Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma vasárnap van, 2019. augusztus 25. Az év 237. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737693. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Egy nagykövet emlékei – Magyarország magára talál

Egy nagykövet emlékei – Magyarország magára talál

Cikkünk szerzője Erdős André nyugalmazott nagykövet. Szakmai pályafutását a külügyminisztériumban töltötte. A Moszkvai Állami Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében folytatott tanulmányai után, 1965-ben kezdte meg állami szolgálatát. Első külföldi kihelyezése Marokkóban volt, majd a multilaterális diplomácia terepére váltott. 1973-tól külföldön és itthon az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlettel (EBEÉ) foglalkozott, majd 1978-ban New Yorkba, az ENSZ székhelyén folytatta diplomáciai küldetését. 1982–86 között Várkonyi Péter külügyminiszter személyi titkáraként tevékenykedett, ezt követően léptették előre nagykövetnek és ő vezette a magyar küldöttséget az EBEÉ bécsi utótalálkozóján 1986–89 között. 1990-ben állandó képviselőként dolgozott a New York-i magyar ENSZ-képviselet élén. Abban az időszakban, 1992–93-ban nem-állandó tagként képviselte Magyarországot az ENSZ Biztonsági Tanácsában. 1994–98 között a multilaterális ügyekkel (ENSZ, NATO, EBESZ, regionális szervezetek stb.) megbízott helyettes államtitkári tisztséget töltötte be. 1998–2002 között ismét New York-i ENSZ-képviseletét vezette. Ezt követően 2002–06 között hazánk párizsi nagyköveteként dolgozott. Hazatérte után a miniszterelnökség kül- és biztonságpolitikai tanácsának tagja volt. Jelenleg a Magyar ENSZ-Társaság és a Magyar Atlanti Tanács alelnöke, a Szegedi Tudományegyetemen angolul és franciául oktat. (Nyitó képünk: 1989. január 17-én készült. A magyar delegáció tagjai: Komoróczky István, a külügyminisztérium szóvivője (b), Erdős André nagykövet, a magyar delegáció vezetője (b3), Várkonyi Péter külügyminiszter (j3), Nagy János, Magyarország bécsi nagykövete (j2) és Demus László, a külügyminisztérium főosztályvezetője (j) az ülésteremben az európai biztonsági és együttműködési értekezlet (EBEÉ) bécsi utótalálkozójának külügyminiszteri szintű zárószakaszában, az Austria Centerben. –
MTI Fotó: Varga László felvétele)

Manapság ritkábban hallani a rendszerváltozást megelőző évek Magyarországának külpolitikájáról. Pedig az 1970-es és 1980-as években egyre kitapinthatóbbá vált egy mélyülő szakadék varsói szerződésbeli szövetségeseink és Budapest megközelítései, álláspontjai között. Elmondható, hogy a rendszerváltozás folyamatát a budai Bem rakparton másként élték meg, mint térségünk többi külügyminisztériumában. Ebben az időben csak a vak nem láthatta, hogy az akkori Magyarországot nem lehetett egy kalap alá venni a Honecker-féle Stasi-állammal, a politikailag igen ortodox Husák-féle északi szomszédunkkal, a mélységesen nacionalista, falurombolásos Ceausescu-diktatúrával vagy a Moszkva iránt rendkívül szervilis Zsivkov-rendszerrel. ( Ami a Visztula partját illeti, ebben az időben leginkább csak lengyel kollégáinkkal tudtunk szót érteni.)

A magyar küldöttség a bécsi találkozó 1986. őszi hivatalos megnyitóján; Erdős André középütt.

Ezekben az években az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) 1975-ben aláírt Helsinki Záróokmányának folyományaként 1986–89 között egy nagy jelentőségű keleti–nyugati utótalálkozóra került az osztrák fővárosban. Utólag is el kell ismerni, hogy a helsinki folyamat döntő erkölcsi és politikai szerepet játszott kontinensünk keleti fele zárt társadalmainak fellazításában, a későbbi rendszerváltozások előkészítésében, habár ezt akkor még senki nem láthatta előre. A bécsi találkozón, amely szerencsésen egybeesett a gorbacsovi időszakkal, a magyar küldöttség, a nyugati delegációk figyelmét és érdeklődését felkeltve, leginkább Varsói Szerződés-beli szövetségeseinek kedélyeit borzolta fel magatartásával és felszólalásaival. Érdemes röviden felidézni e történéseket.

1986 őszén a nemzeti kisebbségek kérdésében síkraszálltunk a mesterséges korlátozások ellen, elutasítottuk a nacionalizmust, az erőszakos asszimilációt, szorgalmaztuk a nemzeti kisebbségek kollektív jogainak elismerését. 1987 tavaszán nemcsak támogatóként, hanem társszerzőként is csatlakoztunk a nemzeti kisebbségek védelme, kultúráik sajátos identitásának megóvása témájában benyújtott nyugati határozattervezethez, hangsúlyozva, hogy e téma nem szűnt meg létezni csupán azért, mert egyesek úgy vélik, amiről nem beszélnek, az egyszerűen nem is létezik. Jeleztük, hogy e kérdés rendezése arra az országra tartozik, melynek területén e nemzetiségek élnek, de egyúttal hangoztattuk, nem szabad azt hinni, hogy a nemzetközi közösség és egyes érintett államok közömbösen viseltetnek az iránt, ahogyan e problémákat egy másik országban kezelik.

Bécsben terítékre került sok minden – családegyesítés, vegyes házasságok, turizmus, sport- és ifjúsági kapcsolatok, információáramlás, kultúra, oktatás, vallásszabadság, személyes és szakmai utazások megkönnyítése, vízumigénylés egyszerűsítése stb. – egyszóval olyan kérdések, amelyek egyes résztvevők számára felettébb kényelmetlen témák voltak. 1987 őszén felszólalásunkban hangsúlyoztuk, hogy az egyének és csoportjaik hozzájárulásai, a másként gondolkodók hasznosak lehetnek a társadalmi problémák megoldásában. 1988 őszén méltattuk Raoul Wallenberg második világháborús budapesti embermentő tevékenységét, s reményünket fejeztük ki, hogy a Szovjetunóban végbemenő folyamatok révén fény derül arra is, mi történt a svéd diplomatával. Egy Wallenbergről szóló, New Yorkban ekkor kiadott könyv ezt az esetet azzal a kommentárral írta le, hogy ez volt az első eset, amikor egy, a Varsói Szerződéshez tartozó kommunista rezsimből való nagykövet vette a bátorságot, és egy nyilvános európai plenáris fórumon kihívást intézett Moszkvához. Egy másik felszólalásunkban a legújabb pápai enciklikára is hivatkoztunk, mely a nemzeti kisebbségek védelmében is szót emelt. 1988 végén elutasítottuk azt a megközelítést, amely a jótékonykodó központi hatalom gyámkodó paternalizmusát hirdeti. Ebben az időszakban a Scinteia nevű romániai központi pártlap terjedelmes cikket közölt egyes magyarországi nacionalista, soviniszta, reakciós körök magatartásáról, hivatalos magyar személyek tendenciózus, befeketítő nyilatkozatairól. A cikk szerint Magyarország a Helsinki Záróokmánnyal ellentétes javaslatokat támogat a bécsi találkozón, s csatlakozik a legreakciósabb erőkhöz. A találkozó végén, 1989 januárjában tartott külügyminiszteri szakaszon tett román felszólalásra, mely a záródokumentum kapcsán „értelmező és fenntartási nyilatkozatot” jelentett be, a magyar diplomácia vezetője kifejtette, hogy a belügyekbe való be nem avatkozás elve nem szolgálhat hivatkozási alapul a bírálat és a nemzetközi kötelezettségek elhárítására. S hogy jelezzem, a bécsi találkozón kinyílt olló egyik oldalán mindenki számára szemléletesen kik voltak találhatók, George Shultz akkor amerikai külügyminiszter a tanácskozás e záró szakaszában tett felszólalásában az európai társadalmi-gazdasági megújulási folyamatok kapcsán – néven is nevezve az érintett országokat – sajnálatát fejezte ki, hogy az NDK, Románia, Bulgária és Csehszlovákia részéről, mint mondta, „félénkség” tapasztalható ilyen irányú lépések megtételében.

A bécsi találkozó idején az ún. keleti blokk országai még rendszeres  egyeztetőket tartottak, ahol – elvben – közös platformokat voltunk hivatottak kidolgozni. De ez már nem ment, s a szovjet delegáció is egyre megértőbbé vált a magyar magatartás iránt, a szovjetek hallgattak, amikor hithű szövetségeseik elvárták volna közbelépésüket. Ez utóbbiak inkább már azon voltak, hogy a kidolgozandó bécsi záródokumentum minél kevésbé kezdje ki rezsimjeik ideológiai alapjait. A „tömbfegyelem” ideje már a múlté volt, s a nemzetközi fórumokon dolgozó magyar diplomaták érezhették, tapasztalhatták, hogy az intézményesen, papíron még a ”Kelethez” tartozó országunk valamiféle légüres térben lebeg a „Kelet” és a folyó túlsó partján várakozó „Nyugat” között.