Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma szerda van, 2019. január 16. Az év 16. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737472. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: „Jönnek a poroszok”

Az újságíró archívumából: „Jönnek a poroszok”
Farkas József György

„Olvastátok? Hát németek vagyunk!” – kiáltottak fel az Elba és az Odera között lakók, látván a központi pártlap, a Neues Deutschland szalagcímét: Az első német a világűrben – az NDK állampolgára! Sigmund Jähn 1978-i űrutazása kiváló alkalmat jelentett a keletnémet propagandistáknak az addigi egyoldalú történelemszemlélet „fazonírozására”. A história szereplői sorra egyfajta felülvizsgálaton estek át, s számos esetben az addig elnyomóknak, kizsákmányolóknak, egyéb kényelmetlen figuráknak lefestett antihősökről derült ki, hogy – dehogy… Ezt a trendet erősítette az a színházi bemutató Kelet-Berlinben, amelyről szerzőnk a Népszabadság 1986. február 10-i számában közölt tudósításában beszámolt… (Nyitó képünkön a „porosz Versaillesként" is emlegetett, ugyancsak Nagy Frigyes uralkodásához fűződő potsdami Sansoucci kastélyegyüttes egy része.)

II. (vagy Nagy) Frigyes bronz lovas szobrának néhány évvel ezelőtt történt visszaállítása az Unter den Lindenen (jobb oldali kép) olyan vitákat keltett NDK-szerte, sőt az ország határain túl is, amelyek mindmáig folytatódnak, és előreláthatólag nem is fejeződnek be egyhamar. A múlt értékelésében fellelhető mai ellentmondásokra utal az a példa, hogy midőn az NDK első űrhajósa Potsdamban járt, az ottani vendéglátók – a porosz királyok XVIII. századbeli, „hosszú legényekből” összeállított gárdáját, mint „helyi specialitást” felidézve – kétméteres katonákból felsorakoztatott díszőrséggel fogadták a meglepett kozmonautát. Az ötletet kiagyalói nyilván szellemesnek tartották, mások – történészek – ízléstelenségről beszéltek, emlékeztetve arra, hogy a „hosszú legényeket” annak idején erőszakkal verbuválták, esetenként egyszerűen elrabolták őket, így hozták létre a gárdát. Claus Hammelnak, az 54 éves szerzőnek Jönnek a poroszok című darabjában is szerepel két „hosszú legény”, akik – akárcsak az Optimista tragédia két matróza – kommentálják is a velük-körülöttük zajló, furcsábbnál furcsább eseményeket.

A színdarab, amelyet Karl Gassauer rendezésében tűzött műsorára a berlini Maxim Gorki Theater, nem vállalja a Frigyesről folyó vita eldöntését, de a nézetek összecsapását felhasználja arra, hogy a társadalom elé tükröt, esetenként görbe tükröt tartson. A kicsiny, de jól szerkesztett műsorfüzet találó mondattal kezdődik: „Mondd meg, hogyan viszonyulsz történelmedhez, s megmondom, ki vagy!”

Az, hogy II. (vagy Nagy) Frigyes feltámadt, csak a függöny felmenetele utáni első percekben tetszik abszurdnak. A nézők hamarosan megszokják, hogy őfelsége – Kurt Radeke kitűnő alakításában – ott jár-kel a színpadon, zsörtölődik a titkárnővel, vitatkozik Luther Mártonnal – aki szintén ismét „élő” –, és szikrázó érv–ellenérv-párbajokat folytat saját „Nagy”-ságáról a Professzornővel, akinek nem kevesebb a feladata, mint a történelmi múlt értékelésének felülvizsgálata, a korábbi esetleges „túlzások” rendbetétele. S miközben Luther – Jochen Thomas játssza a hálás szerepet – elégedetten olvasgatja a legújabb kiadványokat, amelyekben az egykori reformátor majdhogynem népvezéri és forradalmári glóriát kap, Frigyes király még bizonytalankodik. Róla és korszakáról az elmarasztaló és a dicsérő megállapítások egyaránt bőségesen hullnak. A „katonásdi” természetesen elítéltetik, ámde a fegyelem, a takarékosság, a kötelességtudat, a megbízhatóság már mint egyértelműen pozitív és ma is követendő jó tulajdonságok kerülnek említésre. A háborúra készülődés frigyesi hagyományával szembesül a szorgos munka, a talajjavítás, a burgonyanemesítés vonzó példája – márpedig ez utóbbiak is összefűződnek a király nevével. S miután a darab hangsúlyozottan az NDK-ban és jelen időben játszódik, sorra feltűnnek a ma jellegzetes figurái: a lezser szállítómunkás – aki a királyt és lovát a Professzornő intézetébe elhozta –, a talajjavító vállalat egy megbízottja – aki „hallott valamit”, és a tudós asszonytól most az iránt érdeklődik, vajon felveheti-e kollektívájuk Nagy Frigyes nevét?! –, az NSZK diplomatája – aki az „igazi németek” nevében „.átállásra” ösztökéli az értetlenkedő uralkodót –, a maszek régiségkereskedő –, aki a múltkutatás konjunktúrájától saját forgalma további felvirágzását reméli – és sokan mások. A téma megragadásán túl a darab legfőbb erénye éppen az ezekben a helyzetekben rejlő komédialehetőségek tökéletes kiaknázása.

A második képben egy gabonaföldön (talajjavítási hagyományok!) még egy porosz dalocskát eléneklő úttörőőrs is üdvözli az arra tébláboló Frigyes királyt, majd az egyik apróság – a tévéhíradóból ismert, begyakorolt mozdulattal – a meghökkent felség nyakába köti saját pionírnyakkendőjét, miközben a közönség gurul a nevetéstől.

Ám ugyanezen a búzamezőn zajlik a darab legdrámaibb jelenete is: a Professzornő – Gisela Rimpler remekel a szerepben – egy ismert porosz induló eljátszására kéri a békésen fuvolázó uralkodót. Az vonakodva tesz eleget az unszolásnak, s ő jól tudja, miért: a mezőn az egykori harcok névtelen katonájának csontváza jelenik meg, pontosabban maga a Halál, amely elválaszthatatlanul összekapcsolódott a porosz militarizmussal, két évszázaddal ezelőtt is és később is – mint arra a csontvázon foszladozó világháborús katonazubbony utal. – Történelem nélkül kellemesebb élni! – bölcselkednek a színpadon a „hosszú legények”. Kellemesebb, csak éppen lehetetlen. „A mi világképünknek az felel meg – idéz a műsorfüzet Erich Honecker egyik interjújából –, ha a történelmet a maga objektív, tényleges folyamatában, általános dialektikájában fogjuk fel . . . S ide tartozik, ahogyan a történelem kiemelkedő alakjait, nagyságukkal és korlátaikkal együtt szemléljük.”

Igen, az élet valóban nem teszi lehetővé, hogy a múltból csupán a nekünk tetsző dolgokat és személyeket tekintsük sajátunknak. A játék végén a Professzornő már-már beletörődne, hogy Frigyes (és vele a porosz „rossz szellem”) nyugatra távozzék. Ám a király másként dönt: marad. S vele maradnak a megoldásra, pontosításra, válaszra váró problémák is. Sőt, mindennek a tetejében egy száz évvel későbbi porosz is a színpadra sétál: Bismarck Ottó, a „vaskancellár”, aki ugyancsak saját dolgának eligazítását kéri, követeli a történészektől. A függöny itt lehull, de csak a darab ér véget.