Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma csütörtök van, 2019. június 20. Az év 171. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737627. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Farkas Gábor: egy ingázó művész életei

Farkas Gábor: egy ingázó művész életei
Bedő J. István

Farkas Gábor új Chopin-lemezének anyagát mutatja be június 5-én, a Pesti Vigadóban. Tanít Japánban, járja a világot, koncertezik, van egy tündéri japán felesége és két nagyon helyes óvodás kisfia. Mindenféléről faggattam, szívesen válaszolt. (Képek: Huszár Dávid)

– Az életrajza, amelyből igyekeztem felkészülni, inkább csak pályarajz. És abban az szerepel, hogy kinevezték vendégprofesszornak a Tokyo College of Musicba (TCM).
– Ez igaz, de rögtön helyesbítek, engem is megleptek a japánok. Mire kiérkeztem, a kezembe nyomtak aláírásra egy japán iratot, hogy ez a szerződésem és a kinevezésem. A felhívásban úgy szerepelt, hogy én vendégprofesszori státuszt kapok. Amikor megkaptam a tokiói megbízást, a repülőút előtt pár hónappal derült ki, hogy a feleségem babát vár. Ez picit megnehezítette a dolgokat. Ezért ő előbb utazott ki (mert csak az ötödik hónapig szabad hosszabb repülőutat vállalni) a szüleihez. Szóval akkor a nagymamánál lakott Okayamában, ami olyan 800 km-re van Tokiótól. Emailben elküldtem neki egy másolatot, hogy ezt kellett aláírnom, ő pedig visszaírt, hogy ez normál professzori státusz, ami sokkal magasabb presztízsű. Először elvben két évre szólt, de úgy néz ki, hogy hosszabb lesz. Olyannyira, hogy a tokiói egyetem aztán határozatlan idejű szerződést is felajánlott. Ezt illetően még megy a huzavona, hogyan is tervezzük meg az életünket. Nehéz megtalálni a legjobb megoldást: az embert a szíve hazahúzza, a felkínált állás, a lehetőség viszont csodálatos.

– Tekerjük egy kicsit vissza az állomáskeresőt, a feleségével hogyan találtak egymásra?
– A Zeneakadémián. Ő is zongorista, éppen végzett Dráfi Kálmánnál, én pedig akkor kezdtem fiatal tanárként. Két művész találkozása volt. Amikor Yuki befejezte, itt maradt, járni kezdtünk egymással, aztán még maradt és még tovább maradt… Összeházasodtunk, Angyalföldön laktunk, aztán megszületett Benike, az első kisfiunk. Szóval a tokiói út előtt még befejeztem a tanévet májusban, megcsináltam egy kínai és koreai turnét, és csak utána mentem Japánba Ugyanis a japán egyetemek áprilisban kezdik az első és szeptember elsején a második szemesztert – olyan ez, mint nálunk a keresztféléves képzés.

Yuki és az apróságok, Dani és hátul hasal: Beni

– És Yuki művész, szólista vagy művésztanár? És a gyerekek miatt feladta ideiglenesen a pályát?
– Yuki a Balettintézetben volt korrepetitor, ahol meg kellett tanulnia az összes táncot, a lépéseket. Ő remekül improvizál, és ezt nagyon jól csinálta.

– Közbevetett kérdés: edzésként szoktak együtt muzsikálni?
Szinte soha. Az egyik koncerten ráadás meglepetésként Brahms egyik Magyar táncát játszottuk négykezesben – az volt eddig az egyetlen közös fellépésünk. De itthon nagyon sokszor előfordul, hogy koncert előtt előjátszom neki, és meghallgatja „ellenséges füllel”, és sokszor ellát tanácsokkal. Nagyon adok is a véleményére, mert ha az ember hetekig, hónapokig benne van egy programban, esetleg a hibákat is megszokja. Most már, hogy adódik alkalom, hogy ő is koncertezzen – nemrég énekeseket kísért Tokióban –, én is meghallgatom.

– Úgy tűnik föl, hogy a következő generáció is előbb-utóbb billentyűközelbe kerül.
– Igen, Beni két hónapja elkezdett zongorát tanulni – egyébként ő ugyanannak az egyetemnek a zenei óvodájába jár. Ott négyévesen elkezdik a hangszeres oktatást, de sok ovistársa már háromévesen elkezdte a zongoratanulást. De ha a szülők nem zenészek, akkor ők egy évvel korábban már elkezdik (!), hogy aztán később, amikor a gyerek elkezd zongorázni vagy hegedülni…

– A szülő előre megtanul zenélni? Hogy egy évvel a gyerek előtt járjon?
– Igen. Ez általánosan bevett szokás, minden órán ott vannak, jegyzetelnek, és otthon szépen kikérdezik. Az a legérdekesebb, hogy ez nem csak a zenére igaz. Még a sportra is. Nemrégiben láttam valamit. Az egyetem egyik erkélye házakra néz. Az egyik szemközti házon láttam egy hálót, de nem értettem, mire való. Aztán egy nap láttam az anyukát, aki dobálja a baseball labdát a fiúnak, és a gyerek meg visszaüti a hálóba. Két órával később ismét arra sétáltam, és anyuka változatlanul dobálta… Mert az édesapa dolgozik, anyuka meg otthon van, és segít mindenben. Valószínűleg ott van az edzéseken is, figyeli a gyerek hibáit, aztán otthon megpróbálják orvosolni. Nagyon odafigyelnek a gyerekre mind a sportban, mind a zenében, mert ezt a kettőt együtt szokták csinálni.

–  Szeretnék még Yukiról kérdezni. Ő pár évig itt tanult… (Két évet – szól be a nappaliba Yuki –, mert kiegészítő képzésre jártam.) A két nagyon különböző, a távol-keleti és a közép-európai kultúra találkozásakor melyik hat erősebben? A japán kultúráról az a kép, hogy erősen konzervatív. Yuki mit adott fel a hagyományos japán viselkedésformákból? Amikor megérkeztünk a fotós kollégával egyikünk sem nyújtott kezet, mi is meghajoltunk, mert tudjuk, hogy ez a szokás. És az ingázás során Gábor mennyit vett fel az ottani szokásokból?

– Most hogy kint vagyok, a saját bőrömön is tapasztalom, hogy meg kell szoknom és tanulnom az ottani kultúrát. Mivel a közegem nem az európai közeg, vendégként nekem alkalmazkodnom kell. Nyilván ha bemegyek egy idegen házba, tiszteletben kell tartanom a ház szokásait. Mivel Yuki idejött Magyarországra, ő is átvette a magyar szokásokat. Persze vannak dolgok, amiket az ember nem tud és nem is akar levetkőzni. Az ember mindig megmarad a saját nemzetiségében, de felveszi azokat a szokásokat, amielyek az új országban adottak és követelmények. Nekünk jó azt látni, amikor egy ázsiai ember Európában egy kicsit szabadabban lélegzik és szabadabban viselkedik. De ezt nem mondják ki, vagy nagyon könnyen elrendezik egy olyan mondattal, ami annyit jelent, hogy: Ez van. Vagyis tudomásul veszi, hogy itt ez van, tehát ehhez alkalmazkodik. Nem nagyon csinálnak belőle ügyet, hihetetlenül rugalmasan kezelik ezeket a változásokat

–  Benne van ebben az is, hogy Japán egy európai ország Távol-Keleten?

– Inkább nagyon globális távol-keleti ország, amely hihetetlenül megőrzi a japán kultúrát és a hagyományokat. A saját dolgaikból nem engednek.

–  Két sztereotípiával: papírház és közös fürdő?

– Pontosan. Vagyis bármiféle dolog adódik, nekem kell alkalmazkodnom a japán kultúrához, ezt az ember tudomásul veszi.

–  Milyen alvás esik a tatamin?

– Na, ebben viszont nem tudtam dűlőre jutni a feleségemmel, bármennyire is próbáltam tatamin aludni, a derekamnak, csípőmnek kínszenvedés A gyerekek imádják, de természetsen ott is van egy futon (vendégágy), egy föltekehető szivacs, és azt teszik a tatami alá. (El vannak puhulva…) Szóval csak annyi maradt, hogy a földön alszanak. A gyerekek esetében ez nagyon jó, nem fognak leesni az ágyról. Ebben nem tudtak eltéríteni, én bizony kértem egy ágyat…

–  És most, hogy Tokióban dolgozik, bérelnek egy lakást, vagy hétvégén hazajárnak Okayamába, 800 km-re?

– Hááát, sinkanzennel 3 és fél óra, repülővel úgy egy óra. Az kicsit sok lenne. Szóval Tokióban az egyetem bérel nekünk egylakást. Kényelmes és praktikus, tele beépített bútorokkal, úgyhogy nem kell azzal törödni, hogy berendezem, nem rendezem. Egy kicsit mindegyik hasonló, ha benyitok a szomszédhoz, szinte ugyanaz. Persze az itteni lakótelepi is ilyen, de ott még egyéni bútorokat sem kell belerakni. Persze azért a nappalit berendezi az ember, vagy elviszi a Steinway-t, de nagy általánosságban mind ugyanaz. Az egyik magyar barátom, aki ugyanazon az egyetemen tanít, feljött hozzám, mondom neki: bemutatom a lakást. Na most, ő már öt éve ott élt, belépett, körülnézett, azt mondja: Na, ugyanaz, mint a miénk.

– Könyvespolc? mert az árulkodik leginkább a lakóról… Illetve kottáspolc.

– Azt mindenki igyekszik kerülni, mert sok helyet foglal el, meg amire szükség van, azt iPadre töltjük.

– Törlöm a kérdésemet… Említette a barátját. Ha az ember sokáig él külföldön, kialakul az ottani baráti köre, gondolom munkatársakból. Egy Budapesten dolgozó külföldi ismerősöm azt mondta, neki nincs is élete: dolgozik, alszik, dolgozik, alszik. Nincs ideje barátokat találni. Vannak Japánban kollégán túli barátai, akikkel összejár? Az üzletemberekről hallottam, hogy elmennek valahova, és isznak egy sor szakét. De az értelmiség mit csinál?

– Az értelmiség dolgozik. Látástól mikulásig… Két élettere van az embernek, a munkahely meg a család. Egy-két közeli barátom van, aki egyébként magyar, ha van rá idő, akkor össze is járunk. De egyre kevésbé van ilyesmire idő. Barátkozás inkább Yukiéknak van, az óvodai szülőkkel. A gyerekek összekapcsolják őket, és nagyon jó közösség alakul ki. Közös örömeik vannak, összejárnak a gyerekekkel, játszónapokat tartanak, és ez nagyon kellemes. Nagyon szívesen vesz részt rajta az ember. Megbeszéljük, hogy ebben és ebben a parkban találkozunk, a gyerekek játszanak, mi meg piknikezünk.

–  Ha munkatársakról, munkáról beszélünk, óhatatlan a kérdés, mit tanít az egyetemre jelentkező hallgatóinak? Zeneelméletet? Milyen szerzőket?

– Van az általános követelmény, amit a tanároknak be kell tartani. Európai zeneszerzőket tanítunk, a hallgató az egyetemen tovább bővíti a repertoárját, és igyekszik minél mélyebben behatolni a zenébe. Tehát egyesítenie kell a technikát és az érzést, hogy tanulóból művész legyen. Ami rettenetesen bonyolult dolog, mert van, akiből lesz művész, és van, akiből meg nem. Abból lesz a kísérő, a korrepetitor – és ezek mind fontos szerepek.

– És a csalódás? Ha a diákból nem lesz művész, hanem korrepetitor? Sokat hallani, hogy japán gyerekek az öngyilkosságot választják, mert nem hozzák a tőlük elvárt teljesítményt.

– Általános dolog, hogy nem lesz a diákból művész. De ezek érett emberek, fel tudják dolgozni, ha nem érik el a legmagasabb szintet. Nézze, vannak olyan osztályok, amikben száz-százötven zongorista tanul. És a mienk csak egy egyetem, ilyenből van még kilenc – csak Tokióban… Ami most olyan 20-25 millió lakosú város… Ezek közül egy állami, a többi privát. Ahol dolgozom, az is magánegyetem, benne van a legjobb háromban.
Nagyon sok a zenei egyetem, a diplomaosztón a zongoristák egy részének körülbelül olyan hetven oklevelet osztottam ki. Ha most a négy évfolyamot nézem, ötszáz zongoristából nem lehet mindenki koncertező művész. A piac felveszi őket, ugyanis náluk nincsen zeneiskolai hálózat. Nagyon sok közülük privát tanár lesz, és szintén sokan elmennek valamilyen céghez dolgozni, bármilyen adminisztrátori vagy más pozícióba. Ezek elszakadnak a zenei gyökerektől, és gyakorlatilag élvezeti zongorista lesz belőlük. Ezen először csodálkoztam, hogy mennyi a pályaelhagyó.

–  Ezek az emberek legalább nyolc évet szántak arra, hogy alaposan megtanulják a zenét és a hangszeres játékot, és és ezt nem érzik veszteségnek?
– Hasznos tagjai szeretnének lenni a társadalomnak, és ezt megpróbálják összekötni a saját életterveikkel. Abban a társadalomban abszolút nem probléma, hogy valaki tanult valamit, aztán mást csinál. Nagyon fontos tudni, hogy ha valaki megszerezte az egyetemi diplomát, akkor bármilyen céghez fölveszik. Elmehet dolgozni titkárnőnek vagy forgácsolónak is. Sok diák már az egyetem alatt elmegy dolgozni, például egy éjjel-nappali boltba. (A diákmunkát Arubeito-nak hívják, a német Arbeit-be ékelnek néhány magánhangzót.) Nekik nem kell szakképesítés ahhoz, hogy eladjanak valami: ennyibe kerül, beüti a gépbe, kész. Ilyen módon a zsebpénzzel könnyebb lesz az életük.

–  Ezek a diákok egyszerre tanulnak európai zenét, világzenét és japán zenét is?

– Japán zenét nem, csak ha valaki felveszi a tárgyat. Amiről beszéltem, az mind klasszikus zenére vonatkozott. Nekem sem kellett citerázni. Népzene óráink voltak-vannak, de a magyar népzenével a Bartók-, Kodály-, Dohnányi-feldolgozások útján találkoztunk.

– Másra gondolok. Az ön által kiemelten kedvelt Liszt és Chopin nagyon távol áll a japán zenei anyanyelvtől. A romantika, a beleszerelmesedés a természetbe és megelevenítése a zenében – ez nagyon európai jelenség. Amennyire tudom, a japánok számára a természetben élni (még ha csak egy tenyérnyi kertem is van, ahol gereblyézhetek), az hozzá tartozik az élethez. Nem olyan nagy dolog, mint ahogy a 19. századi európai ember elmegy a hegytetőre, és csodálja, milyen szép a táj. Ez a romantikus zene egészen más (kulturális) háttér előtt jelenik meg. Tehát a kérdés: hogyan érzi át egy japán hallgató, hogy mit jelentett a 19. század európai emberének a romantika, és mit jelent őneki.

– Hm. Óriási a szakadék, az tény, de éppen ezért járnak át Európába tanulni, mert integrálódni akarnak az európai zenébe. És ahhoz, hogy világjáró zenészek legyenek, világprogramot kell tudniuk. Általánosan bevett szokás, hogy odahaza lediplomáznak, Bachelor vagy Master szinten, és utána két-három évet, akár többet, jönnek tanulni Európába, mert tudják, hogy a gyökér itt van.

– Ütközik ez az ottani zenei világgal?

– A tanárok legalább 90 százaléka ugyancsak tanult külföldön is, a Zeneakadémiánkon, Németországban, nagyon sokan az Egyesült Államokban. Épp ezért mind nagyon nyitottak, úgy is kezelik, hogy a komolyzene egy nyitott folyamat, amely a mai napig is fejlődik, él és mozog. Azokon veszem észre, akik csak Japánban tanultak, hogy egy kicsit zártak, csak a japán tradíciókhoz, a japán tanítási metódushoz ragaszkodnak. Ez azt jelenti, hogy nem engednek nagy teret az előadói szabadságnak.

(Az interjú itt folytatódik, az előadói szabadságról beszélgetünk)