Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma csütörtök van, 2019. június 20. Az év 171. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737627. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

A Waldheimer-kór – osztrák dokumentumfilm

A Waldheimer-kór – osztrák dokumentumfilm
Toronyi Attila

Mától látható Magyarországon Ruth Beckermann alkotása, a Jó estét, Mr. Waldheim! Megtekintése tizenkét éven aluliaknak nem ajánlott, de e korhatár fölött mindenkinek érdemes megnézni e hátborzongatóan aktuális dokumentumfilmet, amely a múltról szól ugyan, de megszívelendő tanulságokkal szolgál a jelenkornak is. (Nyitó képünkön: Waldheim az elnökké választásáért szónokol.)

Hazáján kívül Kurt Waldheimre (1918–2007), a neves osztrák államférfira sokan ma már alig emlékeznek, a később születettek pedig legfeljebb tanulmányiak révén hallottak róla. A második világháború után évtizedekig képviselte hazáját diplomataként; két évig külügyminiszter, majd tíz éven át (1972–82 között) az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) főtitkára. Időről, időre hírek kaptak szárnyra arról, hogy a háború alatt a náci Wehrmachtban szolgált, de ez nagyon senkit sem érdekelt. Elvégre az osztrák szociáldemokrata, Kreisky kancellár kormányában ott ültek az „igazi”, egykori náci párttagok, és különben is: a szövetséges hatalmak már 1943-ban kinyilvánították, hogy Ausztria a hitleri erőszak első áldozata volt! Punktum. Azokat, akik valamiképpen együttműködtek a német barnaingesekkel, szintén áldozatként könyvelte el az (osztrák) hazai közvélemény. Szó sem esett Hitler és Eichmann osztrák származásáról, az 550 ezer osztrák náci párttagról, arról az örömmámorról, ahogyan a Bécsbe bevonuló Führert köszöntötték 1938-ban. Miközben Nyugat-Németországban már az ötvenes évektől folyamatosan feldolgozták a sötét örökséget, szembenéztek a múlttal, a Harmadik Birodalom egykori keleti tartományában szilárdan és háborítatlanul élt tovább az „áldozati korszak”.

Ruth Beckermann dokumentumfilmje azt mutatja be, hogyan osztotta meg az országot az 1986-i elnökválasztási kampány, pontosabban: Waldheimnek a saját náci múltjával kapcsolatos emlékezetkihagyása. Ahelyett hogy őszintén föltárta volna az igazságot, a neves és tehetséges politikus elszántan védte a védhetetlent. Már 1968-ban, amikor Tito vendégül látta, azt állította, azt hazudta, hogy sohsem járt Jugoszláviában, életrajzából pedig következetesen kihagyta a negyvenes éveket. Holott leszámítva egy féléves ápolási időszakot és néhány hónapos tanulmányi szabadságát, végigkatonáskodta a háborút. Utoljára tisztként éppen a Balkánon, Montenegróban szolgált, annak a Sebastian Löhrnek a vezérkarában, akit később háborús bűnösként kivégeztek.

A filmes Ruth Beckermann maga is jelen volt 1986-ban azon a tüntetésen, ahol a tömeg a köztársasági elnökjelölt ellen demonstrált, dokumentálta az eseményeket. Jó harminc évvel később vette elő a tekercseket, kiegészítette más felvételekkel: ebből született a Jó estét, Mr. Waldheim! Eredeti címe: Waldheims Walzer, ami a politikus sajátos „pávatáncára” utal. Waldheim ugyanis meglovagolta támogatói nézeteit, ravaszul és hatásosan alkalmazta kampányában a populista fogásokat, burkoltan szítva az antiszemita előítéleteket.

Mert az igazság föltárásának legelszántabb képviselői a Zsidó Világkongresszus tagjai voltak, ők ásták elő az archívumok mélyéről a terhelő dokumentumokat, amelyek bizonyították, hogy Waldheim tagja volt a náci diákszövetségnek, az SA lovas egyletének, később (amire nincs egyértelmű bizonyíték) az SS egyik egységének a német nácik által megszállt Szaloniki térségében. Az elnökjelölt tábora szerint ez a leleplezés a zsidók bosszúja, mert az ENSZ Waldheim főtitkári ideje alatt (1975-ben) határozatban ítélte el a cionizmust, mint „a rasszizmus és a faji megkülönböztetés egyik formáját”. (Ezt a határozatot a világszervezet 1991-ben visszavonta.)

Az osztrák elnökválasztási kampány idején Waldheim (osztrák szokás szerint) fúvószenekarral turnézott, keresztény értékekre, a haza és a család szeretetére hivatkozott. Fred Sinowatz szociáldemokrata kancellár szellemesen jegyezte meg: vegyük tudomásul, hogy maga Waldheim nem volt náci, csak a lova…

Ruth Beckermann alkotása, amely 2018-ban elnyerte a Berlinale legjobb dokumentumfilmjének járó díjat, a harminc évvel ezelőtti osztrák közélet látlelete. Minthogy azonban napjaink populista politikusai is könnyűszerrel ugrasztják egymásnak az embereket, érdemes újra és újra vetíteni. Ausztria ma már nem ugyanaz, mint a harminc évvel ezelőtti. A „Waldheim-affért” követően történelmi bizottság tisztázta a köztársasági elnök szerepét a második világháborúban; megállapította, hogy nem volt háborús bűnös, de közvetetten, néhány „helyzetjelentése” révén megkönnyítette ilyen bűnök elkövetését. És megpróbálta eltussolni, bagatellizálni katonai múltját! Az elnök azonban nem mondott le, hanem – a nagy nemzetközi elszigeteltség dacára – kitöltötte hivatali idejét 1992-ig.

Jörg Haider (az Osztrák Szabadságpárt egykori elnöke) utódai ma már másként vélekednek Ausztria második világháborús szerepéről, ám az Osztrák Szabadságpárt és mostani vezetősége, élén Heinz-Christian Strachéval, napjainkban is ellentmondásosan viszonyul a nemzetiszocialista örökséghez. Mint egyik interjújában a dokumentumfilmes Ruth Beckermann rámutatott: a nyolcvanas években sikerült leszámolni azzal a hazugsággal, hogy Ausztria csak áldozat volt a náci érában. Most azonban a szabadságpártiak „a náci ideológiából alkalmaznak elemeket a jövő alakítása érdekében, és hogy igazolják a cselekedeteiket, az ártatlanság auráját adoptálják”.

Jó reggelt, Ausztria, jó reggelt, Magyarország!