Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma szerda van, 2019. június 19. Az év 170. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737626. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Megvilágosuló történelem – Zárt ülések megrendítő titkai török parlamenti naplókból

Megvilágosuló történelem – Zárt ülések megrendítő titkai török parlamenti naplókból
Flesch István

Történészek ismeretlen részleteket publikáltak a török parlament első zárt üléseiről, amelyeken a képviselők heves szópárbajokat vívtak a kis-ázsiai görögség tragédiájának egyik legfájóbb fejezetéről. A kutatók most az akkori gyászos események évfordulójára készülve idéztek titkosított jegyzőkönyvekből. (A nyitó képen: köztéri akasztás Izmirben a Kemal pasa ellen 1926-ban tervezett merénylet meghiúsulása után. Forrás: Ankarai kereskedelmi kamarai emlékkönyv)

Az egykori viták helyszíne a vadonatúj, független ankarai nemzetgyűlés volt, amelyet a brit megszállás alatt vergődő konstantinápolyi szultáni kormánnyal szembefordult nemzeti-hazafias képviselők alakítottak meg 1920. április 23-án. Az ülésteremben már az első nap felforrósodott a légkör, mert a „pontusi kérdést” tűzték napirendre.

A Tevhidi Efkar (eszmei egységben) című napilap híre a görögök felett aratott végső győzelemről, Izmir visszafoglalásáról, 1922.szeptember 9.) (Forrás Ankarai Emlékkönyv)

Mi volt a „pontusi kérdés”? A latinul tengert vagy Fekete-tengert is jelentő Pontus névvel hagyományosan azt a területet jelölték, amely a Fekete-tenger széles partvidéki sávjaként húzódott Sinop városától keletre. Az ókorban perzsák, görögök, majd rómaiak uralták, vegyes nemzetiségű lakosságának nagy hányadát egészen a legutóbbi időkig görögök alkották. Serdar Korucu és Emre Can Dağlioğlu történészek a „pontusi kérdés” parlamenti vitáját az Agos (Barázda) című örmény–török kétnyelvű isztambuli folyóiratban elemezték. A lapot 1996-ban alapította az őszinte törökországi múltfeltárást sürgető és maga is gyakorló Hrant Dink örmény újságíró, aki 2007-ben mártírhalált szenvedett Isztambulban szélsőjobboldali gyilkos merénylők kezétől.

A megrendítő „pontusi események” 1919 tavaszán kezdődtek, majd napirenden is maradtak a török nagy nemzetgyűlés titkos ülésein. A kutatók szerint: ami Pontusban történt, kimerítette a népirtás fogalmát, az áldozatok azonban itt most elsősorban nem örmények, hanem görögök voltak. Sorsukról a hivatalos török történetírás mintha megfeledkezett volna…

Az első világháborús ifjútörök kormány, amelynek vezetői számonkéréstől tartva az 1918-i vereség után külföldre szöktek, még 1916-ban megkezdte a pontusi görögöknek az ország belsejébe deportálását azon a címen, hogy jelenlétük „biztonsági kockázat” az ellenséggel hadban álló országra nézve. 1915-ben az örményekkel szemben ugyanez volt a hivatkozási alap. A pontusi görögök azonban fegyvert fogtak, sőt, meg akarták alapítani önálló államukat. 1918 novemberétől főként a tengerparti Bafra környéki görög lakosság fegyverkezett. A muzulmán törökök sem tétlenkedtek, valóságos civil önvédelmi fegyverkezési verseny kezdődött. Ezzel egyidejűleg a Görög Királyság haderejének alakulatai – az antant áldásával és az „összes görögök egyesítésének” felújított régi athéni jelszavával – 1919. május 15-én partra szálltak Izmir, az akkor főleg görögök lakta Szmirna térségében. Ezzel belegázoltak a törökök legszentebb nemzeti érzéseibe, országos ellenállásra késztetve őket. Akkor hirtelen felvetődött még egy esetleges fekete-tengerparti északi görög partraszállás fenyegető réme is: a görög haditengerészet tűz alá vette İnebolu és Samsun városát.

Északkelet-Anatóliában drámai helyzet alakult ki, magasra csaptak a nemzetiségi gyűlölködés lángjai, itt is, ott is megütköztek görög és török fegyveres csoportok. A térségben állomásozó maradék oszmán katonaság vészjelzéseket adott le, és pótlólagos legénység kiküldése iránti könyörgő kérésekkel ostromolta a konstantinápolyi központot. A britek Samsun térségében valóban partra is tették háromszáz katonájukat „a környék görögjeit fenyegető vérfürdő megakadályozása végett”. Az örmény tragédia kegyetlen tapasztalatai alapján a nyugati szövetségesek hivatalos fő gondja a keresztények megoltalmazása lett, a török muzulmánok védelme másodlagos, akár elhanyagolható szemponttá vált.

Volt azonban valaki, aki az ő ügyüket is a szívén viselte és felkarolta: Mustafa Kemal pasa, akit a szultán a trónhoz való addigi feltétlen hűsége és a birodalom védelmében tanúsított harctéri hősiessége alapján méltónak és legalkalmasabbnak tartott arra, hogy a helyszínen lecsendesítse, megfékezze az elszabadult szenvedélyeket, a nemzetiségi háborgást.…

A képviselőgyilkos Topal Osman testőr fényképe. (Forrás: Islam Ansiklopedisi)

A fiatal tábornok tengeri úton, a 9. hadsereg főfelügyelőjének kinevezve érkezett. 1919. május 19-én szállt partra Samsunban, hogy teljesítse a padisah megbízatását: „legyen úrrá a mind nagyobb méreteket öltő erőszakos kilengéseken és törvénytelenségeken”. Nyomban hozzá is látott feladatának teljesítéséhez. Az Agos cikkírói szerint azonban Kemal pasa eleinte nemhogy javított volna, hanem inkább csak rontott a helyzeten azzal, hogy a zűrzavar megszüntetésének szándékától vezérelve érkezése után tájékozódás céljából elsőként nem éppen a legalkalmasabb személyekkel lépett érintkezésbe. Ellenkezőleg, olyanokkal, mint amilyen a helyi „erős ember” kényurak egyike, a rettegett és hírhedt mohamedán bandavezér, a marcona Topal Osman, vagyis Sánta Oszmán volt. Neki ugyanis már addigra sok száz meggyilkolt görög keresztény halála száradt a lelkén. A vele való tárgyalást a görögök a muzulmánok további erőszakra való bátorításának vélhették. A nagy török köztársaság-alapító emlékének tisztelete iránt leginkább elkötelezett történészek között is vannak, akik hibának tartják, hogy Mustafa Kemal (később, köztársasági elnökként megkapta az Atatürk/törökök atyja vezetéknevet) akkor kritikátlanul közel engedte magához ezt a banditát. És nem csak átvitt értelemben. Ezt a láz nemzetiségű harcedzett, fekete ruhás martalócot rövid időn belül kinevezte testőrsége parancsnokává is… 

Könyv Mustafa Kemal bukott testőréről, Topal (Sánta) Osmanról. (A Kripto kiadó hirdetése)

A nemzetgyűlésben aggodalommal szóltak arról, hogy a pontusi görög kormány tovább terjeszkedik a tengerparton. Fevzi pasa, rövid ideig oszmán hadügyminiszter, később híres kemalista tábornagy és vezérkari főnök, ismertette a hadi helyzetet. Ám egyúttal erős bírálattal is élt a muzulmán-török szabadcsapatok garázda tobzódásai láttán. Kijelentette, hogy némelyek „több helyen gonoszul cselekedtek, nemzetellenesen önkényeskedtek. Ezért is szükség van központi katonaságra ”.  

A nemzetgyűlés titkos ülésein eközben egyre-másra súlyos vádak hangzottak el a „központi katonaság” élére állított Nurettin pasával szemben. Terítékre kerültek e főtisztnek a Sivas tartománybeli Koçgiri térségében kurd lázadók ellen alkalmazott módszerei, erős viszolygást keltő, tiltakozást keltő kegyetlenkedései. De az 1921. október 5-én megtartott titkos ülésen már nemcsak ezek miatt bélyegezték meg Nurettint, hanem első ízben szenvedélyesen ostorozták a pontusi vérengzéseiért is. E tárgykörben interpelláltak lazistani (északkelet-törökországi) képviselők, hangsúlyozva, hogy Nurettin emberei „mindenütt  bűncselekményeket követtek el”. Így például Trabzon görögök lakta Atina kerületében görög fegyveresek – egy ortodox pópa közvetítésével  – kinyilvánították fegyverletételi, megadási szándékukat. Muzulmán bandák azonban ennek ellenére kérlelhetetlenül lemészárolták őket, a keresztény görög nőket meggyalázták, a legyilkolt gyermekek holtesteit pedig közszemlére tették. Ennek következményeként a férfiak kétségbeesésükben mindent hátrahagyva a hegyekbe menekültek, és az ottani fegyveres gerillákhoz csatlakozva sorra-rendre kezdték megtámadni a környék muzulmán falvait.

Azt is felrótták Nurettin pasának, hogy elrendelte a samsuni gyermekek és nők deportálását is. Amikor pedig ez ellen szót emelt a városi vezetés, s Nihat bej polgármester leállíttatta a deportálásokat, a pasa mind őt, mind pedig a samsuni főmuftit, valamint velük együtt összesen 56 személyt önkényesen fegyelmi büntetéssel sújtott. A fenti kirívó törvénytelenségekre hivatkozva képviselők követelték, hogy Nurettint váltsák le a hadseregben viselt tisztségéből. Ziya Hurşit képviselő Nurettin pasa bűnlajstromát ismertetve kijelentette:

A kurd felkelés leverése, a Sivas tartománybeli gyilkos őrjöngése után „jelenleg a Fekete-tenger partvidékét akarja lángba borítani”. A pasa gyilkos módszerei még fokozták is a görög fegyveresek elszántságát – mondta. Például az is, hogy Nurettin martalócaival megtámadtatta és leölette a Samsunból elhurcoltak első menetoszlopát.

Ali Fethi belügyminiszter, Kemal pasa barátja és régi fegyvertársa erre vizsgálatot rendelt el. Ennek eredményeképpen 1921 novemberében megszűntnek nyilvánították Nurettin hadseregbeli megbízatását, és Ankarába idézték, hogy bíróság járhasson el bűncselekményei ügyében. Ezek sorát még azzal a váddal is kiegészítették, hogy megvesztegethető volt, kenőpénzt fogadott el pontusi görögöktől, és személyes gyarapodása céljából kiraboltatta a deportáltakat. Mindent összevetve „súlyos kárt okozott az iszlám szent hitének”.

Mustafa Kemal (középen) a tőle jobbra álló Nufrettin pasaval 1923-ban. (Forrás: Islam Ansiklopedisi)

Nurettin táviratilag tagadta a vádakat, védekezését a parlamenti ülésen felolvasták. A parlament azonban Mustafa Kemal pasa kitartó érvelésének hatására elállt attól, hogy határozatot hozzon a több fronton is eredményes hadvezér bíróság elé állításáról… Az államfő csak megkésve, 1927-i kongresszusi felszólalásában, a híres Nutukban (oszmán-törökül: A beszéd) tört pálcát kegyeltje fölött. Akkor is főleg azért, mert Nurettin nyilvánosan vele szemben is magának igényelte a kizárólagos dicsőséget a felszabadító háború nyugati görög frontján kivívott némely fontos győzelemért… 

A szócsatákban hallatta szavát az ellenzék egyik legkiválóbb szónokának elismert, igen csípős nyelvű Ali Şükrü trabzoni honatya is. Azzal vádolta a kormányt, hogy „futni hagy veszélyes személyeket”, például a deportálás alól „mentesített olyan görög és örmény asszonyokat, akik aztán hivatalos engedéllyel Konstantinápolyba eljutva propaganda-tevékenységet fejtettek ki az ankarai kormány ellen”. Kiváltképp nagy feltűnést keltett Ali Fethi belügyminiszter elleni filippikájával. Azt állította, hogy a kormány tagja megengedhetetlen „vajszívűségről” tett tanúbizonyságot az ellenséggel szemben. „Én nem lennék ilyen irgalmas és könyörületes!” – kiáltotta. Válaszában a megtámadott hangsúlyozta, hogy a szóban forgó esetek megoldását „az emberiesség parancsa diktálta, s ez számára lelkiismereti kérdés is volt”.

Ali Şükrü nem sejthette, hogy interpellációjával saját halálos ítéletét mondta ki. Legalábbis Mustafa Kemal pasa testőrének, Osman Topalnak a szemében. Sánta Osman ugyanis önkényesen értelmezve ura és kormánya iránti hűségét, segédeivel álnok módon tőrbe csalta és megfojtotta a radikális ellenzéki képviselőt. Amikor a gyilkosság után felelősségre akarták vonni, szembefordult magával Kemal pasával is. Tűzharcban halálos sebet kapott. Holttestét parlamenti határozat alapján közszemlére téve felakasztották a törvényhozás épülete előtt. A bukott testőrt török nacionalisták immáron huzamosabb ideje megkísérlik hőssé avattatni.

Görög üldözöttek az Agos című isztambuli kétnyelvű lapból.

A „pontusi kérdésről” 1922. augusztus 19-én megtartott egyik utolsó vitában felszólalt két ellenzéki képviselő: a már korábban is idézett Ziya Hurşit, aki ez alkalommal a deportált görögökkel való bánásmódot bírálta, valamint Hüseyin Selahattin mersini küldött. Utóbbi beszédét a parlamenti jegyzőkönyvekben kutató történészek az ülésszak legkiemelkedőbb felszólalásának tartják. A szónok elhibázottnak minősítette a keresztényekkel szemben az Oszmán Birodalom napjai óta mindmáig követett politikát. Ez ugyanis szerinte most „megsemmisítési politikává fajul”. Ezért követelte, hogy a török nemzetgyűlés nevezze meg a Pontusban elkövetett minden jogtalanság és igazságtalanság felelőseit.

„A török kormány elvben a felügyelete alá tartozó összes polgárának a kormánya, függetlenül vallásuktól, származásuktól, nemzetiségi hovatartozásuktól  – jelentette ki. Vagy talán a török kormány kizárólag csak a muzulmánok kormánya? – kérdezte. Mi itt az európai civilizáció örökségét valló nemzetként akarunk-e megmaradni, amelynek talpköve a kormányzati igazságosság és méltányosság, és amely a területén a nem muzulmánokkal szemben nem tűr meg semmiféle kirekesztő gyakorlatot? Avagy úgy fogunk-e tekinteni a nem muzulmánokra, mint felszámolandó embercsoportra? Vajon a tragédiához vezető második módszer találkozik-e az önök helyeslésével és egyetértésével? De ha nem, akkor ki folyamodott egy ilyen módszerhez az önök akarata ellenére?” – kérdezte Selahattin, aki képviselősége előtt fényes katonai pályát futott be. A Kemal pasa ellen tervezett 1926-i merénylet előkészítésének vádjával azonban bíróság elé állították. A perben felmentették, majd ellenzéki szerepe ellenére is a vörös–zöld szalaggal ékesített Függetlenségi Érdemrend kitüntetésben részesítették. Ezt Kemal pasa kezdeményezésére csak az elnök legjobban megbecsült barátainak szűk köre kapta meg.

A Kemal pasa ellen tervezett merényletben való részvétel vádjával  halálra ítélt és kivégzett Ziya Hurşit képviselő a bíróság előtt 1926-ban. (Forrás Ankarai Emlékkönyv)

Nem volt ilyen szerencsés Ziya Hurşit, a másik ellenzéki felszólaló. Őt bűnösnek találták és halálra ítélték a perben, majd Izmirben, a tervezett merénylet kiszemelt helyszínén a város egyik közterületén másokkal együtt nyilvánosan felakasztották. Mellére becsmérlő feliratot tűztek.

A mindkét fél számára fájdalmas 1923-i török-görög lakosságcsere után, amikor másfélmillió keresztény görög és félmillió muzulmán török volt kénytelen elhagyni szülőföldjét, Pontusból is távozniuk kellett a még megmaradt görögöknek. A „pontusi kérdésnek” ilyesfajta „megoldása” örökre véget vetett egy sok évszázados fekete-tengeri civilizációnak.

Tamer Çilingir török kutató adatai szerint 1914-től a lakosságcseréig összesen 353 ezer pontusi görög szenvedett erőszakos halált. Az 1921 eleje és 1923 februárja között indított hadműveletek során 11 198 pontusi göröggel végeztek. A Pontusban tevékenykedő török „központi katonaság” dokumentációja szerint csupán 1921 júniusa és decembere között 59 ezer görögöt hurcoltak el „tehdzsir”, azaz az „áttelepítés” részeként. Az úgynevezett független bíróság valamilyen „pontusi vétség” miatt összesen 454 görögöt ítélt el, közülük 122-t halálbüntetéssel sújtott.

A fent leírt szörnyű pusztítás, pusztulás és emberveszteség ellenére mindkét oldalon nemes államférfiúi indíttatásból 1930-ban bátor kezdő lépéseket tettek a török–görög megbékélés és kiengesztelődés irányában. Ilyen volt Venizelosz görög kormányfő ankarai látogatása és tárgyalása korábbi „ellenségével”, Mustafa Kemal államfővel, a későbbi Atatürkkel, akit Nobel-díjra is javasolt. A török elnök szaloniki szülőházának falán emléktáblát helyeztetett el, amelyen a Balkán-szövetség építőmestereként méltatták a nagy államférfi érdemeit. A két ország közeledésének hasonlóképpen fontos állomása volt İnönü török miniszterelnöknek, a görög hadsereget több csatában is legyőző hadvezérnek athéni útja és rendkívül szívélyes fogadtatása.   

Az akkori Európában példás diplomácia volt ez a nemzetközi békéhez való közös hozzájárulásként.