Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma hétfő van, 2019. július 15. Az év 196. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737652. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: Babette a halálba megy

Az újságíró archívumából: Babette a halálba megy
Kulcsár László

Dr. Sewering bajor tüdőgyógyász tudott a nemzetiszocialisták gyalázatos eutanázia-tetteiről: 1500 márkáért nácitlanították. Az alábbi tudósítás a Reform című „komoly bulvárhetilap” 1995. augusztus 11-i számában jelent meg. (Nyitó képünk forrása: ahrp.org)

Nemkívánatos személyiségként tavaly (1994-ben) tiltólistára helyezték az amerikaiak dr. Hans Joachim Seweringet. Az egyik legfényesebb karriert befutott bajor tüdőgyógyászt 1973-ban (éppen 45 éve) választották a német orvoskamara elnökévé, miután őt találták a legalkalmasabbnak erre a különösen nagy tisztességet feltételező posztra. Két évre rá megkapta az NSZK egyik legmagasabb kitüntetését, a Nagy Szövetségi Érdemkeresztet. Sewering doktort – minden bizonnyal érdemei alapján – az Orvosok Világszövetsége elnökének is javasolták 1993-ban. De szinte abban a pillanatban kipattant a botrány: a The New York Times megírta róla, hogy gyerekeket küldött a „kegyes halálba”. Dr. Seweringet, aki müncheni orvostanhallgatóként már 1934-ben belépett Hitler Német Nemzetiszocialista Munkáspártjába, a megszálló amerikaiak katonai bírósága 1946. szeptember 7-én tisztára mosta, 1500 márkáért igazolta, miután csak a nácipárttal rokonszenvezőnek nyilvánította.

Holott ha tudták volna róla az amerikaiak, ami később nyílt titokká vált: legalább egy német kislány, (Babette Fröwis) haláláért felelősség terheli Seweringet, aki 1943-ban a fogyatékos (katolikus) gyerekek otthonának orvosa volt a haláltáboráról hírhedt Dachau melletti Schönbrunnban. A „tisztességben megőszült” orvos – a német alaposságnak köszönhetően fennmaradt írásos bizonyítékok szerint – az 1929. július 7-én született Babette Fröwist Schönbrunnból áthelyezte Eglfing-Haarba, abba a kórházba, amelynek 1BE jelű gyermekosztályán – írja az eredeti dokumentumokra hivatkozással a müncheni Focus hetilap – 332 kislányt és kisfiút gyilkoltak meg 1940–45 között.

Háromszáztizenkét gyereket megmérgeztek, a többit halálra éheztették, vagy egyszerűen nem gyógyították őket. A félreértések elkerüléséért: ezek a gyerekek a Német Birodalom árja állampolgárai voltak! Csak mert szellemi vagy testi fogyatékosan jöttek a világra, nem feleltek meg a fasiszta fajelmélet követelményeinek. „Emberhüvely”, „teherlény”, „életre alkalmatlan” jelzőkkel látták el, majd „kezelték” és „kiselejtezték” őket. Akkor, amikor dr. Sewering a schönbrunni betegotthon orvosa volt, 1944. június 2-án és 3-án 21 fiút és 23 lányt helyeztek át a haari 1BE osztályra. Három kislány és két kisfiú kivételével néhány héten belül mind meggyilkolták őket. A jellemző fasiszta cinizmussal eutanáziának, kegyes halálnak nevezett közönséges gyilkosságokat egyébként már 1947-ben felderítette Gerhard Schmidt, az eglfing-haari intézet háború utáni vezetője. Nem sokkal azután ki is tették a szűrét a kórházból.

Miként Babette, akként a többi elhunyt gyerek halálokaként is gennyes tüdőgyulladást állapítottak meg. Valójában legtöbbjüket a barbiturat luminal nevű altatószer túladagolásával tették el láb alól. Ételükbe keverték, és ha már az aléltságtól nem tudtak táplálékot magukhoz venni, akkor beöntés formájában folytatták a „kezelést”. Sewering doktor persze nem csinált ilyet, és írásban nyilatkozott arról is, hogy még „egyedi eutanázia-esetekről sem volt tudomása”.

Tudott viszont az emberirtásról Josef Radecker, a haari kórház papja, aki jelentette is a történteket elöljárójának, Josef Steininger prelátusnak, az pedig a müncheni érseknek, Faulhaber bíborosnak. Radecker atyát egyébként tanúként is kihallgatták a haari intézet igazgatójának, Hermann Pfannmüllernek a perében. A már elhunyt Steininger prelátus a Majna-Frankfurtban 1962-ben lezajlott eutanázia-perben tanúskodván kijelentette: legalább 582 ápoltat tettek el láb alól Haarban. Bár a katolikus egyház 1943-ban megtiltotta papjainak, apácáinak, hogy bármilyen módon is közreműködjenek a nácik eutanázia-akcióiban, „a tilalmat nem mindig tartották meg” – állítja Hans-Walter Schmuhl történész a Fajhigiéna, nemzetiszocializmus, eutanázia című könyvében.

Kollégája, Michael Kater, a kanadai York Egyetem német–amerikai professzora most elkészült tanulmányában (Az 1993-i Sewering-botrány) rámutat: mivel a háború utáni igazolóbizottságok amerikai bírái kellő felkészültség nélkül dolgoztak, fordulhatott elő, hogy nagyon sok kis és nagy náci új szakmai, sőt politikai karriert futhatott be – az új rendszerben.