Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma vasárnap van, 2019. augusztus 25. Az év 237. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737693. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Micsoda különbségek! Majdnem ugyanarról másként

Micsoda különbségek! Majdnem ugyanarról másként
Serény Péter

Erdős André emlékezését olvasván döbbentem rá, hogy néhány rövid év milyen hihetetlen különbséget hozott a Moszkvában tanuló külföldi egyetemisták életében. Én történetesen abban az évben végeztem a Moszkvai Állami Egyetemen, amikor Erdős André megkezdte egyetemi tanulmányait a MGIMO-n. Különösnek vélhetné valaki, mégis: ez a csekély időbeli különbség az akkori szovjet valóságot tekintve (is), akár generációsnak is beillik. (Archív felvétel a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusáról; a szónoki emelvényen Hruscsov, az új pártfőtitkár, mögötte már nem Sztálin-portré, hanem Lenin-szobor. A kép forrása: Junge Welt.)

Gondoljunk bele! Az én 1954–59-i időszakom: az olvadás, a XX. szovjet kommunista pártkongresszus, Hruscsov sztálintalanító akciózása (a „személyi kultusz” leleplezése, Hruscsov titkos beszéde a pártkongresszuson). Erdős André időszaka: 1959–65 a kezdődő „visszarendeződés”, Hruscsov 1964-i megbuktatásának kora. Hihetetlen különbség: mi Moszkvában előbb láttunk remek nyugati filmeket (pl. Vörös és fekete), mintsem Magyarországon bemutatták volna őket. Szemtanúi lehettünk (az utca népével egyetemben), amikor a „láncos kutyából” hirtelen „elvtárssá” avanzsált Tito, oldalán a fess Jovánkával, a szovjet külügy moszkvai felhőkarcolójával szemközti hídon nyitott ZIL limuzinban a bámész (nem kivezényelt) tömeg előtt (gondolom a Kremlbe igyekezve) elhajtatott. Addigra néhány barátommal már megvásárolhattuk az újonnan kiadott orosz–szerbhorvát közép-szótárat, és elszántan silabizáltuk az újságosoknál épp, hogy kirakott Borba című „jugó” központi lapot, mely egy addig „tiltott” világról tudósított. És mindez a magyar 1956 előtt történt, azaz, amikor még itthon egészen más szelek fújtak. (Archív felvétel a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusáról; a szónoki emelvényen Hruscsov, az új pártfőtitkár, mögötte már nem Sztálin-portré, hanem Lenin-szobor. A kép forrása: Junge Welt.)

 A hétköznapi lét, mondjuk „civilizációs” magán kellemetlenségei, meg az utazási korlátozások természetesen épp úgy megvoltak, mint a következő ötéves ciklusban.  (Frivol illusztráció: volt magyar diáktársam, aki rendszeresen a Vörös téren a Lenin-mauzóleum melletti „kiemelt” nyilvános angol wc-be járt, annyira rühellte a diákotthon balkáni típusú „pottyantósát”).

Egyebekben azonban, magam sem hittem volna: bizonyos dolgokban nem különböztették meg, hogy ki jött Nyugatról, és kin fityeg „népi demokratikus” címke. Aki külföldi, az külföldi volt. Szakdolgozatomhoz a nyilvánvalónak vélt könyvtári korlátozásokra számítva, a vezető tanártól pecsétes papírt kértem és kaptam, hogy a témámba vágó angol újságokat a nagy állami könyvtárban (Lenin Könyvtár) olvashassam. Gondoltam, zárt teremben, nagy felhajtás közepette kapom meg a The Times-t, de még a Labourhoz igen közeli Daily Heraldot is. Hökkenten tapasztaltam, hogy amikor személyi okmányként átadtam a „külföldi személy tartózkodási engedélye” nevű fényképes igazolványomat (Vid na zsityelsztvo), az egyetemi pecsétes újságolvasási engedélykérést meg sem nézték, és a közös nagy olvasóba napról napra, szép sorban kihozták a „kapitalista” angol lapokat. Az, hogy a tartózkodási engedélyemben magyar voltom szerepelt, nem számított, „külföldiként” bármilyen nyelvű és égtájú kiadványt megnézhettem volna, kivéve persze a zárt szovjet köteteket.

 A „vengerszkij zenekar” 60-as évekbeli letiltós esetének ellenpontjaként pedig kínálkozik "az olvadás" idejéből a diákszállásunk étkezdéjének totális diák-bojkottja, szabályos „sztrájkőrséggel”, tiltakozásul a silány minőség és a zsugorodó adagok ellen. Mi több, akadt a diákszállón évfolyamtársam, aki a választások „szent” napján egyszerűen nem volt hajlandó felkelni az ágyból; a sokadszori felszólításra, hogy öntudatos komszomolista elmegy szavazni, azt felelte, hogy neki az egész teljesen mindegy. És túlélte (a Komszomol-tagsága nem).  

Az évfolyamon a legagilisabb fiatal pártszervező egyszer eltűnt két hétre: de nem azért, mert elvitték volna, hanem azért, mert hazautazott a falujukba, hogy a gulágról szabadult édesapját viszontlássa – 18 év után.

A moszkvai Idegen Nyelvű Könyvtárban pedig egy téli szünet után már nem találkozhattunk a szomorú szemű, erős akcentussal beszélő két könyvtárosnővel: a kolléganőik mesélték, hogy „spanyol polgárháborús gyerekként”, mentőhajón hozták őket annak idején a Szovjetunióba, de most hazatelepülhettek.

És természetesen, bármilyen titkos volt is a XX. kongresszuson a Hruscsov-beszéd, szerveztek a párttagoknak meg a Komszomol-tagoknak körleveles belső ismertetést, és a szovjet egyetemista barátoktól mihozzánk is eljutott az ő saját tartalmi kivonatuk. (Mint ahogy az is, melyik srác jött ki a dékáni hivatalból azzal, hogy ő „nem vállalta”, de azért a jelenlétében jobb, ha vigyázunk a szájunkra.)

Nem szeretném, ha idillinek tűnnék a kép; idilli a szovjet élet akkor sem volt, mint ahogy, hagyományosan az orosz élet sem volt az. De abban a pár évben, amit „olvadásként” ismerünk, valami különös, felszabadult érzés lengedezett az egyetemek világában. Nálunk a felsőévesek kéthetente kérdés-felelet esteket rendeztek, dugig tömött nagyelőadókban, ismert (és nem mindig kedvelt) meghívott nagyságokkal, és megesett: a nagy glancos képeslap-krakéler propagandistaként viselkedő főszerkesztőjét az első demagóg válasza után úgy szétszedte a diákpublikum, hogy a végén menekülőre fogta. És a mi évfolyamunkon az orosz irodalom kiváló, közszeretetnek örvendő előadója, minden dupla óra utolsó húsz percében afféle „azonnali kérdések” vitát nyitott. Ebbe a Sztálin-díjas író (Babajevszkij) tényleges teljesítményének bemutatása és megsemmisítő kritikája mellett belefért az is, hogy a „gulág-foglárnak” kikiáltott kollégájáról elmondja nekünk: csak ítélkezzünk, de nem árt, ha előtte azzal is tisztába jövünk, amit ő maga első kézből tud: hogy az illető hány szerencsétlen ember életét mentette meg.

Ha megnézem az egyetemi oklevelemet, nincs benne semmi különös. De milyen izgalmas „másik élet” iskoláját nyújtották azok, a sajnos, túlságosan hamar elolvasztott „jégtörő” évek...  Eddig soha nem gondoltam bele, micsoda szovjet generációs (bizony, „történelmi”) különbséget tükrözhet öt év fáziskülönbség  két ösztöndíjas magyar egyetemista moszkvai mindennapi  életében.