Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma hétfő van, 2019. július 22. Az év 203. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737659. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: Nem (csak) Eiffel tervezte a 130 esztendős tornyot?

Az újságíró archívumából: Nem (csak) Eiffel tervezte a 130 esztendős tornyot? Az újságíró archívumából: Nem (csak) Eiffel tervezte a 130 esztendős tornyot? Az újságíró archívumából: Nem (csak) Eiffel tervezte a 130 esztendős tornyot? Az újságíró archívumából: Nem (csak) Eiffel tervezte a 130 esztendős tornyot? Az újságíró archívumából: Nem (csak) Eiffel tervezte a 130 esztendős tornyot?
Kulcsár László

Száz esztendővel ezelőtt, 1889. március 31-én avatták föl Párizsban a 300 méter magas tornyot, amelyet Eiffel-torony néven ismer a világ – írtam éppen harminc esztendővel ezelőtt a Magyar Hírlapban. – A nagy francia forradalom centenáriumát és az ebből az alkalomból megrendezett világkiállítást kívánták ekképpen köszönteni a franciák.

Ki kell ábrándítanunk mindazokat, akik nem tudják: egy angol, Richard Trewithick (aki mellesleg a nagy nyomású gőzgép feltalálója és az első, sínen járó gőzmozdony konstruktőre volt) már 1832-ben kacérkodott az 1000 láb magas, azaz körülbelül 300 méteres torony megépítésének a gondolatával. Ekként szeretett volna emléket állítani Nagy-Britannia új alkotmányának. Az amerikaiak hozzá is láttak 1848-ban egy ugyancsak 300 méteres obeliszk építéséhez Washingtonban, amit aztán 1885-ben (!) 165 méteres magasságban befejezetlenül abbahagytak. Szerfölött csábította a múlt század mérnökeit a – ki tudja, miért? – szinte kabalisztikus 300 méter. A francia Jules Bourdais mérnök téglából és vasból kívánt 1885-ben egy 300 méter magas tornyot emelni Párizs szívében, hogy arról világítsa meg a várost. A torony lábánál szerette volna berendezni az elektromosság múzeumát...

Persze, az is lehet, hogy százszázötven év előtti (h)őseink önmaguknak és az utókornak akarták bizonyítani: elavult a fa, mint építőanyag, a vas az igazi, övé a jövő. A múlt század 30-as éveiben (Nyugat-Európában) megkezdődött nagyarányú vasútépítés lendítő hatással volt a vasipar fejlődésére.

Semmi sem állhatta útját sem a fantáziának, sem a kivitelezésnek. Az elképzelt felhőkarcoló tornyokba pedig nem kellett sok száz lépcsőn fölkaptatni, mert Elisha Otis amerikai mérnök föltalálta a fölvonót. Párizsban a „300 méteres torony" avatásakor mégis gyalog indult el az a kereken száz úriember a vasmonstrum 1700 lépcsőjén, aki elhatározta: az avatás még ünnepélyesebbé tételére kitűzi a torony csúcsára a nemzeti zászlóit.

Gustave Alexandre Eiffel, a franciaországi Dijonban 1832. december 15-én született mérnök alighanem a véletlennek is köszönheti, hogy kora egyik legnevesebb műszakijává vált. Az apai részről német származású fiút vegyésznek szánta a család, amellyel „sikerült" összerúgni a port, és dacból Charles Nepveu vasútépítő mérnök irodájában helyezkedett el. Kitűnő iskolát járt ki a föltehetően pedagógusnak sem tehetségtelen Nepveu mellett, mert Eiffel 34 évesen önállósodott, megalakította a maga társaságát, mérnöki irodáját. Hidakat, csarnokokat tervezett-épített nem csupán otthon, hanem külföldön, sőt a tengerentúlon is. Eiffel mérnök (irodája) nevéhez fűződik a budapesti Nyugati pályaudvar vasszerkezetének a megtervezése is.

Még 1879 végén Eiffel fölvette az irodájába az elzászi származású Maurice Koechlint, ezt a különösen merész fantáziájú fiatalembert, ö volt az, aki 1884. június 6-án egy utópisztikusnak tetsző vázlatot mutatott be mesterének és főnökének: egy pilon rajzát. Hasonlót, mint a régi egyiptomi templomok bejáratát két oldalt szegélyező, fölfelé keskenyedő, négyszögletes talapzaton nyugvó kaputornyok.

Eiffel képzeletét is működésbe hozta ifjú beosztottjának ötlete, és a Koechlinnel majd' egykorú Émile Nouguier-vel közösen kidolgozták a 300 méteres vastorony tervét, amelyet 1884. szeptember 14-én hármójuk nevével szabadalmaztattak is. Az irodavezető Eiffel nem csupán főnöknek, mérnöknek volt jó, hanem üzletemberként is megállta a helyét. Tisztában volt azzal, ha jó reklámot csinál tervének szakmai (és persze pénzügyi) körökben, az már fél sikernek számíthat azok előtt, akik majd szavazatukkal eldöntik e merész (vonalú) beruházás sorsát. Fél évvel a torony tervezetének a szabadalmaztatása után már részletes rajzokkal illusztrált kiállításon mutatta be a „300 méteres" terveit a párizsi mérnökegyesületben, ahová nemcsak a szakma krémjét, de politikusokat, a gazdasági élet vezetőit is meghívta. Külön ecsetelte a mű idegenforgalmi jelentőségét, és már akkor megjósolta: felépülte után százezrek, s milliók jönnek majd Párizsba, hogy láthassák, fölmehessenek kilátószintjeire.

Kilátás a toronyból 1967 őszén: a Mars mező és a Chaillot-palota.

Eiffel számítása bevált: 1886. június 12-én (egy hónappal azután, hogy a francia kormány döntött a világkiállítás megrendezéséről) a kereskedelmi minisztérium illetékes bizottsága Eiffelék toronytervét is elfogadta. A hatóságok és a mérnök irodája 1887. január első napjaiban megkötötték a kivitelezési szerződést; Eiffelt tették meg fővállalkozóvá. Csupán érdekességként: eredetileg hárommillió frankra becsülték a tervezők az építési költségeket. A szerződés már 6,5 millióról szólt, ebből az Eiffel-irodának 5 millió frankot kellett kockázatként vállalnia, a fennmaradó másfelet viselte az államkassza.

Természetesen nem ment minden simán és egyszerűen. Hallatlan nagy ellenszenvvel is meg kellett küzdeniük Eiffeléknek. „Párizs szégyenfoltja lesz egy anyagias gépészmérnök nevetséges műve" – mondta az egyik csoport. A másik szerint ronda, fekete gyárkémény hatását kelti majd a város fölött, elcsúfítva az egész Szajna-partot. 1887 februárjában – azután, hogy már megkezdődött a hatalmas acélszerkezet alapozása – Maupassant, Prudhomme, Gounod, Verlaine és a francia szellemi-kulturális élet más kiválóságai tiltakozó emlékiratot nyújtottak át a párizsi városházán. Akkor azonban már (szerencsére) késő volt, a nyár elején már a vasszerkezeti szerelés is megkezdődött.

Kilátás a toronyból 1967 őszén a Szajnára és hídjaira; középütt a Hattyú-sziget.

Ott dolgozott Eiffel veje is, szabadtéri szerelőműhellyé átalakult Mars mezőn, ahol 2,5 millió szegeccsel összeállították a milliméteres pontossággal illeszkedő elemeket. Nem voltak mindentudó toronydaruk, viszont a hagyományos építőmesteri megoldásokat leleményesen alkalmazó mérnökök, technikusok, munkavezetők és munkások minden nehézséget leküzdöttek. Mintegy kétszáz ember szorgalmával, szakmai szeretetével egyre magasabbra nyúlt a jellegzetes formájú vasszerkezet, amelyet fából ácsolt állványzatról építettek. 1888. május 3-án érték el a 100 méteres magasságot, és még ugyanezen év végén a 170 métert, ahol a négy, rézsút összesimuló pillér találkozik – persze, miként a tervrajzon – abszolút pontossággal.

Háromszáz méter és 51,1 centiméter a torony „alapmagassága"; avatáskor a zászlórúddal együtt 312 méter 27,5 centiméter volt. Mára tovább nőtt a torony, mintegy 327 méter magas a csúcsára épített tévéantennák következtében. Három szintjére (57, 115 és 274 méter magasba) lifttel jut föl a látogató. Sok tízmillióan fordultak meg a torony kilátóteraszain az elmúlt évszázad alatt. Nem is olyan régen (a szokásos és állandó karbantartáson, ellenőrzésen túl) alaposan fölújították az „öreg hölgyet”, miként a párizsiak immár szeretettel nevezik tornyukat.

Bár a száz évvel ezelőttin kívül 1878-ban, 1900-ban és 1937-ben is rendeztek világkiállítást a párizsi Mars-mezőn, nem valószínű, hogy bármelyik is annyira híres nevezetességgel öregbítette volna a francia főváros hírét, mint az Eiffel-torony. Építésének 26 hónapja alatt Eiffel egyetlen munkása szenvedett halálos balesetet. Az ő nevét nem örökíti meg emléktábla.

Először az Eiffel-torony tetején (1967. szeptember).

A Michelin autógumigyár híres és kitűnően szerkesztett útikönyvében olvastam: ha valaki elkészítené a párizsi Eiffel-torony arányaiban pontos, 30 centiméter magas acél-modelljét, az mindössze hét grammot nyomna! A hétezer tonnás, ere­detileg 300 méter magas (ma már a tévéantenna-rendszerrel együtt 327 méteres), jellegzetes formájú acélszerkezet – ugyan, ki gondolná?! – alig nyomja nagyobb súllyal a talajt (négyzetcentiméterenként csupán négy kilóval), mint egy széken ülő ember – írtam az Új-Tükör hetilap 1983 október 12-i számában, 16 esztendővel azután, hogy először jutottam föl „az öreg hölgy nyakába”.

A gumiabroncsgyár legközelebb kiadandó párizsi bédekkerében a torony súlyát mindenképpen helyesbíteni kell majd. A francia főváros jelképe, a „nagy öreg hölgy” ugyanis alaposan lefogyott az utóbbi két évben: több mint ezer tonna túlsúlyától szabadult meg. Fölavatása, az 1889. évi párizsi világkiállítás megnyitása óta ugyanis egymillió kiló fölösleges súlyt szedett magára, mindenekelőtt beton formájában. Karbantartói ugyancsak tonnaszám kenték rá az évtizedek során a vörösesbarna festéket.

Antennaerdő a torony csúcsán – jó fél évszázaddal ezelőtt (is).

A rendkívül tehetséges és nemzeti büszkeségtől dagadó keblű francia fiatalember, Gustave Eiffel a torony terveinek készítése közben így lelkesedett: „Franciaország lesz az egyetlen nemzet a világon, melynek lobogóját 300 méter magas zászlórúdon lengeti majd a szél...” Igaz, időközben épültek az Eiffel-toronynál jóval magasabb felhőkarcolók és tévétornyok a világ más országaiban, a Párizs nevével összeforrott alkotás vonzereje semmit sem csökkent. Évente több mint egymillióan zarándokolnak el, türelmesen kivárva sorukat a liftek előtt, hogy (évről évre borsosabb viteldíjért) följussanak a három kilátószint valamelyikére. A milliós turista- és látogatóáradat jelenlétében végezték el az acélszerkezet teljes fölújítását, a már említett fogyasztókúrát. Kicserélték a torony kétmillió szögecsét és csavarját; az óriási kerekekkel hajtott, hidraulikus üzemű fölvonókat villamos meghajtású liftekkel helyettesítették. Ez utóbbiak is csökkentették az „öreg hölgy” súlyát. A második emeleten (115 méter magasan) levő étterem is megifjodott: a Maxim’s-cégnél szilveszterre minden asztalt lefoglaltak.

Bemard Rocher párizsi főpolgármester-helyettes, a metropolis saját tulajdonát képező Eiffel-torony Társaság elnöke kijelentette: „Itt valami újnak kell történnie. A torony nem maradhat csupán emlékmű, kilátó. Többcélúan kell hasznosítani, még élőbbé szeretnénk tenni...” A Mars-mező végében, a Szajna partján emelkedő acélóriást Eiffel mérnök elsősorban a párizsiaknak tervezte és építette. Kiderült azonban, hogy éppen a főváros lakói látogatják a legritkábban a tornyot. (A torony legádázabb ellenségei is párizsiak voltak majd egy évszázaddal ezelőtt; művészek és írók találhatók a 300-ak között, akik protestáltak Eiffel terve ellen.

Verlaine, a költő annyira gyűlölte, hogy nagy ívben elkerülte, nehogy véletlenül megpillantsa.) Monsieur Rocher, város- és toronyatya úgy tervezi, hogy a „nagy öreg hölgy” fiatalítókúrájának befejeztével látványos kiállításokat, fogadásokat rendeznek majd a „magaslati levegőt különösen kedvelők” részére. Az 57 méter magasan, tehát az első emeleten található jó kétszáz személyes Eiffel-terem máris megnyílt.

Itt, az Eiffel-teremben a többi között árveréseket is rendeznek majd: a torony eredeti részei, acélszerkezetek, csavarok, szegecsek, az öreg liftek alkatrészei, kivénhedt éttermi berendezések, öngyilkosjelölteknek ellenálló, kiszolgált védőhálók kerülnek kalapács alá. A toronyrelikviák között található majd a felső emeletre vezető acél csigalépcső nem egy szakasza is. Időközben ugyanis azt is kicserélték, mert megette a rozsda. Ami nem kél el az árveréseken, az a torony közvetlen környékén alapítandó Eiffel-múzeum gyűjteményét fogja gyarapítani.