Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma péntek van, 2019. március 22. Az év 81. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737537. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: Doktor békeharcos 

Az újságíró archívumából: Doktor békeharcos 
Farkas József György

Az NDK évtizedeiben „az egyetlen jogszerű német államban” működő sajtótudósítókat Berlin mindkét felében akkreditálták: keleten a külügyminisztérium, nyugaton egy külön e célra összeverbuválódott újságíró szövetség. A keletnémet hatóságok nem örültek annak, ha névjegyeinken csupán a „Berlini tudósító” megjelölés magyarázta a tulajdonos kilétét, de a magyar kollégák rendre tartották magukat ehhez (míg a szovjetek és néhány vonalasabb küldő ország zsurnalisztái azért odabiggyesztették „az NDK fővárosa” értelmező jelzőt is). A keleti külügy illetékes osztálya fokozott figyelemmel kísérte aztán az ilyen „renitensek” nyugat-berlini tudósításait, nem fukarkodva a korholásokkal. Az alábbi cikk ellen azonban nem volt kifogásuk – pedig igazat írtam… (Megjelent a Népszabadság 1987. április 3-i számában)

A nyugat-berlini botanikuskert felől kellemes, tavaszt sejtető szél járja át a Willdenowstrassét. Az itt sorakozó villák jómódot, nyugalmat árasztanak. A takaros épületek egyikében él dr. Gergely László általános orvos és pszichoanalitikus, akinek nevével a közelmúltban a nyugat-berlini újságok hasábjain találkozhattam. Aláírása azonban nem valamely szakcikk vagy népszerű-tudományos dolgozat végén szerepelt, hanem – 499 másik orvos nevével együtt – egy majdnem egész oldalas fizetett hirdetés alatt. A szöveg feladói a Nemzetközi Orvosmozgalom a Nukleáris Háború Megelőzéséért (IPPNW) nyugat-berlini csoportjának tagjai voltak, akik ily módon tiltakoztak az amerikai atomkísérletek folytatása ellen, és követelték a nukleáris leszerelést. Mi vezette őket, közöttük Gergely doktort, hogy gyógyító munkájukon kívül „politizáljanak"?

– Talán éppen az, hogy szeretnénk ezt a gyógyító tevékenységünket a jövőben is folytatni – válaszolja dr. Gergely László. – Mi, orvosok tudjuk a leginkább, hogy egy nukleáris világégés után többé már nem segíthetünk a – megmaradt – rászorulókon. Az orvostudomány akkor már tehetetlen lenne, épp ezért most kell valamit tennünk.

Mint pszichoanalitikusnak az a feladatom, hogy betegeim félelemérzetét csökkentsem, ám ha valaki a háborús veszély miatt aggódik, ott az az egyetlen gyógyító megoldás, ha fokozzuk az illető aktivitását. A katonának is elmúlik a félelme, ha rohamra indulva kiugrik a lövészárokból.

Az atomtól való szorongást is csak a szembefordulás, a cselekvés oldja fel. Nem az a megoldás tehát – ami engem személy szerint a legjobban fel tud dühíteni –, amikor katonai „szakértők” magán-atomóvóhelyek építését javasolják azoknak, akik ezt anyagilag megengedhetik maguknak. Az atomháborúval szemben ugyanis a legjobb, s egyben az egyetlen lehetséges és hatásos védekezés a megelőzés.

Mozgalmunk, amelynek gyökerei az 1950-es évekig nyúlnak vissza, 1982-ben csatlakozott a Nemzetközi Orvosmozgalomhoz. Ez megsokszorozta erőnket, a nemrég kapott Nobel-békedíjunk pedig hozzájárult ahhoz, hogy itt azok is komolyan kezdenek venni bennünket, s főleg azt, amit mondunk és teszünk, akik azelőtt hajlamosak voltak a békeharcos orvosok akcióit jámbor fehér köpenyes fantaszták különc megnyilvánulásainak elkönyvelni. Olyanoknak véltek és mondtak bennünket, akik jó dolgukban vagy unalmukban nyilván már nem tudják, hogy mit csináljanak...

– Ez a „jó dolguk" azonban kétségtelen tény, másrészt az ötszáz aláíró a tízezer nyugat-berlini orvosnak mégiscsak szerény hányada. Lehet, hogy a többség hajlamos saját „kis” békéjét előnyben részesíteni és idegenkedik kollégái „különcködéseitől”?

– Ennek szerencsére éppen egy legutóbbi esemény adja ékes cáfolatát. Az orvosi kamara vezetőségének újraválasztásánál a tagok 48 százaléka vagy közvetlenül a mi csoportunkból került be a testületbe, vagy olyan orvosokból, akiknek az emberiség sorskérdéseivel kapcsolatos elkötelezett állásfoglalásai már korábban is közismertek voltak. Mi adjuk a kamara új elnökét is. Jellemző, hogy a választás eredményeiről értesülve a jobboldali sajtó félreverte a harangokat. Pedig végső soron csak az történt, hogy a haladás szelleme betört a nyugat-berlini orvosegyesület – korábban őskonzervatívnak számító – falai közé.

Egyébként, amit mi csinálunk, azt égbekiáltó ostobaság politikai jelzőkkel illetni, hiszen az orvosi eskü része az emberszeretet, a rászorulóknak nyújtandó, humánus szellemben történő segítség vállalása.

Számomra az lett volna a természetellenes, az esküm megcsorbítása, ha az 1980-as években, az euro-rakéták telepítésének megindításával, a halált hordozó eszközök szinte „testközeli” szomszédságával szó nélkül kiegyezem. Nem így tettem, s nem is bánom.

Egyébként szervezetünk tagsága igen aktív, rendszeresen megküldjük ismerőseinknek mozgalmunk kiadványait, tevékenységünket roppant agilis kollegina, doktor Barbara Hövener hangolja össze, ő volt az értelmi szerzője annak a hirdetésnek is, amelyet ön a Der Tagesspiegelben olvasott, s amelyet előzőleg valamennyien véleményeztünk, majd aláírtunk. Az ilyen hirdetés nem olcsó mulatság, húszezer márkát fizettünk azért, hogy megjelenjék. De megérte: városunkban, sőt annak határain túl is híre futott akciónknak.

Tudja, az orvos hivatásánál fogva közéleti ember. Sok beteggel áll kapcsolatban, nagy a társadalmi presztízse, amit mond, annak súlya van a szűkebb-tágabb környezetében.

Ezt a páratlan helyzeti előnyünket kívánjuk kamatoztatni, míg egyáltalán van hol és kinek. Gyermekgyógyász kollégáim kérdőíveket osztottak szét a srácoknak: beszélnek-e otthon a háborúról? Félnek-e tőle? Mit jelent számukra az a szó, hogy Hirosima? És így tovább. A beérkezett válaszokból az egyik barátom tudományos értékű tanulmányt készített, ami szakmai és laikus körökben is megérdemelt sikert aratott.

Tudom, hogy ötszáz nyugat-berlini orvos kiállása a nukleáris háború ellen, a leszerelésért – csak csepp a tengerben. De mint azt az egyik, gyermekeknek szánt kiadványunk meséje megfogalmazza: egy hópehelynek válóban szinte nincs is súlya. Mégis, midőn a pelyhek milliói hullnak és megtapadnak a fákon, egyszer csak rászáll az a hópelyhecske is, amelyiktől letörik az ág.

– Mit szólnak ahhoz a betegei, hogy orvosuk aktív szerepet vállal a békemozgalomban?

– Nem túlzok, ha azt mondom, hogy örülnek neki. Tudnak róla valamennyien, de nincs is semmi okom takargatni. A rendelőm várószobájában a képes magazinok mellett az asztalon fekszenek mozgalmunk kiadványai is, amelyek az atomhadviselés eddigi tapasztalatairól, Hirosimától és Nagaszakitól kezdve átfogják mindazt, amit az embereknek a nukleáris fenyegetettség árnyékában tudniuk, ismerniük kell, ha a túlélés reményében akarják felvenni a harcot. Otthoni szemmel talán furcsán fest, ha egy orvosi rendelő előszobájában békeplakátokat is kifüggesztenek. Én mégis azt tettem, és a betegek nem tiltakoztak, sőt – mint asszisztensnőm elmondta – a hátam mögött meg is dicsértek az „újításomért”.

– Ha már az ön személyéről esett szó, hadd kérdezzem meg, hogyan került Nyugat-Berlinbe?

– Mint sok külföldön élő magyarnak, az én távozásomnak is megvan a maga története. Több kísérletre sem „jött össze” az egyetemi felvételim, így akkori menyasszonyommal nekivágtunk a világnak. S bár a szerelemnek azóta vége szakadt, a müncheni orvoskart azért sikerült elvégeznem. Először a tengerparti Kielben dolgoztam, majd tizenegy évvel ezelőtt átköltöztem Nyugat-Berlinbe. Hát bizony, sokat alakul, változik az ember az évek során, nagy az ereje a környezetnek, a körülményeknek. Otthon, jó húsz éve, még mélyen vallásos voltam, az NSZK-ban pedig ateistává lettem... Nyugat-Berlinben olyan városrészben dolgozom, amelyet ma is élő munkásmozgalmi hagyományai alapján „Vörös Wedding”-nek neveznek. Szeretem az itteni embereket, s úgy érzem, hogy ők is elfogadtak, miután átvettem elődöm, egy nyugalomba vonult idős orvos rendelőjét és praxisát. Ezt itt általában a berendezéssel és a „bevezetett” betegkörrel együtt adják el és veszik meg.

Gergely doktor névjegye 2019-ben az interneten.

A pácienseknek – új orvos lévén – örültem, de az öregúr sok olyan eszközt is megvásároltatott velem, amire nem volt szükségem. Nem vagyok például tüdőgyógyász, mégis át kellett vennem – húszezer márkáért – a röntgenberendezését, amelyet azután évekig kerülgettem...

– Míg végül sikerült eladnia ...

– Nem. 1983-ban nyugat-berlini egyetemisták segélyszállítmányt gyűjtöttek össze és egy hajórakománnyal útnak indították Nicaraguába. Ezen a hajón ott volt az én ajándékom is: a röntgengép...