Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma szerda van, 2019. június 19. Az év 170. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737626. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: Korea – Szöul után, Phenjan előtt

Az újságíró archívumából: Korea – Szöul után, Phenjan előtt
Farkas József György

Felgyorsultak az események a Koreai-félszigeten, Észak és Dél vezető politikusa demonstratívan átlépte Panmindzsonban a fegyverszüneti vonalat, az 1953 óta itt kőküszöbbel (máshol szögesdróttal és aknamezővel) kijelölt 38. szélességi fokot, sőt a déli elnök később Phenjanba is ellátogatott. Mindenhez nélkülözhetetlen hátszelet biztosított Észak-Korea ura, Kim Dzsong Un találkozója Donald Trump amerikai elnökkel, először Szingapúrban, majd Hanoiban. (Emlékeztetőül: Észak-Korea hivatalos neve Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, rövidítve KNDK.) Mielőtt azonban túláradna az olvasóban a lelkesedés, hogy íme, küszöbön a koreai örökbéke, érdemes kissé visszapillantani a több mint hetven éve megosztott ország hányatott történelmére – nem a mostani az első „olvadás” Koreában. Alábbi cikkünk 1990. szeptember 13-án jelent meg a Népszabadságban… (Nyitó képünkön: kőküszöb a két Korea között Panmindzsonban.)

Felettébb figyelemreméltó találkozó zajlott le a múlt héten a dél-koreai fővárosban: csaknem száztagú küldöttség érkezett a határon túlról, hogy politikai tárgyalásokat folytasson a helyi vezetőkkel. Tolmácsra nem volt szükség, lévén a koreai közös nyelve mindkét delegációnak. Ez azonban más hasonló típusú tárgyalásokkal összevetve jószerint az egyetlen könnyebbséget jelentette. Az összes többi körülmény: az egymással homlokegyenest ellenkező északi és déli társadalmi berendezkedés, gazdaságirányítási és politikai stílus, az évtizedek óta sulykolt ellenségkép szinte előre garantálni látszott a kudarcot. Nos, ez a távlat szerencsére nem igazolódott be. A Jon Hjon Muk kormányfő vezette észak-koreai küldöttség tárgyalása Kang Jung Hun dél-koreai miniszterelnökkel, illetve udvariassági látogatása Ro Te Vu államfőnél már magában véve is korszakos jelentőségű.

Nem véletlen, hogy az eseményeket nyomon követő tudósítók fontosnak tartották kiemelni: a találkozó eredményeit összegező észak-koreai szóvivő első ízben nevezte a déli tárgyalóküldöttség vezetőjét miniszterelnöknek – így, minden idézőjel és megkülönböztető vagy becsmérlő jelző nélkül. A phenjani vezetés számára ugyanis az elmúlt 45 év során a szöuli rezsim minden volt, csak jó szomszéd, vagy pláne kedves rokon nem. A hivatalos KNDK-zsargonban a 38. szélességi foktól délre bábállam létezett, bábelnökkel és bábkormánnyal az élen, bábhadsereggel a határ déli oldalán. Az ország újraegyesítésének minden koreai számára áhított célját évtizedeken át kizárólag a „báboktól'” történő megszabadulással tartották elérhetőnek.

Délen azonban az események nem e „megoldás” javára alakultak. A kétségtelenül ellentmondásos, társadalmi összetűzésekkel és katonai diktatúrákkal tarkított viharos politikai tájkép a nyolcvanas évek végére megszelídült. A gazdasági fejlődés eredményeképpen a Koreai Köztársaság a dinamikus ázsiai „kistigrisek” sorába lépett, s ily módon nemzetközi súlya is megnőtt. Mi sem jelezte ezt jobban, mint az 1988-i olimpiai játékok sikeres megrendezése, amely jó lehetőséget kínált előbb a sport-, majd az üzleti, végül a politikai kapcsolatok kialakításához a kelet-közép-európai országokkal.

Emlékezetes, hogy az első ilyen lépést (Szöul és Budapest diplomáciai kapcsolatfelvételét) a phenjani vezetőség még a legélesebb tiltakozásokkal és szemrehányásokkal fogadta, ám ahogy egyre újabb és újabb államok léptek ugyanerre az útra, úgy vált a KNDK számára mind nyilvánvalóbbá, hogy vagy változtat addigi hajlíthatatlannak látszó magatartásán, vagy reménytelenül elszigetelődik. A „kemény vonal” koporsójába az utolsó szöget Gorbacsov és Ro Te Vu elnökök verték be San Franciscó-i találkozójukkal.

Phenjan és Szöul között – „bábrezsim” ide vagy oda – voltak már korábban is kapcsolatfelvételi kísérletek, s ezek nem csak a két Vöröskereszt képviselőinek megbeszéléseiben vagy a fegyverszünetet ellenőrző és rendszerint egymás sértegetésébe torkolló panmindzsoni tárgyalásokban merültek ki. Emlékezetes feltűnést keltett annak idején, midőn Kim Ir Szen személyesen fogadta a déli vezetés küldöttét, aki nem volt más, mint a szöuli titkosszolgálat első embere. Mindezek a kontaktusok azonban nem eredményeztek egyebet, mint azt, hogy az egymástól elválasztott két állam tisztázta: túl mélyek közöttük az ellentétek, s ezt azon nyomban újabb heves propagandaháborúval demonstrálták is. A lakosság, az Északon és Délen élő rokonok kapcsolata a nullával maradt egyenlő, a mai határvonalat valaha átszelt vasúti sínek között terebélyes fákká izmosodtak a harmincegynéhány éve ott kinőtt csemeték.

Most azonban – úgy tetszik – minőségi változás történt, s ehhez az észak-koreai vezetésnek kellett nagyobbat lépnie. A világban bekövetkezett pozitív folyamatok, a szovjet–amerikai kapcsolatok tartósnak látszó felmelegedése, a kelet-közép-európai fejlemények és nem utolsósorban a német egység megvalósulása – mind olyan tényezők, amelyek Phenjant dél-koreai stratégiájának gyökeres felülvizsgálatára késztették. (Jól informált körök tudni vélik, hogy ezt az irányváltozást szorgalmazta Peking is.) így került sor azután a KNDK miniszterelnöke által vezetett népes küldöttség szöuli látogatására – első ízben nem csak az 1950–53-i háborút lezáró fegyverszünet aláírása, de a két országrész 1945-i szétválása óta.

A tárgyalásokon csodák természetesen nem történtek, ahhoz túl messziről érkeztek a felek. Ám a kezdeti, szinte lámpalázas feszültséget (nyilván ennek tudható be az északiakat szállító kocsisorban az érkezéskor bekövetkezett négyes koccanás is) viszonylag gyorsan maguk mögött hagyták, és sikerült a jelek szerint érdemi eszmecserét folytatniuk. Mindkét delegáció több tucat előterjesztést tett a zöldasztalra. Szöul elsősorban a gazdasági kapcsolatok fejlesztésével, humanitárius és  más bizalomkeltő intézkedésekkel kívánná megalapozni az észak–déli enyhülést, a Kim Ir Szen-jelvényeket viselő küldöttség viszont a katonai konfrontáció enyhítését szorgalmazta, különösképpen azt, hogy hagyjanak fel a dél-koreai–amerikai közös hadgyakorlatokkal (jelenleg 43 ezer amerikai katona állomásozik az országban), továbbá, hogy engedjék szabadon az Északon tett látogatásaik miatt bebörtönzött ellenzékieket. Konkrét döntés jószerint csupán az ENSZ-tagság kérdésében született: Szöul lemondott róla, hogy kezdeményezze Dél-Korea külön belépését a világszervezetbe, és hajlandónak mutatkozott tárgyalni arról az északi javaslatról, hogy a két állam egy helyen osztozzon az ENSZ-ben. Phenjan ennek fejében rugalmasabb magatartást ígért a családegyesítések ügyében, amely mintegy tízmillió koreai családot érint.

Olyan megállapodások is körvonalazódtak, mint a kölcsönös lemondás az agresszióról, egymás becsmérléséről (ehhez már most tartották magukat a felek sajtótudósítói). Készség mutatkozott a most még gyakorlatilag átjárhatatlan demilitarizált övezet átalakítására egyfajta „békezónává”, elvi egyetértés született közös katonai bizottság létrehozására, forródrót létesítésére a két katonai vezetés között, végül pedig támogatóan szóltak a gazdasági, közlekedési, hírközlési kapcsolatok beindításáról, egészen az Északon eddig szentségtörésnek számító vegyes tulajdonú vállalatok létrehozásáig. Mindennek sorrendjét és ütemét meghatározandó találkozik majd a két kormányfő alig egy hónap múlva a KNDK fővárosában, Phenjanban. S ha ezen az október 16–19-re tervezett randevún sikerül továbblépni, akkor akár Ro Te Vu elnök most átadott javaslata is megvalósulhat: Korea-közi csúcstalálkozó a 78 éves Kim Ir Szennel. Bár a feltételes mód még indokolt, kétségtelen, hogy a mai Korea már nem ugyanaz, mint ami egy héttel ezelőtt volt...