Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma péntek van, 2019. május 24. Az év 144. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737600. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: Németország egyesülés előtt

Az újságíró archívumából: Németország egyesülés előtt
Farkas József György

1990 tavaszán – három hónappal a berlini fal leomlása után, bő félévvel a német egyesülés előtt – az NDK választópolgárai az urnákhoz járultak, hogy döntsenek arról: kik képviseljék őket a jövőben a keletnémet parlamentben, a Népi Kamarában. Ám mennyi időre választják meg egyáltalán a honatyákat és honanyákat? Elképzelhető-e, hogy az új törvényhozóknak már csak egyetlen érdemi feladatuk marad: szentesíteni az NDK és az NSZK egyesülését? Valódi, kompromisszumos egyesítés lesz-e ez, vagy egyféle „Anschluss”, az NDK bekebelezése? Hogyan viselkednek, mire számítanak ezekben a napokban a pártok és az emberek? Ezt kutatta kétrészes sorozatunk szerzője – a Népszabadság korábbi berlini tudósítója –, aki fél év után ismét az NDK-ban járt. (Írásai a legnagyobb példányszámú napilap 1990. március 7-i és 8-i számában jelentek meg.)

Megváltozott világ A repülőtéren a határőr rá­csapja a bélyegzőt az útlevélre, és máris nyomja a bejárati ajtó gombját. A korábban ilyen esetekben megszokott átható tekintet, az „úgyis sejtem a rossz szándékodat” jellegű pillantás, a percekig tartó lapozgatás – úgy tűnik föl – a múlté. A városba jövet további különbségek ötlenek szembe: sokkal több a nyugati kocsi, és sokkal kevesebb a rendőr. A központba vezető út mentén magasodó berlini falról leszerelték a „határterület” táblákat, ellenben előtte, a korábban kötelezően elkerült járdán autók várakoznak. Parkoló kocsik a belvárosban az útközépi sávot is elfoglalják – ez eddig elképzelhetetlen volt, hiszen rendre itt suhant el a főtitkár-államfő metálszürke Citroenje és a többi vezető Volvója. (A nyugatnémet gépkocsiipar termékeit nem kívánatosaknak nyilvánították a demokratikus jelzőt viselő német államban.) Változás a pártközpont épületénél: nemcsak az egykori NSZEP óriási emblémáját szerelték le, de eltávolították előle az őrbódét is, silbakostul. A minisztertanács palotájánál–  itt dolgozik az NDK jelenleg vitán felül legnépszerűbb politikusa, Hans Modrow kormányfő –  egy-két unatkozó rendőr teljesít szolgálatot. A korábbi strázsa, a „Feliksz Dzerzsinszkij őrregiment”, vagyis az állambiztonsági minisztérium különleges alakulatának katonái eltűn­tek, főhatóságukkal együtt.

 A régebben alvóvárosnak látszó, komor Kelet-Berlin megelevenedett, felélénkült. A Friedrichstrasse és az Unter den Linden kereszteződésénél a közlekedési lámpák már nem képesek követni a tempót, így két rendőr vezényel az utca közepén, karjuk jár, mint a motolla. Ha akarnák, sem tudnák elhagyni posztjukat, hogy szétzavarják, vagy pláne, nyakon is csípjék a sarkon őgyelgő és a nyugatiasan öltözött járókelőket leszólító valutaüzéreket. Kiváló vadászterület ez, minthogy a mögöttük lévő takarékpénztár nem vált be nyugatnémet márkát, így a csalódottan kiforduló turisták egyenest a bankjegykötegeket morzsolgatók karjába futnak. A Sparkasse ablakába ugyan kirak­tak egy feliratot, hogy hol folyik hivatalos pénzváltás, továbbá, hogy kerüljék a feketézőket. Az utóbbiak ezen nyugodtabb perceikben jóízűeket derülnek.

Az útkereszteződéstől ötperces sétával elérhető a Brandenburgi kapu. Berlinnek ezt a szimbólumát a turisták korábban csak tisztes távolságból vehették szemügyre. Keleten vaskorlátok, s mögöttük a párosával el-elballagó határőrök tartották őket tá­vol, Nyugaton pedig a fal, amelyről Erich Honecker nem is olyan régen még azt mondta: ötven vagy akár száz évig is állni fog, ha a körülmények megkívánják. Nos, azok a bizonyos körülmények nyilván mást kívántak. Az egykori „antifasiszta védőgát” november 9-ének emlékezetes éjszakája óta átjárható, sőt átbújható, mert a szuvenír-gyűjtők azóta embernyi lyukakat ütöttek-fűrészeltek az amúgy szuperkemény vasbetonba. Az új átkelőhelyek megnyitásánál kiemelt, több mint három méter magas elemeket az NDK-beli LimexBau export-import vállalat – feltehetően a magyar szögesdrótüzlet kedvező tapasztalataira is alapozva – áruba bocsátotta, éspedig minden vá­rakozást felülmúló sikerrel. Amerikai, japán és persze nyugatnémet milliomosok ren­deltek eredeti „betonfüggöny” blokkokat. A berlini külkereskedők szemérmesen hallgatnak a vételárról, de nyu­gati híresztelések szerint egy-egy komplett falelemért (házhoz szállítva, pecsétes okmánnyal igazolva eredeti voltát) 500 ezer nyugatnémet márkát is leszurkolnak a vásárlók. A falbontás február végén fölgyorsult: az NDK nemzeti néphadseregének utászalakulatai éjszakánként újabb és újabb százmétereken emelik ki a betonelemeket, mint valami odvas fogakat. S akinek nincs tőkéje e páratlan szuvenír beszerzéséhez? Az vagy nekiáll – „amíg a készlet tart” – törni magának egy darabot (vállalkozó szellemű nyugat-berliniektől a helyszínen néhány márkáért vésőt és kalapácsot lehet bérelni), vagy vásárol az ott kiállított faldarabkák­ból. Az egykori „határvédelmi műszaki zár” rövidülő szakaszánál árulnak továbbá dobozos kólát, NDK- és szovjet katonasapkákat, képes levelezőlapokat, Honecker önéletrajzát stb. A vurstli-hangulatot cseppet sem befolyásolja, hogy itt olykor egy NDK-beli határőr, amott pedig egy nyugat-berlini rendőr sétál végig, kedélyesen biccentve egymásnak a télvégi tavaszban.

A Brandenburgi kapu két oldalán a határőrök csak egy-egy pillantást vetnek az ide-oda áramló emberek papírjaira – az átkelés és vele a határ formálissá vált. Nyugat-Berlint az NDK-beliek, a város keleti felét nyugatnémetek árasztották el. Az emberek még most is picit hitetlenkedve veszik tudomásul a politikai jégkorszak végét. Karácsony előtt a nyugatiak számára megszűnt a kötelező napi 25 márkás valutabeváltás (egy az egyhez), most 1:3 arányban vásárolhat keleti márkát, aki akar, az NDK bankfiókjaiban. (S amit igazoltan ezért vett, ki is viheti.) Az elegáns nyugat-berlini városközpontban, az Europa-Center környékén Trabantok, Wartburgok parkolnak, gazdáik, akik nyilván kiváltották a hivatalosan kapható 200 DM-et (sőt feltehetően meg is pótolták valahonnan), derűsen bóklásznak az üzletekben, áruházakban. De a vállalkozó kereskedők már a keleti oldalon is helyiségeket béreltek, ahol az errefelé korábban kuriózumnak számító élelmiszereket, déligyümölcsöket bocsátják áruba, mindkét pénznemben elfogadva az ellenértéket.

A kezdeti túláradó hangulat azonban mintha csillapodóban lenne. Ez nem csak az egzisztenciájukat féltők sajátja, bár az eddigi pártmunkások, minisztérium i alkalmazottak, diplomaták, a hadsereg és a rendőrség tisztjei nyíltan számolnak azzal, hogy a választások után alapvetően módosul életvitelük. Ami korábban képtelenségnek tűnt: megnyíltak a munkaközvetítő irodák, az NDK-ban jelenleg 70 ezer munkanélkülit jegyeznek, s nem kizárt, hogy az év végéig a számuk eléri a félmilliót. A környezetvédelmi elképzelések megvalósulásával például jelentős barnaszénbányákat zárnának be az ország keleti felén. A belnémet népmozgás során az NDK kisebb-nagyobb településein azok is feltünedeztek, akiknek megjelenése hideg zuhanyként hat az itt lakókra. Most nem elsősorban a neonáci randalírozókra gondolunk, bár az ő fellépésük talán a legriasztóbb. A nemkívánatos vendégek legenyhébb változata, aki nyugati márkáját lobogtatva telket kíván vásárolni valahol a Berlin környéki tavaknál vagy a tengerparton. A komolyabbakról – akik a régi bérkaszárnyák környékén colstokkal méricskéltek – kiderült, hogy az egykori háztulajdonosok, akik máris tervezgetik, miként újítják majd fel valaha volt ingatlanjukat (amire az többnyire rá is fér), s az miféle lakbéremeléssel jár majd. Másutt a régi földbirtokos állított be, papírokkal, telekkönyvi kivonatokkal dokumentálva igényét.

De van izgalomforrás az országon belülről is. A köztársaság dolgait hetente meghányó-vető nemzeti kerékasztalon például felröppentették az élelmiszerárak dotációjának felszámolását (ez több mint harmincmilliárd keletnémet márka évente), a lakosságot pedig fejenként és havonta 150 márkával kompenzálnák. Rögtön kitört a felvásárlási láz, amit csak némileg csillapított a kormány gyors ígérete, hogy a választásokig semmiképpen nem kerül sor áremelésre. Utána viszont an­nál inkább. A lapok máris je­lezték áprilisi új áraikat. (A tartalmában és formájában jelentősen megújult Neues Deutschland például tizenöt helyett ötvenöt pfennigbe fog kerülni.) „És pont akkor – keseregnek az újságolvasók –, amikor végre nem ugyanaz áll mindegyik lapban… Az NDK-beli sajtót ma már szinte élvezet olvasni, csak legyen rá elég idő. Korábban mindössze az éteren át „gyűrűzött be” a falon túli konkurencia, ma az utcai kioszkokban nyíltan árusítják – keleti pénzért is – a nyugati lapokat.

Válassz, NDK! A MÉDIA  A bonni politikusokról a tévéhíradóban látható képek immár rokonszenvesek, esetenként ifjúkoriak. A szerkesztésben az információkat hírértékük szerint csoportosítják, és nem a protokoll diktálja a sorrendet. A német egység örökzöld témája mellett állandóan visszatérő motívum a korábbi vezetés gazdasági és politikai baklövéseinek részletezése. Az emberek megdöbbenve, esetenként megrendülve olvassák a bukott nagyságok harácslistáját, a nyugati luxuscikkekre kiadott milliók dokumentált sztorijait, miközben emlékeznek arra, hogy nekik, ha egy idős nyugati rokon meglátogatására végre megkapták az engedélyt, egy évben mindössze tizenöt márka átváltására nyílt lehetőségük. Így érthető, hogy még a halálosan beteg Erich Honeckerről sem beszél senki szánalommal. Az már lassan természetes, ami néhány hónapja még szóba sem jöhetett: az odaáti tévéműsorok itteni közzététele. A hirdetésekben nyugati cégek keresnek vállalkozó szellemű embereket, egyesületek partnereket, utazási irodák ügyfeleket. S minderre jön a pártok választási agitációja, a politikai reklámszövegek, a kongresszusi beszámolók. A valaha nyárspolgári életet élt, este papucsot húzó és a nyugati műsorok segítségével néhány órás lelki disszidálást lebonyolító NDK-állampolgár ma csatornáról csatornára kapcsol, habzsolja az újságokat, s az esetek többségében maga is beleveti magát a politikai élet forgatagába.

A PÁRTOK Véglegesnek látszó adatok szerint a márciusi választásokon három tucat párt indítja el jelöltjeit. Az NDK-ban ugyan korábban is többpártrendszerről beszéltek, jóllehet akkor a négy engedélyezett „baráti párt” alapvetően passzív szerepre kárhoztatott, az ország érdemi dolgait az NSZEP intézte (el). Most mégis lépten-nyomon megkapják a „kollaboráns” jelzőt, és alig győzik magukat saját múltjuktól elhatárolni.

Könnyebb a helyzete a szociáldemokratáknak. A néhány hét alatt százezresre duzzadt tagság vezetői arra hivatkoznak, hogy az 1946-i pártegyesítés nem volt más, mint az akkori keletnémet SPD bekebelezése a kommunisták által – így hát ők áldozatai a sztálinizmusnak. Jelenlegi vezető helyüket a közvélemény-kutatásban (a szavazók több mint fele szimpatizál velük) mégsem ennek köszönhetik elsősorban, hanem részint a baloldali gondolkodás és az erős szociáldemokrata hagyományok továbbélésének, részint pedig a nyugatnémet testvérpárt és vezetői itteni népszerűségének. Nem véletlen, hogy az NDK-beli SPD kongresszusának négy napja alatt az NSZK-beli szocdemek valamennyi mértékadó személyisége megfordult Lipcsében, Brandttól Vogelig és Lafontaine-től Bahrig. Ők nemcsak asszisztáltak Ibrahim Böhme keletnémet pártelnöknek és társainak, de felszólalásaikkal, nyilatkozataikkal, a városközpontban rendezett százezres nagygyűlésen elhangzott Brandt-beszéddel is segítették keleti eszmetársaik mind magabiztosabb szárnypróbálgatásait.

Nem maradnak le a nyugatnémet polgári pártok vezetői sem. Az FDP legtekintélyesebb személyisége, Genscher külügyminiszter szülővárosában, Halléban szónokolt az NDK-liberálisok oldalán. A keresztény pártok némi ingadozás után a keletnémet hármas koalíció, a Szövetség Németországért csoport mellé álltak. (Közülük az egyik, az NDK-beli CDU ily módon valamelyest kivédte a múltbeli szerepvállalása miatti hazai, no meg bonni és müncheni rosszallást.) Az érdeklődés hiányára Kohl kancellár sem panaszkodhatott: 150 ezren voltak kíváncsiak rá az erfurti Dóm téren rendezett nagygyűlésen. Mind a szocdemek, mind a bonni koalíció vezetői egyúttal saját választási előcsatározást is lebonyolítottak NDK-beli fellépésükkel, kemény bírálatokat sütve el egymás címére. Az őket hallgató keletnémet tömegeket viszont egybehangzóan arra szólították fel. hogy ne távozzanak az NSZK-ba, ne kövessék a korábbi százezreket, hanem otthon teremtsenek új politikai helyzetet.

A baloldal pártjai között létszámát tekintve legnagyobb az NSZEP utódja, a Demokratikus Szocializmus Pártja. Igaz, a korábbi, kétmilliót is meghaladó tagsággal szemben most 650-700 ezren sorakoznak fel zászlaja alatt. A párt mégsem vérveszteségről, inkább fogyókúráról beszélhet, s az áramvonalasítás kimondottan a hasznára vált. Február végi berlini kongresszusán egy, a kiütés utáni bénultságából meglepően gyorsan magára talált, vadonatúj, fiatal vezetéssel, önkritikus múltelemzéssel és a jövőre vonatkozó eredeti elgondolásokkal felszerelkezett párt vágott neki a választási küzdelemnek, jóllehet, kecsegtető prognózisokra nem számíthatnak. Elnökükben, Gregor Gysiben, a kissé „Steinmann, a jótanuló” küllemű, ám rugalmasan és okosan politizáló, ha kell, keményen érvelő, máris tekintélyes, 42 éves ügyvédben jó vezetőre találtak. Midőn pedig a kongresszuson az NDK jelenleg legnépszerűbb politikusa, Hans Modrow kormányfő elvállalta a jelöltséget a párt képviselőlistáján (amit percekig tartó, megkönnyebbült ováció fogadott), nyugati helyzetértékelők szerint a DSZP esélyei, tíz százalék alól e fölé nőttek. Hogy igaz lesz-e ez, és mennyiben, az március 18-án elválik.

AZ EGYESÜLÉS Gyakorlatilag nincs többé olyan számottevő politikai erő, az NDK-ban, amely vállalná annak az ódiumát, hogy kitart az önálló államiság megőrzése mellett. Miközben a lakosság hisztérikusan vásárol, vagy éppen pénzt rak be a bankba, s így várja a gazdasági összeolvadást, a valutauniót, amelyeket azután a politikai egyesülésnek keli követnie, a pártok ez utóbbi üteméről és jellegéről vitatkoznak. A jobboldal egyértelműen a mielőbbi teljes beolvadást szorgalmazza, mondván, hogy ami eddig itt történt, az magáért beszél, a szövetségi köztársaság eredményei pedig szintúgy. Velük szemben azonban mintha erősödnének a józanságra intő hangok, s nemcsak a DSZP vagy más, kis baloldali pártok, de a szociáldemokraták köréből is. „Einig, aber nicht eilig!” (Egyesülve, de nem elsietve) — ez talán a leggyakrabban hallható vélemény. Az NDK-ban ugyanis a négy évtized alatt teremtődtek olyan értékek, mint a szociális biztonság, a foglalkoztatottság, a kultúra és a sport eredményei, a lakásellátás, no meg az árak és a szolgáltatások támogatása. Bár az emberek belátják, hogy ezek többsége a jövőben már végképp nem tartható, azért a búcsút szeretnék időben miinél messzebb kitolni. S azok a csoportok, szervezetek, amelyek az elmúlt években még Liebknechtet és Luxemburgot idézve egy megreformálandó, emberarcú NDK mellett érveltek, most keserűen látják, hogy a jobboldal „Jólét és szabadság szocializmus helyett” sablonra gyártott plakátjai nemcsak a városképiét határozzák meg, de a többség gondolkodását is. Ha valamiért, hát ezért terheli igazán történelmi felelősség Honeckeréket, akik az utolsó négy évben, jottányit sem engedve merev politikájukból, csak Kelet felé sandítottak: bukik-e már Gorbacsov?!

Ma még megválaszolatlan a kérdés, hogy mennyien fogadják el Hans Modrow érvelését, aki a parlamentben és a pártkongresszuson is elmondta: ebben az országban több van annál, hogysem a másik fél nyomtalanul bekebelezze. Az ilyesfajta Anschluss helyett a két német állam értékeinek megőrzése, közös felhasználása, továbbfejlesztése lenne az ideális út, s nyilván ezt tüntetnék ki rokonszenvükkel a szomszédok is, keleten és nyugaton egyaránt. Hans-Jochen Vogelnek, az SPD elnökének volt Lipcsében egy kijelentése, amellyel nemcsak közvetlen hallgatósága azonosulhatott maradéktalanul. Éspedig: „Mi nem német Európát, hanem európai Németországot kívánunk megteremteni.”

Igaz, Vogel ezt Thomas Manntól idézte...