Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma vasárnap van, 2019. június 16. Az év 167. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737623. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Magyar Hang-interjú lapunk örökös tiszteletbeli főszerkesztőjével: „Ugyan már, éhenkórász szakma az!”

Magyar Hang-interjú lapunk örökös tiszteletbeli főszerkesztőjével: „Ugyan már, éhenkórász szakma az!”
Infovilág

A Magyar Nemzet alapítójának, Pethő Sándornak a dédunokája írt cikket a Magyar Hang című hetilapban Tatár Imréről. Pethő Tibor az otthonában kereste föl a régi Magyar Nemzet külpolitikai újságíróját, aki az idén januárban ünnepelte kilencvenkilencedik születésnapját. Az Infovilág utánközlésben teszi közzé az érdekes publikációt.

A 100. évébe lépett publicista testközelből élhette, olykor szenvedhette végig a XX. század magyar történelmének viharait. A magyar újságírás nesztoraként gondoltam Tatár Imrére mindeddig. Tévedtem – világosít fel. Legfeljebb a triumvirátus egyik tagja. Hárman élnek ugyanis százévesen a régi újságíró-társadalomból. Pongrácz Zsuzsa, a nemrég elhunyt, nemzedékek számára interjúival, műsoraival meghatározó eseményt jelentő Baló György édesanyja (egy időben maga is a Magyar Nemzet munkatársa volt) és Bálint György, a közismert Bálint gazda.

A nappali nagy asztalán a dédunokák képei mellett bekeretezett alkalmi bankjegy látható: 99 ezer forint, kelt 2019. január 9-én, azon a napon, amikor 99. éves lett. A barátok meglepetése.

– 1938-ban érettségiztem, 1938-ban hozták az első zsidótörvényt. A tény meghatározta életem következő időszakát: majdnem egy évtizedre eltérített az újságírói pályától, amelyre gyermekkorom óta készültem.

A családban egyetlen hírlapíró nem volt. „Ugyan már, éhenkórász szakma az. Majd beviszlek tisztviselőnek a Mauthnerhez” – mondta neki (egyébként Kornfeld Móric felvidéki jószágigazgatójaként dolgozó) nagybátyja valamikor a harmincas években. A nagybácsi később, cikkeit olvasva megbékélt: „mégiscsak jól választottál, fiam” – üzente Pestre.

Tatár Imre nem mehetett egyetemre. Egy autószerelő üzemben talált állást, 1941-ben pedig behívták munkaszolgálatra. Két esztendőn át dolgozott a bánhidai szénbányáknál, a bányatavat bővítették.

– Szerencsére azt a fajta kegyetlenséget, amely a frontra induló, Murai alezredes által megtizedelt munkaszolgálatosoknak osztályrészül jutott, nem kellett átélnem. A keret tisztességesen viselkedett, az ellátás is megfelelő volt, rendszeresen kaptunk eltávozást Budapestre. A délvidéki Wodianer-században pedig kifejezetten jól bántak velünk. Ebben nyilván szerepet játszott a tény, hogy a parancsnok, báró Wodianer főhadnagy ősei szintén zsidók voltak: a XIX. század elején vándoroltak be, hamar kikeresztelkedtek, és nemességet kaptak. Állítólag Horthynéval is távoli rokonságban állt.

Gimnáziumi évei alatt nyolc esztendőn át cserkészkedett, őrsvezető volt. A hajdani táborozások, cserkészpróbák tapasztalatai is segítették, hogy a háborút és az azt követő hadifogságot túlélje. 1943-ban vezényelték az ukrajnai Proszkurovba. Mint utóbb megtudta, az '56-os nemzetőrség későbbi parancsnoka, Király Béla vezérkari századosként ugyanott szolgált, mint a hadosztály gazdasági felelőse. Neki is szerepe volt abban, hogy a keleti frontnak azon a szakaszán emberségesen bántak velük. Élete hamarosan fordulóponthoz ért: 1944. március 19-én bevonultak Magyarországra a német csapatok. A hír, ha késve is, de eljutott az arcvonalra. Akkor már folyamatosan hátráltak a Keleti-Kárpátok felé. Egyik barátja ösztönzésére néhány munkaszolgálatossal és honvéddel a galíciai Deljatin térségében átszöktek a szovjetekhez. Nem akartak beleszaladni a németek karjaiba. A Vörös Hadseregnél a tényt különösebben nem méltányolták, hadifogság várt rájuk, még a munkaszolgálatosokra is.

– Nem bántott senki, de az ukrajnai állapotok kétségbe ejtők voltak. A rossz higiénés viszonyok következtében flekktífuszt is kaptam.

Hogy életben maradt, azt egy nem sokkal korábbi eseménynek köszönhette. Az egészségügyért felelős munkaszolgálatosként egy főhadnagy megengedte neki, hogy a század számára tífusz elleni vakcinát szerezzen. Az oltás a hadifogságban is megóvta. 1947 őszén került haza. A bánhidai munkatábor időszakával együtt hat évet töltött távol az otthonától.

– A fiatalember-korszakot, amikor felkészülhettem volna az életre, udvarolhattam volna, elvették tőlem – nem szomorúan, hanem tárgyilagos távolságtartással, csupán egyszerű „történelmi pech”-ként beszél megpróbáltatásairól. – Hazatérve újra kellett tanulnom az életet. Újságíró akartam lenni, de arról halvány fogalmam sem volt, hogyan működik egy szerkesztőség.

A viszontagságos esztendők után a társadalmi igazságot, az elnyomottak felemelését ígérő kommunistákhoz csatlakozott, a Szabad Népnél talált munkát. A hamarosan kialakuló, rideg, embertelen, frázisokban fürdő világ riasztotta, visszalépni azonban már nem lehetett. Belső válságokkal élte végig a Rákosi-korszakot, a mindennapokban tapasztalva a pártlap büntetésen és megszégyenítésen alapuló szerkesztőségi atmoszféráját. Az első változást Sztálin halála, Nagy Imre 1953-as miniszterelnöksége jelentette. Sokan ébredtek fel akkor a Szabad Népnél is, sokak szeméről hullott le a hályog.

Igazi reményt az 1956-os forradalom adott. A helyzet egy csapásra megváltozott, úgy tűnt, a szovjet csapatok örökre elmennek, Magyarország végleg felszabadul. Az MSZMP-re keresztelt kommunista párt is radikális megújulást hirdetett: többpárt-rendszert, demokratikus szocializmust, magyar semlegességet. A forradalom napjaiban a később, a Kádár-rendszer idején bebörtönzött, Haraszti Sándor szerkesztette Népszabadságnál dolgozott. Ugyanazokat az üzemeket látogatta meg, amelyeket a Szabad Népnél töltött, egyre nagyobb lelki tusákkal viselt esztendők alatt. Rendkívüli körülmények között készült a lap: magyar harckocsi szállította a nyomdába a kéziratokat. November első napjaiban meglátogatta a szerszámgépgyár forradalmi munkástanácsát.

„A szovjet kormány tagjainak meg kellene érteniük, hogy a magyar nép szenvedélyesen kívánja a függetlenséget, s tiltakozik a megszállás ellen – tolmácsolta a gyárban dolgozó munkások véleményét. – A Szovjetunió számára is sokkal jobb, ha egy semleges Magyarországgal teremt jó viszonyt, mint ha erőszakkal magához próbálja láncolni. [...] Megkérjük a Népszabadságot, hogy közölje a felhívásunkat: hétfőn reggel a Budapesti Szerszámgépgyár megkezdi a munkát.”

A munka felvétele történelmi okokból elmaradt. A cikket november 3-án, este betördelték a másnapi, a vasárnapi Népszabadságba, az a lapszám azonban már nem juthatott el az olvasókhoz. Hajnalban a szovjet csapatok megszállták Budapestet, elhangzott Nagy Imre utolsó szózata, majd Kádár János bejelentette, hogy a Vörös Hadsereg segítséget nyújt „az ellenforradalom leveréséhez”. Tatár Imre ekkor szakított végleg a szavakban sok szépet hirdető párttal és a kommunistákkal. A forradalmat eltiporták, az újságírósztrájk néhány hónap után véget ért. Az akkor alapított Esti Hírlapnál talált otthonra, a Magyar Hírlapnál érett jegyzett külpolitikai újságíróvá a hatvanas években.

– A hadifogságban németekkel, oroszokkal érintkeztem. E tapasztalat nélkül sohasem lehettem volna külpolitikai újságíró.

Régi álma volt, hogy az akkor legnívósabb hazai napilaphoz, a Magyar Nemzethez kerülhessen. Bár erre már a hatvanas években is ígéretet kapott, csak 1975-ben léphetett a szerkesztőség, a külpolitikai rovat kötelékébe.

– A Magyar Nemzet a legnehezebb időkben is kirítt az egyszólamú pártállami sajtókórusból. Előző munkahelyemet is szerettem, de az a tekintély, történelmi háttér, társadalmi szerep, amellyel a Magyar Nemzet rendelkezett, a Magyar Hírlap esetében nem létezett, persze nem is létezhetett, hiszen az újságot csupán a hatvanas évek végén alapították. A két Németország vált hamarosan a szakterületemmé, és persze sokkal jobb kapcsolataim alakultak ki az NSZK-beli kollégákkal, politikusokkal, mint a keletnémetekkel. Az akkori Magyar Nemzetnek, ellentétben a többi hazai napilappal, erkölcsi, politikai tekintélye volt Nyugaton is. Tisztelték. Megfigyelhettem, ha egy nyugatnémet politikusnak, sajtófőnöknek, közéleti embernek bemutattak, és megtudta, hogy a Magyar Nemzet munkatársa vagyok, rögtön barátságossá vált. Nem véletlen, hogy a rendszerváltozást – a későbbi vitáktól függetlenül – a szerkesztőség boldogan, fellélegezve fogadta, hiszen szellemi előkészítésében a nyolcvanas évek végén maga is tevőlegesen részt vett.

Tatár Imre 2000-ben nyugdíjas munkatársként, a lapegyesítés idején vett kényszerű búcsút a Magyar Nemzettől. Tovább dolgozott azonban: tavalyig az Infovilág című lapban publikálta tanulmányoknak is beillő cikkeit. Néhány éve látott napvilágot 1956-os forradalmi naplója. Most újabb köteten, az emlékiratain dolgozik.