Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma vasárnap van, 2019. augusztus 25. Az év 237. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737693. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Szegény az istennő, és még egyszer az

Szegény az istennő, és még egyszer az
Horváth Kálmán

A mobilos, tévésorozatos, egy éjszakára szerelmes nemzedék sokat nem tudhat Vénuszról, a rómaiak istennőjéről. Az ő keresztnevével ragyogó teniszcsillag dollármilliókat keres, az amerikai Venus Williams kisasszonyt, többnyire ütővel a kezében, a tenisz egyik istennőjeként ábrázolják, pedig a világnak régen Vénusz a szerelmet és a termékenységet jelentette. Julius Caesar templomot emeltetett a tiszteletére, a zárdák félhomályában a nővérek suttogva emlegették, mert szinte meztelenül, nőiségét takarva lépett a nyilvánosság elé. Sandro Botticelli itáliai festő a 15. század végén ábrázolta, azóta a kibomló haj is az istennő márkajele, ha valaki megidézi, erre kell emlékeznie.

Hanif Kureishi angol dráma-, forgatókönyv-, és regényíró vélhetőleg ennyi ismeret birtokában hozta színpadra a maga Vénuszát. Kureishi Kentben született, apja pakisztáni, anyja angol, az elnagyoltságra egyik sem mentség. Szomorújátékában egy hosszú hajú, vidéki lány keresi a helyét a városban, egy kicsit lusta, egy kicsit szétszórt, emberi kapcsolatokra képtelen, befogadó rokonát megőrjíti, miközben egy öregedő színészt magába bolondit. Nem lenne rossz a történet, de a mai világban nem a szépség vagy a jóság a mérvadó, hanem a szegénység, színházakban meg a tao-reform. Lehetne tagadni, de a mindig üres pohár, a díszlet nélküli színpad, a képi hatást helyettesítő hangok árulkodnak: nincs pénz, látványra, nincs pénz szereplőkre, Brasch Bencére például hat-hét karakter jut, de igaz, ami igaz, az előadást követő taps valódi, mert ha a fontos dolgokra nem, akkor bértapsolókra sincs pénz.

A Hatszín Teátrumban felbukkanó Vénusz a Budaörsi Latinovits Színház és az Orlai Produkciós Iroda közös gyermeke, illene szeretni, de nehéz. A címszereplő László Lilit fél éve láttam először, akkor a Jurányi Produkciós Iroda Inkubátorházában, a beszláni túszdrámát megidéző kamaradarabban kislányként, kezdő színészként kiabált, futkosott. Olyasmit jósoltam, hogy hosszú a pálya, még sok kilométer van előtte. Talán rövid idő a hat hónap, de a távolság nem fogyott, László Lili maradt, aki volt, ígéret, falusi Vénuszként városi, végzetes helyett esetleges, de a haja tényleg hosszú.

Az előadásnak azért volt színésznője, Takács Kati játszotta. Ő aztán feledtette a szegénységet, a mester tudásánál nincs nagyobb kincs, minden szava, mimikája a helyén volt, ha kellett, könnyedén átlépett a szövegkönyv döccenőin, és amikor ott állt a színpadon, senki sem hiányzott mellőle.

Az idősödő, betegeskedő csábító szerepéhez, Bálint András pályája sok évtizedéből hozta a magával vívódó értelmiségi karrakterét, talán ezért is látszott egy kicsit túlontúl bölcsnek, túlontúl megértőnek, túlontúl alkalmazkodónak. A lényeg persze, hogy megmutatta magát, és ez nem a fekete alsógatyájára értendő.

Gyabronka József ügyeletes kárvallottként élhette meg az előadást. Színészként Bálint András és Takács Kati is hálásabb feladatot kapott, rigolyás rokonként nem is volt rigolyás, az öregséggel sem tudott hitelesen küszködni, macskagyilkosként hiányzott belőle a gyilkos ösztön, szerethető volt, pedig ezt a szerző nem akarhatta.

Ha valaki üzenetet várt, az csalódhatott. A Vénusz nem postás, hanem maga az üzenet. Ez van, így van, szegénység van, a színházba járó láthatja, kezdheti megszokni.

Hanif Kureishi: Vénusz. Színpadra alkalmazta: Török Tamara. Szereplők: Bálint András, László Lili, Gyabronka József, Takács Kati, Brasch Bence. Dramaturg: Török Tamara. A rendező munkatársa: Őri Rózsa. Rendező: Deák Krisztina. Díszlet: Cziegler Balázs, jelmez: Szakács Györgyi. Plakátgrafika: Csáfordi László. Súgó: Tombor Zsuzsa. Producer: Orlai Tibor Hatszín Teátrum (Budapest, VI., Jókai utca 6.)