Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma kedd van, 2019. június 18. Az év 169. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737625. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

A szív titkait ki ismeri? Ki a szív titkait kiismeri

A szív titkait ki ismeri? Ki a szív titkait kiismeri A szív titkait ki ismeri? Ki a szív titkait kiismeri A szív titkait ki ismeri? Ki a szív titkait kiismeri
Elek Lenke

Szokatlan, hogy a hallban nem ül senki, ma ugyanis éppen nincs rendelés, máskor annyian szoronganak már reggel fél 7-kor, hogy sokak csak állva férnek be, mivel az egész országból zarándokolnak ide az emberek, hogy az életet – és a szerelmet – örökre jelképező szervüket, a szívüket meggyógyíttassák.

Bizalommal és reménnyel érkeznek a páciensek, mert meggyőződésük: itt kapják meg a legjobb ellátást. Kérdés persze, hogy a nap végén milyen gondokkal és gondolatokkal távoznak – vagy éppen fekszenek be rögvest valamelyik betegszobába.

Egy pici helyiség az ötödik emeleten, puritánul berendezve, íróasztal, keskeny szekrényke, két kis fotel. Ez az én szobám – tárja ki mosolyogva az ajtót a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet (GOKI) volt főigazgató főorvosa, Ofner Péter, aki nemrég kérte a nyugdíjaztatását, de természetesen ma is dolgozik.

Olyan orvos ő – hivatása egyik legnagyobb magyar és nemzetközi szaktekintélye – akit, ha meglát az ember, megnyugszik. „Ha ő itt van a közelemben, baj nem érhet.” Ennél többet orvos nem sugallhat a páciensének.

– Hányszor lépett be ebbe az épületbe az elmúlt 42 évben?

Nem számoltam. Egyébként több is az, mint 42 év… Még amikor ez az épület nem állt, és más kórházakban végeztük ugyanezt a munkát – egyik barakkból a másikba hordágyon cipelték a betegeket a különféle kezelésekre, vizsgálatokra, mi meg kabátban jártunk át vizitelni egyik osztályról a másikra – már akkor is betöltöttük az országos kardiológiai  központ szerepét. Aztán amikor felhúzták ezt a magas, akkor nagyon modernnek számító épületet, boldogok voltunk, és éreztük, hogy helyén van a magyar kardiológia.

Ofner Péter ekként folytatja:

 Egy zseniális orvos, Gottsegen György (1906–65) volt az, aki ezt a ma is kiválóan működő komplex rendszert felépítette, korát messze megelőzően kidolgozta. Évtizedekig a belgyógyászatnak csak egyik része volt a kardiológia. Gottsegen jövőbe látó módon ráérzett arra, hogy mennyire fontos lesz a jövőben minden kardiovaszkuláris betegség felismerése, gyógyítása. Mindezt 1957-ben! Mára a kardiológia komplex orvoslási és tudományággá vált, e népbetegségek pedig vezető halálokká. Ennek oka az is, hogy tovább élnek az emberek, márpedig idős korban gyakoribb például az infarktus, a szívelégtelenség, vagy a szívritmuszavar, amely mára szinte „ritmuszavarológiává” vált, ahogy egyik kiváló kollégám fogalmazott.

Gottsegen főorvos úr az epidemológiát is kiemelten fontosnak tartotta, azaz annak az elemzését, hogy egy adott népességben milyen arányban fordulnak elő ezek a betegségek. Ez volt az a terület, amellyel magam is sokat foglalkoztam és tanítottam is, itthon és külföldön.

Az 1980-as évek elején kezdődött az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szervezésében a MONICA-projekt azzal a céllal, hogy a keringési betegségek előfordulásában és halálozásában megfigyelhető, illetve azok kockázati tényezőire és orvosi ellátására vonatkozó tendenciákat kövesse – tekint vissza a főorvos. – Ebben a nemzetközi adatgyűjtő programban 21 ország 32 szakmai együttműködő központja vett részt. A koszorúér-betegségek regisztrációja a részt vevő központok számára kötelező volt, az agyérbetegségeké választható.

A Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetben ma is nagyon összetett munkát végzünk, hiszen itt található a gyerekház, a gyerekellátás is. Azt is mondhatnám, hogy az újszülöttől a százévesig látunk el betegeket –  folytatja Ofner doktor. – A laborvizsgálatok, vagy a rutineljárások ugyanúgy itt zajlanak, mint a transzplantáció, a műszívbeültetés.

A múlt évtizedekben természetesen maguk a kardiológusok is szakosodtak, mindenkinek megvan a maga saját szakterülete, amelyhez kiemelkedően ért, tanulmányokat, könyveket ír róla – magyarázza a szakember. – Van, aki a koszorúérre specializálódik, más a szívelégtelenséget kutatja, és van persze, aki sebésznek kiváló, más inkább kiemelkedő diagnoszta.

A kardiológia rohamosan fejlődő ága az orvostudománynak: ami ma ritka beavatkozás, az lehet, hogy 10 év múlva szinte rutinná válik, erre számos példa van, mint például a pacemaker (szívritmus-szabályozó)-beültetés, vagy a katéteres műtétek, amelyek előbb-utóbb háttérbe szorítják a klasszikus szívsebészetet.

–  Már előbb kellett volna kérdezni: miért éppen a szív a szívügye? Miért nem inkább a vese, a tüdő?

–  Ennek hosszú története van. Kezdjük azzal, hogy nem akartam én kisgyermekkorom óta orvos és ezen belül kardiológus lenni, mindig a humán tantárgyak érdekeltek. De aztán az élet mégis úgy hozta – némi családi előzménnyel –, hogy az orvosi egyetemre jelentkeztem. A második egyetemi év egyik élettani előadásán, 1970-ben döntöttem el: a szív az, amivel foglalkozni szeretnék. Talán mert ez a szervünk áll legközelebb a humán gondolkodáshoz…

–  Tette ezt oly sikeresen, hogy a nyolcvanas évek elején már az USA-ban, Minnesotában tanított… Ezt akkoriban kevesen tehették meg.

–  Adódott egy lehetőség a WHO, az ENSZ Egészségügyi Világszervezetének égisze alatt, hogy kimehettem fiatalon világot látni, tanulni – és később tanítani. Ebben szerepet játszott a nyelvtudásom és az addig elért szakmai előmenetelem is. Hasonlításképpen: úgy tanítottam eleinte Minnesotában, ahogy 1945 után az orosz nyelvet oktató magyar tanárok az orosz nyelvórákon: mindig csak egy leckével voltak előbbre tanítványaiknál.

Mosolyog, és ekként folytatja:

– Jó, lehet, hogy ez túlzás, mert a tanév végén többször megválasztottak az év legjobb előadójának a hallgatóim, és ott ez nagyon sokat számít. Pedig én eleinte nagyon izgultam minden óra előtt… Óriási élmény volt megtapasztalni, mekkora különbség van az ottani oktatásnak nem elsősorban a színvonala, hanem a szemlélete, a stílusa, illetve az akkori magyar állapotok között.

–  Később két és fél évig dolgozott Kanadában, még a régi rendszerben. Nem maradt volna ott szívesebben?

–  Felajánlottak egy nagyon csábító állást, egy éven át üresen is hagyták a státuszt, de hazajöttem. Részben családi okok miatt, inkább meg azért, mert itthon akartam gyógyítani. Ez nem sokkal a rendszerváltás előtt történt: emlékszem, visszafelé már a repülőgépen utazó magyarok között ülve érezni lehetett, hogy otthon valami forrong.

–  Összehasonlítható-e a 20 évvel ezelőtti kardiológia a maival? Mennyivel tudnak ma többet a tudósok a szívről? Maradtak-e még e sokat emlegetett szervünknek titkai?

–  Minél mélyebbre ásunk, annál inkább érezzük úgy, hogy keveset tudunk!  Feltárandó titkok tehát mindig maradnak. Ma nehéz volna összehasonlítani a gyógyítás színvonalát, a szakmai tudást a két évtized előttivel. Nem csupán a transzplantációk, vagy a műszív-beültetés gyakorisága miatt – magyarázza a főorvos. – Bámulatos a technikai fejlődés, és most nemcsak a bonyolult műtétekre gondolok. A katéteres intervenciók száma megugrott, mondhatnám, a klasszikus szívsebészet területe kicsit összezsugorodott. Ugyanakkor azon különféle beavatkozások száma is szaporodott, amelyeket idősebb betegeken sikeresen végzünk, meghosszabbítva ezzel az életüket.

Amikor valaki egy adott terület szaktekintélye, megnő a felelőssége is. Sokszor Kossuth-díjas művészeket, nemzeti kincsnek számító zseniket, kiemelkedő államférfiakat műt, és ezen beavatkozások kimenetele iránt nemcsak a család érdeklődik, hanem mondjuk az államfő is, miközben egy egész ország drukkol a betegért.. Nehéz viselni ezt a felelősséget?

– A sikeres műtéteknek sosincs akkora visszhangja, mint a kudarcoknak, vagy a hibáknak. De az orvos is ember – ugyanakkor nem varázsló. Sajnos, vannak olyan esetek, amikor a jelenleg legfejlettebb orvosi tudással sem tudjuk megmenteni valaki életét. Nem tagadható, hogy ilyen esetekben nagyobb a felelősség és élénkebb a médiafigyelem, jóllehet, nem teszünk mást vagy többet, mint úgymond, egy „névtelen” beteg esetében.

Egy szívsebész életében is léteznek kitüntetett pillanatok. Amikor az első gyermek-szívtranszplantációt végezte nagyszerű csapatával – ez szó szerint is kitüntetett volt, hiszen ekkor érdemelte ki a Magyar Köztársaság Tisztikeresztjét – vagy amikor beválasztották hazai és külföldi rangos szakmai szervezetekbe, netán a Kiválóságok Klubjába… Milyen egy tökéletes napja, amikor úgy érzi, minden rendben van?

– Nekem az a tökéletes nap, amikor úgy érzem, meggyógyítottam valakit, és ennek látható jelét tapasztalom, tehát, már amikor a műtőasztalon látszik, hogy a beteg megkönnyebbült, javultak az életfunkciói.

Életem része az is, hogy hetente háromszor teniszezek. Ebből nem engedek, még oly fontos programok kedvéért sem. Ez tart fizikailag karban, és ha mégis elmarad egy-egy alkalom, hiányzik.

Akkor úgy kérdezek: milyenek a szép, emlékezetes hétvégék? Legutóbb éppen egy könyvbemutatón futottunk össze.

– A hétvégéhez hozzátartoznak többnyire az utazás, a zene, a színház, a kiállítások… Az élőzene csodája: egy illékony, tovatűnő, megfoghatatlan, mindig más hang óriási hatással lehet az ember lelkére, hangulatára. A festészeti korszakok közül a 19–20. század fordulóján élt magyar művészek a kedvenceim. Olyan zsenik alkottak akkoriban, mint például Rippl-Rónai és társai, akik – ha nem magyarnak születnek – ugyanolyan világhírűek lettek volna, mint mondjuk a francia impresszionisták. A kortárs magyar képzőművészet is érdekel, e területen még gyarapítani kell ismereteimet.

Ennyi évtized után hogyan lehet legyőzni a rutint?

– Bennem ma is él az örök kíváncsiság! Az, amikor belép a rendelőbe egy beteg, mindig izgalomba hoz. Egyfajta randevú ez. Természetesen az első, hogy megvizsgálom a szívét, közben átfutom a laboreredményeket és az EKG-t, aztán felírom a gyógyszert, vagy műtétet javaslok, ha szükséges – de maga az ember is érdekel. Szerintem ezt máshogy nem is lehet csinálni. Vagy nem érdemes.

Beszélgetnénk még, de dr. Ofner Péter ügyeletes, beteget hoznak éppen. Aki egyelőre riadtan ül a széken, nem tudja, ki az orvosa, az orvos pedig nem ismeri a pácienst. De hamarosan senki sem fog többet tudni a szívéről a betegnek, mint az, aki hamarosan átfutja az EKG-szalagot, és rátekint az ultrahang-leletére.

Ilyenkor még egyikőjük sem tudja, hogy aztán meddig tart ez a szíves kapcsolat.