Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma szombat van, 2019. május 25. Az év 145. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737601. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: a mariahilfi rendőrök német–magyar zsebszótára

Az újságíró archívumából: a mariahilfi rendőrök német–magyar zsebszótára Az újságíró archívumából: a mariahilfi rendőrök német–magyar zsebszótára Az újságíró archívumából: a mariahilfi rendőrök német–magyar zsebszótára
Kulcsár László

A mai ötvenesek bizonyára emlékeznek az éppen harminc esztendővel ezelőtti eseményekre, köztük a hirtelen nyakunkba (és az osztrákokéba) zúdult lehetőségre, nevezetesen a nagyarányú magán-áruforgalomra (Gorenje- és videókészülék-turizmus!) az osztrák–magyar határon át. Az akkori magyar kormány 1987-ben engedélyezte, hogy a hivatalosan még nagyon is szegényes valutaellátmányból magyarjaink jól bevásároljanak a miénkhez képest elképesztő kínálatú osztrák boltokban (később már az élelmesek által az országutak mentén felállított konténer-áruházakban), hordják haza a hűtőgépeket és más műszaki cikkeket. A nagy cipekedés 1988–89-ben érte el a csúcspontját. A vasfüggöny akkor még állt, hivatalosan csak 1989. június végén jelentették be a megszüntetését. Az NDK-polgárok is csak azután kezdtek tömegesen Magyarországra „disszidálni”, hogy majd szeptemberben összeomoljon mindaz, ami oly’ szilárdnak és megbonthatatlannak látszott. A diktatúráknak ugyanis ez a sorsuk, bármikor, bárhol legyenek is… Jegyezzük meg: a nagy kereskedelmi szabadsággal a sógorok is éltek; mondják, a soproni Várkerület csemege-áruházában csak akkor tudtak a helybéliek bevásárolni, amikor a bolt hangszóróiból fölcsendült az osztrák himnusz, és egy időre megállt a sajtot pakoló osztrákok keze… (Nyitó képünk a Gorenje-turizmusról; forrás: joreggelt.blogstar.hu, valamint a vasfüggöny-bontásról, foto: Matusz Károly/MTI)

Persze, előfordultak túlkapások is, amelyeket már az osztrák sajtó sem hagyott szó nélkül. Az akkor itthon és külföldön is hitelesnek számító Magyar Hírlap 1989. március eleji számaiban megjelent néhány írásom meglehetősen jól illusztrálja a helyzetet:

(MH, 1989. március 1.) Nem hinnék a bécsi Neue Kronen-Zeitungnál dolgozó kollégának, ha cikkét nem illusztrálta volna hiteles képpel is. Hiszek viszont, nem csupán ezért, hanem, mert magyar állampolgárok is megerősítették: valami nem stimmel az osztrák főváros híres hetedik kerülete, a Mariahilf rendőreinek a gondolkodásában.

Talán emlékeznek még olvasóink annak az ifjú párnak az esetére, amelyet a Mariahilf közegei csúnyán megszégyenítettek, és csak a magyar konzulátus közbenjárására sikerült kimenteni szorult helyzetéből...

A híres-hírhedt bécsi bevásárlónegyed őrei nemrég különleges magyar–német szótárt kaptak – tudósít meglehetősen keserű hangon Erich Vorrath, a Kronen-Zeitung munkatársa. A szótár azokat a kifejezéseket tartalmazza, amelyekkel a kerület rendőrei a németül nem tudó magyarokkal szemben is eljárhatnak. A Gerhard Brenner által összeállított, 13 fejezetből álló szótár segítségével a rendőr megtudhatja az előállított személy állampolgárságát, közölheti, hogy mivel gyanúsítják az illetőt: testi sértés, rablás, lopás, betörési kísérlet, tiltott árusítás stb. Kihallgatáshoz a „szótár” 12. fejezetét ajánlják (lásd illusztráció).

Lehet, hogy még jó darabig lesznek olyan osztrákok is, akik nem értik meg a valutájukat videóra, hűtőgépre és más „haszontalanságokra” költő magyarjainkat, és nem veszik figyelembe: a legjobb export, ami kiskereskedelmi áron bonyolódik le. De éppen a kölcsönösség alapján, hadd ne értsük meg mi se a Mariahilf szerveinek a gondolkodásmódját.

Hol nyitnak új átkelőket a magyar–osztrák határon?

(MH, 1989. március 6.) Burgenlandban nem mindenütt aratott osztatlan sikert az a magyar–osztrák kormányfői elhatározás, amely szerint újabb határ­átkelőhelyeket nyitnak az ugrásszerűen megnőtt utasforgalom arányos elosztása céljából – derül ki a bécsi Die Presse tudósításából. Németh Miklós miniszterelnök és Franz Vranitzky szövetségi kancellár minapi találkozóján négy új átkelő megnyitásáról állapodott meg. Hans Sipötz burgenlandi tartományi főnök – írja a Die Presse – feltétlen híve „a vasfüggöny újabb lyuggatásának”, már csak azért is, mert ezáltal végre akadálytalanul körbekerékpározható lesz a Fertő tó és megtekinthető a tervezett közös nemzeti park (természetvédelmi terület) sok látványossága. Mörbisch/Fertőmeggyes néppárti polgármestere, Franz Schindler viszont éppen a helység idegenforgalmi vonzerejét félti az új átkelőktől: „Ki jön egy olyan községbe, amelyben várakozó autók okoznak közlekedési dugókat?” Christine Heindl, a burgenlandi Zöldek ügyvezetője is fölemelte szavát az országokat és népeket összekötni kívánó terv ellen.

Sipötz, aki maga is e vidék szülötte, leszögezte: a határátkelő nem egy-egy község, hanem az egész régió ügye. Ha Meggyes nem akar ilyet, lesz majd másutt. Föltehetően kompromisszum születik majd, Mörbischtől néhány kilométerre, a régi Pozsonyi úton épül meg majd a vámház. A pamhageni/pomogyi határállomás újramegnyitása biztosra vehető, miként a Güssing/Németújvár és a Schattendorf-Baumgarten (Somfalva-Sopronkertes) térségében tervezetté is.

(MH, 1989. március 7.) Két magyar miniszterrel és egy államtitkárral tárgyalt tegnap dr. Heinrich Neisser osztrák közigazgatási miniszter. Fogadta őt dr. Horváth István belügy-, Derzsi András közlekedési, hírközlési és építési miniszter, valamint dr.

Varga Miklós, a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium államtitkára. Megbeszéléseiről nemzetközi sajtó tájékoztatón számolt be az osztrák szövetségi miniszter. Elöljáróban nyilatkozatot tett, amely szerint kormányának a Közös Piac felé irányuló intenzív politikája mellett továbbra is eltökélt szándéka a hagyományosan példaszerű kapcsolatok ápolása Magyarországgal.

Minden körülmények között célnak tekinti Bécs a hosszú távú együtt munkálkodást a keleti szomszéddal, melynek a reformok iránti elkötelezettségét igen nagy rokonszenvvel figyeli.

A határokon átnyúló regionális kapcsolatok ápolásához, szélesítéséhez fűződött a Magyar Hírlap munkatársának kérdése: történt-e előrelépés az osztrák részről is szorgalmazott Fertő menti nemzeti park kialakításában? Varga államtitkár biztosította vendégét, hogy Budapest a közös természetvédelmi terület mielőbbi kialakításáért száll síkra. Március 30-án már meg is kezdődnek ez ügyben a szakértői megbeszélések. Cél, hogy még a budapesti–bécsi világkiállítás előtt létrejöjjön a szervezett védelem alatt álló természeti rezervátum. A túloldalon magántulajdon miatt egyelőre vásárlási, megváltási nehézségek vannak. „A szövetségi kormány költségvetéséből erre a célra fordítható pénz azonban már megvan” – mondta Neisser.

Ugyancsak a térséghez fűződött munkatársunk másik kérdése, amelyre dr. Neisser így válaszolt: szükséges minél több határátkelő az osztrák–magyar határon, előreláthatólag Dél-Burgenlandban nyitnak újabbakat a következő egy-két évben. Miután éppen tegnapi vendégünk a legilletékesebb az osztrák kormányban közös nagy tervünk, a világkiállítás ügyében, első kézből értesülhettünk: Bécs nagyon bízik abban, hogy megkapjuk a rendezés jogát. Az ő számításaik szerint nyereséges vállalkozásnak néz elébe a két főváros, ami pedig a kapcsolódó beruházásokat illeti, inkább előbb, mint utóbb az élet is kiköveteli az autópálya, még több szálloda, új nemzetközi vásárhely stb. megépíté­sét. Egy kérdésre válaszolva elvetette bizonyos körök törekvését: a nagy dunai vízi erőmű helyett inkább a világkiállítást szolgáló beruházásokra kellene csoportosítani az anyagi lehetőségeket. „A lehető legtöbb külföldi tökét kell bevonni az 1995-i előkészületekbe” – mondta.

Rokonszenves ötlettel is előállt Neisser miniszter: föl kellene építeni Budapesten Ausztria házát, amit akár vegyes vállalati formában is üzemeltethetne a két ország. Már keresi a budapesti osztrák nagykövet azt a telket a magyar fővárosban, ahol helyet kaphatna az osztrák kulturális intézet, egy közös gazdasági központ, és ahol állandó bemutató reprezentálná nyugati szomszédaink mindennapjait.

A szerző megjegyzése: máig érthetetlen, hogy miért engedte az akkori (jó három évtizeddel ezelőtti) kormányzat a nehezen és szűkmarkúan juttatott valuta kiáramlását a többi között Ausztriába. Mennyivel egyszerűbb (és főleg OLCSÓBB) lett volna, ha a magyar külkereskedelem behozta volna az országba az itthon hiánycikknek számító termékeket (ezzel is megakadályozva sok milliárd forint kicsempészését és átváltását gagyi árfolyamon a többi között osztrák schillingre. Voltak, akik gépkocsikat vásároltak a magyar határ osztrák oldalán schillingre váltott forintocskáikért, miközben sokkalta olcsóbban hozzájuthattak volna az áhított verdához akkor, ha a magyar külkereskedelem, mondjuk, gyári áron importálta volna a nyugati személygépkocsikat, hűtőgépeket, személyi számítógépeket, kávét és Lux szappant... Mindenki jól járt volna, mindenekelőtt az állam, másodsorban az állampolgár, a vásárló, elvégre az itthon megvett járművek szervizelését is meg lehetett volna szervezni, ami ugyancsak nem kis üzlet. Máig nem értem, hová tették annak idején Grószék és gazdaságpolitikusaik a józan eszüket...