Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma csütörtök van, 2019. június 20. Az év 171. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737627. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Keserű komédia

Keserű komédia Keserű komédia
Róna Katalin

Színházba járók gyakori, szinte óhatatlan szokása az összehasonlítgatás. Milyen volt ebben a szerepben X vagy Y, hogy játszotta annakidején Z! Élnek az emlékek, és ez jó. Nem engedik az egykori nézőt túllépni rajta, és ez már baj. Különösen, ha legendásként emlegetett előadásról van szó. Ilyen a Rózsavölgyi Szalonban bemutatott Kései találkozás, Alekszej Nyikolajevics Arbuzov kétszemélyes játéka. (Képeinken: Molnár Piroska és Jordán Tamás; Gordon Eszter felvétetelei.)

Távol álljon tőlem, hogy egy el akarnám venni az emlékezés jogát és szépségét azoktól, akik a Kései találkozás új bemutatója kapcsán okkal elevenítik föl a negyven évvel ezelőtti édesbús játékot és benne Tolnay Klári és Mensáros László párosának lírai húrokat pengető, elegáns remeklését, netán azon sajnos jóval kevesebbekét, akik Alföldi Róbert rendezésében Törőcsik Mari és Garas Dezső keményebb, különleges, a múltat felidéző előadásában látták a 2000-es évek elején. Csupán arról van szó, hogy változik az idő, változik a színjátszás, és nem érdemes az egykorit várni, számon kérni a mai előadáson.

A szovjet színpadi irodalmat bőkezűen gazdagította műveivel négy évtizeden át Arbuzov. A színháztörténet az 1938-i Tányától az Irkutszki történeten át az 1978-i Kegyetlen játékig jegyzi termékeny pályáját, s akad elemzője, aki a csehovi költői vonalat véli fölfedezni műveiben.

A Kései találkozás, amelyet írója Régimódi komédia címmel indított útjára 1975-ben Arbuzov lírai szériájának egyik legnagyobb, ha nem legnagyobb sikert aratott darabja. Nemcsak a bemutatható szovjet darabokat nagyítóval kereső szocialista országokban került színre, de műsorára vette a Royal Shakespeare Company éppúgy, mint a Broadway egyik teátruma. S hogy mi volt a titka, mi a titka ma is? Könnyen megfogalmazható: két idősödő színésznek ad hálás, és tegyük hozzá, nem is olyan egyszerű feladatot úgy, hogy közben az örök emberi kérdésről, a boldogságról, megtalálásának reményéről vall hol mulatságosan, hol megindítón.

A Kései találkozás nem a nagyívű dráma, sokkal inkább életképek, villanások sora. Két ember pillanatszerű egymásra találását és egymást taszítását, hirtelen jött egymásba kapaszkodását és az elengedést sejteti költői játékossággal, hirtelen jött, maguk előtt is titkolt föllángolással. Pillanatképek, szituációk, amelyeket a két művésznek egyéniségével, személyiségével kell megtölteni, ahhoz, hogy a történet a színpadon életre keljen. Hogy a rejtélyesen morózus orvos és a titkokat sejtető, örökké komédiázó cirkuszi tündér – vagy inkább a zenebohóc elhagyott felesége, pénztáros, netán színésznő – találkozásai a maguk különös abszurditásaiban hitelesen emberiek legyenek. 

A Rózsavölgyi Szalonban Morcsányi Géza új fordításában Sándor Pál rendezte a Kései találkozást. Önmagát sem megtagadva, de az író film iránti érzékenységét is fölfedezve, szinte filmszerűen pergeti a jeleneteket orvos és kezeltje első furcsa, szinte groteszk találkozásától a búcsúig. És ami a kettő között történik szomorú – mulatságos társasjáték. Két idős ember bolondozik, játszik, egyik pillanatban titokzatosak, aztán már kiadnák magukat, de mégsem. A játékkal teremtenek sejtelmes helyzeteket, csitítják magányukat, elesettségüket, önmaguknak sem bevallott félelmeiket, váratlanul jött vágyaikat. Tagadják, játékkel fedik el kapcsolathiányos életüket, szinte lehetetlenné téve ezzel az igazi közeledést. S közben őrzik érzelmeiket, érzéseiket, méltóságukat. Sándor Pál rendezésének igazi találmánya, hogy az előadás komikuma mögött minduntalan fölsejlik a szomorúság, ugyanakkor keserűsége sincs híján a halvány reménynek.

Molnár Piroska fergeteges és a belső mélységeket pontosan érző és drámaian sejtető, már-már kitárulkozó, mégis titokzatos komédiázással játssza A nő  szerepét. Tudja viselni a tarka-barka ruhákat, a bohókás turbánt, de közben nem leplezi azt sem, ő „csak” egy asszony, aki észreveszi, itt szükség lehet rá. Megérzi a gondoskodás lehetőségének pillanatait, ahogy azt is, hátra kell lépnie. Ott van játékában a megrendülés és a felismerés, amikor hirtelen ráébred a temetőben, kié a sír a friss virágokkal. Molnár Piroska nem akar tüneményes lenni. Aztán szinte egy képzeletbeli függönyből kikandikálva elénekli a dalt a boldogságról, a sikerről, tapsról. Az ő előadásában ez a dal nem édes-búsan „bájos”, az öröm és a keserűség keskeny mezsgyéjén egyensúlyoz lebilincselően.

Jordán Tamás orvosa nehezebben oldódik, mint aki nem tud mit kezdeni az első találkozással, a furcsa, groteszk, magakellető, mégis sejtelmes, zabolázhatatlan páciensével. Mintha feszélyezné a különös kapcsolat. Embergyűlölő, vagy csak a nőket nem szereti? Magába zárkózik, hogy aztán mégis megtegye azt az újabb, aprócska gesztust, amitől az asszony bátorságra kap. Azt idős férfit éli, aki már mindennel leszámolt, de akiben talán mégis föl lehet villantani a szikrát. Mindenáron őrizni akarja méltóságát, csak lassan, kényszeredetten engedi el magát, ahogy szinte mentegetőzve beszél magáról, a háború áldozataként a fronton elpusztult sebészfeleségéről, lányáról, abban benne van minden emberről, életről, boldogtalanságról, hiábavalóságról.

Aztán eljön a búcsú, az elengedés ideje. Az asszony menne is, maradna is, biztatásra vár. A férfi elengedné, de marasztalná is. Szomorú, magukra erőltetett mosollyal, a búcsúzni nem akarás mozdulatlanságával ülnek a hatalmas, színes ernyő alatt. Még bármi is történhet.