat után megállította egy vámos.

Nyissa ki a táskáját! – utasította porosz határozottsággal. A feleségemet a hangnem ingerelte fel, amihez járult még némi riadalom is: a táskájában ugyanis pesti gyógyszerreceptek voltak, amelyeket Nyugat-Berlinben lehetett kiváltani. Ezért biztos, ami biztos, magyaros bátorsággal reagált.

– Nem nyitom ki! – ennyi volt a válasza. A vámos, aki nyilván nem szokott az ellenkezéshez, meghökkent és megismételte az utasítást, s azt akarta, menjen be Eta az szobájukba. Az asszony megismételte a nemet, s azt is, hogy tapodtat sem mozdul. Az adok-kapok folytatódott, s kellő feltűnést is keltett. Végül a feleségem javasolt megoldást.

– Hívják fel a magyar nagykövetséget, és azoknak mondják meg, mit akarnak.

A tiszt ezt elfogadta. Őrizet alá helyezte Etát, majd eltűnt. Amikor néhány perc múlva visszajött, a határozottsága nem változott, de a keménysége udvariasságba váltott.

– Asszonyom, mehet! Viszontlátásra – ennyit mondott és tisztelgett. Negyvennyolc órán belül – persze „sub rosa” – megtudtam: a vámős távollétének rövid ideje alatt az ügy megjárta a Stasi (állambiztonság) több irodáját, az NDK külügyminisztériumát és a berlini pártközpontot. Ott született meg végül az engedély Gerd Vehres, a későbbi, utolsó budapesti NDK nagykövet közreműködésével: engedjék át Kocsisnét.                            

Ez a hír jutott el az ellenőrzési szolgálati utak közül kettőn is egészen a főtitkárig. Az állambiztonság és a pártközpont két, egymástól független csatornáján. Mert egymást is ellenőrizték?

A második eset már egyértelműen a tudósítóról, szerénységemről szólt.

Amikor Kádár János egyik berlini látogatását megelőzően, nem véletlenül – annak tudatában, hogy a telefonlehallgatás a személyes ellenőrzés része – felhívtam Pintér Istvánt, a Népszabadság berlini tudósítóját, és borús hangon közöltem vele: „Most szóltak, hogy a delegáció sajtóközpontját az MTI irodában fogják berendezni, és akár Kádár is idejöhet. Tudod, milyen lerobbant az iroda. Két éve hiába könyörgöm a diplomataellátónak, nem hozzák rendbe, mert én nem nyugatnémet márkával fizetem a számlát. Most képzeld magad a helyembe, ha idejön az Öreg...”

Az történt, amire számítottam, csak még gyorsabban. Már másnap megjelent nálam egy termetes férfiú, aki az MTI-ügyben felelős tatarozóbrigád mestereként mutatkozott be. Kérte, járuljak hozzá, hogy másnap reggel dolgozni kezdjen a teljes csapatával. Nem ellenkeztem –, s ők négy nap alatt sterilbe vágták a lakást és irodát. De mégsem ez volt a meglepetések csúcsa. Sokkalta inkább az, hogy az MTI azóta is hiába várja a számlát a drága tatarozásról.     

Hónapokkal később szivárgott be hozzám a magyarázat: „Csak nem gondolod, hogy az állambiztonság számlát küld a munkájáról? A pártközpontban a csúcsig jutott el a panaszod, ott intézkedtek, hogy a Stasi azonnal lépjen. Nekik meg az volt a legegyszerűbb, hogy a saját embereit küldte el hozzád...”

Nem volt vicc. Ahogyan az sem, hogy egy alkalommal feltűnt nekem egy érdekes tábla az NDK Bélyeggyűjtő Szövetségének székházában, a lépcsőházban. Az épület a Leipziger Strasse és a Friedrichstrasse találkozásának tőszomszédságában volt, vagyis egyetlen sarokra a Kelet- és Nyugat-Berlint elválasztó, 1961-ben épített faltól; ezen a földrajzi ponton történetesen egy ugrásnyira – a történelem előre gyártott kegyetlen grimasza által – a  Mauerstrassénak (Fal utca!) nevezett utcától és a Checkpoint Charlie nevet kapott, világhírű határátkelőtől. (A kép forrása: The Telegraph)

A tábla felirata ennyi volt: „Fluchtweg!” – azaz menekülőút (persze, tűz esetére). S egy nyíl, ami félreérthetetlenül Nyugat, a határátkelő pont felé mutatott. Amikor megláttam, rám szakadt a gonosz derültség. Miután elmúlt, visszaballagtam német filatelista barátaimhoz, kihívtam a lépcsőházba az elnököt, Peter Fischert és rámutattam a táblára. „Érted?” – kérdeztem, mire ő hökkenten annyit válaszolt: „Nem, nem értem” Erre én a feliratra meg a nyílra mutattam, és csak annyit mondtam: „Irány az államhatár!” Neki erre esett le az álla, és egyetlen szó nélkül visszarohant az irodájába.

Másnap kíváncsiságból visszamentem: a felirat eltűnt.

A képen: a Brandenburgi Kapu a berlini fallal övezve, a nyugati oldalról. (A kép forrása: segu-geschichte.de)

Aztán – a németek, Európa és a világ szerencséjére – 1989-ben a nyomorúságos fal is leomlott. Csak a Mauerstrasse maradt a megszokott helyén…

A Honecker házaspár utolsó éveiről hitelesen így számol be a Wikipedia. „Az egységes Németország megszületése után röviddel bejelentették, hogy hatalommal való visszaélés miatt pert indítanak Honecker ellen. Letartóztatták, majd egy nap múlva szabadon bocsátották. A Honecker házaspár előbb a potsdami szovjet katonai kórházba, majd 1991. március 31-én Moszkvába menekült. A Gorbacsov elleni puccs bukása után a chilei nagykövetségen keresett menedéket.”

Németországban mindmáig ironikusan emlegetik, hogy Honecker volt az utolsó NDK-s „követségi menekült.” Követte a sok NDK-s példáját, aki 1989-ben Magyarországon keresett menedéket. Csakhogy ő meg a felesége történetesen Moszkvában, onnan pedig Santiago de Chiléig menekült végcélként…