Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma vasárnap van, 2019. február 24. Az év 55. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737511. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: Berlint járt magyarok krónikája

Az újságíró archívumából: Berlint járt magyarok krónikája
Farkas József György

Az alábbi cikket a Népszabadság berlini tudósítója jelentette meg 1989-ben, a lap január 5-ei számában. Szerzőnk, akit az akkori NDK mellett Nyugat-Berlinben is akkreditálták, a város mindkét részében jó kapcsolatokat ápolt az ott élő magyarokkal. Sokoldalúan láthatta a spree-parti metropolisz és hazánk fiai/lányai viszonyának alakulását az utóbbi másfél évszázadban – ennek talán legfontosabb tanúja a címünkben feltüntetett vaskos kötet…

A látogatók hadától ostromolt Pergamon Múzeummal átellenben régi építésű, háromemeletes, viharvert sarokház szerénykedik Berlinben. A Humboldt Egyetemhez tartozó épület legfelső szintjén működik az itteni hungarológiai tanszék. Ennek irodájában, szürkére mázolt vaslemez szekrényben olyan könyvritkaságokat őriznek, amelyekért érdemes felkapaszkodni a vájtra koptatott, meredek lépcsőkön. Több tucat magyar vonatkozású fóliáns, kézirat, régebbi és újabb, de mindenképpen egyedülálló nyomtatvány gyűlt itt össze németföld számos vidékéről, nagynevű egyetemektől, könyv- és levéltárákból.

Most azonban nem az ilyen „bevándorolt” kuriózumok, hanem egy „őshonos” berlini könyv okán  kértünk látogatási engedélyt Kárpáti Páltól, a jeles nyelvésztől és fordítótól,a hungarológiai tanszék vezetőjétől.

– Engedélyre még formálisan sincs szükség – mosolyog Kárpáti tanár úr, miközben hellyel kínál az asztalra már kikészített, vastagságában és helyenkénti megkopottságában középkori kódexre emlékeztető könyv mellett. – Valahányan, akik a Berlinben élt magyarok és általában a magyar történelem kevéssé ismert részletei iránt érdeklődnek, szívesen látott vendégek minálunk.

Diákok – „szem előtt”

A szóban forgó kötet ugyanis nem más, mint a berlini magyarok 1842 óta vezetett vendég- és emlékkönyve, amely a történelem megpróbáltatásait, köztük két világháborút átvészelve tükörképet nyújt az eltelt közel 150 év ide irányuló magyarforgalmáról. De hallgassuk a téma legavatottabb ismerőjét, Kárpáti Pált.

– A 19. század harmincas éveinek végétől mind nagyobb számban jöttek magyar diákok ide, a berlini egyetemre. Olyanok is, akik korábban nyilván a híres jénai vagy göttingai almamatereket vették volna célba, ám a múlt század elején megalakult berlini egyetem növekvő jó híre mind erősebben vonzotta ide a fiatalokat. A professzorok között olyan kiválóságok akadtak, mint a filozófus Hegel és Fichte, vagy a kor pedagógia-tudományának meghatározó személyisége, Diesterweg.

– Megjegyzem, hogy a diákok általában felvidéki és erdélyi protestánsok voltak, akik jószerint nem is tudták, hogy útjukat megelőzte már egy megállapodás a porosz és az osztrák kormány között. Bécs ugyanis – amely nagy létszámú diplomáciai képviseletet tartott fenn Berlinben – arra törekedett, hogy ezek az ifjak, akikben a rebellió szellemét vélte megbújni (s legtöbbször nem is ok nélkül), legyenek csak minél jobban „szem előtt”. így a szászországi egyetemekről is fokozatosan ide kerültek át diákjaink.

– 1842-ben már olyan nagyszámú magyar hallgatóság sereglett össze itt, hogy ők maguk látták célszerűnek létrehozni a berlini magyar diákok egyletét. Ugyancsak ők fektették le alapszabályaikat, éspedig ebben az emlékkönyvnek nevezett kötetben – simítja végig a szürkésbarna fedőlapot Kárpáti Pál. – Az alapítók és az utánuk következők is sorra beírták nevüket, származási adataikat, berlini látogatásuk célját és időtartamát az így vendégkönyvvé is vált emlékkönyvbe.

– A diákok mellett sok esetben bejegyezték az erre vetődött mesterlegényeket is az azóta már megsárgult lapokra. Ötvösök, vargák, sőt bányászok nevei olvashatók a filoszok, tanárjelöltek, lelkésznövendékek mellett, vagyis olyan fiataloké, akik szaktudásuk elmélyítése céljából keltek vándorútra, „valcoltak”, ahogy akkortájt ezt nevezték, ők is bekéredzkedtek, támogatást kértek és kaptak. A segítség lehetőségeiről és módjairól bőven esik szó az emlékkönyv lapjain, a rég elporladt jegyzők pontosan felsorolták a honfitársaik miheztartásához hasznos mindennapi tudnivalókat. Olvasható ebben tanácsadás szálláskeresőknek, tájékoztatás arról, hogy mi a teendő betegség esetén, vagy ha netán a hatóságokkal gyűlik meg a baja az embernek.

– Kossuth a Pesti Hírlapban évente legalább egy-két alkalommal megemlítette ezeket a fiatalokat (jól sejtve bennük azt az ifjú nemzedéket, amely az ő politikájának a hívévé válhat), és felszólította a hazai közönséget, hogy támogassák berlini diákjainkat, ha mással nem, hát könyvek küldésével. Így azután Vörösmarty saját műveiből küldött dedikált példányokat, de Kossuthtól is érkezett hasonló adomány, ezek ma is gyűjteményünk nagybecsű darabjai. Ezeket a Wittenbergből Hallén keresztül a századelőn hozzánk eljutott magyar könyvtár anyagával azután Gragger Róbert, tanszékünk tulajdonképpeni megalapítója rendezett egységes egésszé. így vált könyvtárunk 58 ezer kötetével a külföldi magyar könyvgyűjtemények közül a legnagyobbak egyikévé.

A legbecsesebb dokumentum

– De térjünk vissza az emlékkönyvhöz, hiszen ha tudományos szempontból talán nem is, de dokumentumértékét tekintve mindenképpen ez a legbecsesebb darabunk. Segítségével ugyanis rekonstruálni lehet, hogy – mondjuk – egy zeneszerzőnek vagy egy tudósnak mikor vezetett erre az útja, meddig tanult, vagy csak időzött – ahogy a könyvben Liszt Ferenc fogalmazta: „mulatott” – a porosz, majd a német fővárosban. Liszt neve már az első esztendőben, 1842-ben belekerült a kötetbe. De ha a zeneszerzőkről beszélünk, meg kell említenünk Bartók Bélát, aki 1920-ban járt itt. ö azt írta be szakmájára vonatkozóan, hogy „muzsikus”’, látogatásáról pedig, hogy „széjjelnézett”. Páratlanul érdekes adalék Bartók esetében, hogy az emlékkönyvben ő maga fedezte fel a saját nagyapját, aki 1848. március 8-án iratkozott be. („Bartók János, Torontál-megyei mezei gazda” – így olvasható most is a feljegyzés.)

Az 1960-as évek elején, a berlini egyetemen történt díszdoktorrá avatása idején Kodály Zoltán is bejegyezte nevét könyvünkbe.

– Számos híres írónk neve jelzi ittjártát. A 20-as, 30-as évek Berlinjének vendége volt Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond (akinek leánya, Móricz Virág akkor itt tanult), majd 1945 után Déry Tibor, Illyés Gyula, Nagy László és még folytathatnám. De hasonlóan gazdag a kép, ha a természettudományok művelőit vesszük szemügyre. Nemrég emlékeztünk meg Berlinben is Neumann Jánosról, a világhírű matematikusról, akinek nevét éppúgy megtaláljuk a könyvben, mint e szakterület másik tekintélyéét, Fejér Lipótét. De itt szerepel a földrajztudós Stein Aurél is, aki állandó lakhelyéül Kasmírt jelölte meg...

– Visszatérve „az alapító atyákhoz”, úgy vélem, mindenképpen meg kell említenünk az emlékkönyv és az egylet kezdeményezőjének a nevét. Erdélyi származású és a berlini Diesterweg-iskolát kijárva az erdélyi tanügyekben tevékenykedő lelkes férfiú, Gáspár János volt ő. De az elsők között szerepel a névsorban Teleki Sándor is, Petőfi egykori barátja, a koltói kastély gazdája, aki 1841-től Berlinben töltött el bizonyos időt.

Ki kerülhet a könyvbe?

– Hogyan maradt fenn ez a könyv ennyi nehéz évtizeden keresztül egészen napjainkig?

– Tulajdonképpen a mindenkori berlini magyarságot dicséri a tény, hogy a könyvet megőrizték és szinte megszakítás nélkül vezették. 1917-ben az egyetemi magyar intézet létrejöttével a kötet ide került tanszékünkre, s azóta is a mi felügyeletünk alatt áll – és funkcionál mindmáig, mint vendégkönyv. A második világháború idején a könyvtárat egy környékbeli faluba telepítették a bombázások elől, majd közvetlenül Berlin felszabadulása után Szentiványi Bélának, az akkori magyar vendéglektornak és a szovjet hadsereg tisztjeinek köszönhetően sikerült teherautókat keríteni és a felbecsülhetetlen

értékű anyagot a faluból behozni. Hiszen ekkor még annak a veszélye állt fenn, hogy széthordják vagy – tüzelőanyag híján – elégetik.

–​ Ki kerülhet most be a könyvbe?

– Jelenleg is, akárcsak annak idején, bárki, aki itt tanul, itt dolgozik, könyvtárunk olvasója vagy éppen konzultációra idejön: egyszóval, aki itt, nálunk valami hasznos dolgot művel. És nemcsak magyarok szerepelnek közöttük, hanem olyan németek is, akiket tevékenységük és érdeklődésük mellett rokonszenvük is összeköt a magyarsággal.