Fél évszázaddal ezelőtt a Pekingbe frissen megérkezett szerző ismerkedő sétára indult, ám a séta feszült konfrontációba torkollott: a társaság szembesült a viharos korszak éppen zajló tömegkampányával, a „forradalmi tömegbírálattal – mint annak tárgya. Következzék az újságíró „A Fal mögött: Kína” című riportkönyvéből idézett fejezet befejező részlete. (A nyitó kép forrása: planet-wissen.de)
Öt óra felé szállingózni kezdtek az emberek. Jöttek a rakodók, jöttek az ablakon bekukucskáló lányok, és vidám csiviteléssel elhelyezkedtek az asztalok tetején, jöttek az ismeretlen férfiak. Mivel mi a kályha körül kuporogtunk, körös-körül, előttünk-mögöttünk szorongtak az emberek, lehettek vagy negyvenen. Székeket hoztak, de így is sokan álltak.
Velünk szemben egy férfi, akit már korábban is többször láttunk az irodában, beszélni kezdett, míg egy másik, aki eddig csak kínaiul szólt hozzánk, most tört oroszsággal tolmácsolt:
– Ez a helyiség az építőipar dolgozóinak kiállítása, amelyet idegen csak engedéllyel tekinthet meg. Önök hibát követtek el, hogy engedély nélkül behatoltak, és ezzel megsértették a forradalmi tömegeket. Bocsánatot kell kérniük.
Csak két hete voltam Pekingben, de kevés kifejezést hallottam gyakrabban, mint ezt a kettőt: „forradalmi tömeg” és „forradalmi tömegbírálat”. Naiv módon már azon töprengtem, engedélyt kérek egy tömegbírálati gyűlés megtekintésére – ez persze kevés külföldinek adatott meg. És lám, mégis itt vagyok egy tömegbírálati gyűlésen. Ha eltekintünk attól a meglehetősen kellemetlen mellékkörülménytől, hogy a tömegbírálat célpontjai vagyunk, egyedülálló élményben lehet részem. A „Nagy Proletár Kulturális Forradalom”, (amelynek negyedik évében érkeztem Pekingbe), az emberek páratlan méretű manipulálása, a kijelölt célpontokra zúdított állandó bírálat, a tömegek akciója volt. A „forradalmi tömegeké”.
Ez a szóösszetétel az európai fül számára a Carmagnole-t vagy a Téli Palota bevételét idézi. Barikádokat, özönlő százezreket, rendőrsortüzet, lázas győzelmi táncot. Itt, a meglehetősen hűvös barakkban körös-körbe elhelyezkedett, érdeklődve pislogó harminc-negyven ember a „forradalmi tömeg”. A kontraszt a szó pátosza és a kisgyűlés prózaisága között humoros lenne, ha nem bontakozna ki hamarosan a „forradalmi tömegbírálat”. Hiszen mit is lehet felelni a vádra? Az ember megveszi a jegyét a nyilvános parkba, ahová külföldiek is mehetnek, a parkban átmegy egy diadalív alatt, követi a nyilakat, és bejut egy kiállításra, ahol az ajtóban nem áll senki. Ki gondolta volna, hogy tilosban jár? S mi történik, ha jobb meggyőződésünk ellenére elismerjük, hogy hibát követtünk el?
– Honnan tudtuk volna, hogy tilos a bemenet – kérdezte Zygmunt –, ha minden bejárat nyitva volt, és még itt sem szóltak az emberek?
– Onnan – felelt valaki –, hogy a falon, amelyen átjöttek ki van írva: tilos továbbmenni.
– Nem ismerjük a kínai írásjeleket, és vasárnap lévén, nincs velünk a tolmácsunk.
– Aki Kínában van, annak tudnia kell kínaiul.
Ennek az elvnek alapján, mondom magamban, csak nyelvvizsgával szabadna vízumot adni, de fennhangon persze nem közlöm ellenvetésemet. Elég gondot okoz az is, hogy megértsük a kínai tolmács rossz orosz kiejtését. A „forradalmi tömegek”, köztük a lányok, általában hallgatnak, de néhány ember egyre újabb kérdéseket tesz fel, és a hangulat lassan feszültté válik.
– Az, hogy valaki nem tud kínaiul, még nem jogosítja fel arra, hogy mindenhová bemenjen.
– Mi volt a céljuk azzal, hogy behatoltak a kiállításra?
– Megsértették a kínai népet, el kell ismerniük, hogy hibáztak.
Mentőformulával próbálkoztunk.
– Nagyon sajnáljuk – mondja Zygmunt –, hogy, mivel nem tudtuk elolvasni a tiltó feliratot és nem figyelmeztettek, bejöttünk a kiállításra.
– Ez a sajnálkozás egyáltalán nem elegendő – mondja valaki a hátunk mögött –, ez csak arról tanúskodik, hogy nem értették meg, milyen hibát követtek el. Ki akarják játszani a forradalmi tömegek éberségét.
Hátranézek. Ő az őr, aki az ajtóban vigyázott ránk.
Kezdem érteni a jelenetet. Nyilván neki kellett volna a bejáratnál állnia, de ehelyett odabent ebédelt. Mi közben besétáltunk, és ezért nyilván őt fogják felelősségre vonni. Ki tudja, milyen következményekkel járhat az éberség ilyetén hiánya. A kiállítás őrének bizonyára viszonylag jól megy dolga, de mi történik, ha áthelyezik egy innét ötezer kilométerre levő munkahelyre, vagy falura küldik. Kínában ez nagyon is lehetséges, a „kulturális forradalomban” ennél több is megtörtént. Ő az egyedüli, aki nem kíváncsian, hanem ellenségesen méreget bennünket egész idő alatt. Persze, nyilván kényelmesebb lenne, ha a külföldiek kerülnének a pácba, és nem ő.
Miközben körülöttünk lassan megdermed a levegő, hirtelen megértek valamit a „kulturális forradalom” megannyi képtelenségéből. Racionális vádakkal lehet racionális érveket szembeszegezni, de irracionális vádaskodással szemben nem segít a logika. Az ellenünk felhozható legélesebb vád sem lehet életbevágó –, de mit tehetett az, akiről a fanatizált nyilvánosság előtt mondjuk azt állították, hogy „burzsoá úton jár a párton belül”, hogy „eltért Mao elnök forradalmi irányvonalától”, hogy „elnyomja a forradalmi tömegeket”? És a nyilvános meghurcoltatás tanújaként, vagy végrehajtójaként felsorakoztatott tömeg vajon mit szólhatott? És hányféle motívum mozgathatja azt, aki csatlakozik valamilyen konkrét vádhoz?
– Mi nyíltan jöttünk, a rakodómunkások láttak, mi is beszéltünk velük, amikor fényképeztünk, még engedélyt is kértünk.
Felhördülés.
– Hát fényképeztek is?
– Igen. Sohasem tagadtuk.
– S hogyan kértek engedélyt, ha nem tudnak kínaiul?
– Mutattuk.
– A forradalmi tömegek szerint maguk nem beszéltek senkivel. Ezt az ügyet alaposan, forradalmi módon kell kivizsgálni.
Most már olyan a zsibongás, mintha valóban kémet fogtak volna. Az ajtóban egy bőrkabátos férfi, aki néhány perce jött be, és eddig hallgatott, most folyékony angolsággal megszólal:
– Mondják el, mi történt. Kezdjék az elején.
Végre abban a tudatban beszélhetünk, hogy meg is értenek. A bőrkabátos figyelmesen hallgat, a terem elcsendesedik. A férfi néhány kérdést tesz fel, aztán kijelenti, hogy a fényképezőgépet itt kell hagynunk, majd a pekingi rendőrségen visszakapjuk. Zygmunt szólal meg: ő nem fényképezett a kiállításon, miért kellene leadnia a gépet.
– Ez a forradalmi tömegek követelése – felel a bőrkabátos. A tömegek azonban szemmel láthatóan mást is akarnak.
A „tömegbírálat” során leghangosabbnak tűnő férfiak újból megszólalnak, s az oroszul beszélő tolmács fordítja a visszatérő követelést: el kell ismerni hibánkat, bocsánatot kell kérnünk a forradalmi tömegektől. A bőrkabátos azonban int, s a közbeszólók elhallgatnak. A gyűlés szemmel láthatóan véget ért. A lányok élénk csiviteléssel kifelé szállingóznak, a bőrkabátos szól: mi is mehetünk. Odakünn már egész sötét van. Hirtelen ráébredünk: nagyon éhesek vagyunk. Reggel nyolc óta csak forró vizet ittunk.
Kifelé menet a park bejáratánál, Zygmunt autója mellett nagy, lefüggönyözött állami kocsit látunk. A bőrkabátossal legközelebb akkor találkoztam, amikor a rendőrség külügyi hivatalában tartózkodási engedélyemet hosszabbítottam meg: virágokat ültetett a hivatal udvarán. Rám nézett és úgy tett, mintha sohasem látott volna. Nem kell feleleveníteni a kellemetlen találkozásokat.
Amikor a Nemzetközi Klubban ebéd helyett vacsoránkat fogyasztottuk, már nyugodtabb körülmények között elemeztük fogságunk történetét. Miért nem eresztették szabadon legalább Zygmunt feleségét és kislányát? Egyszerű: ők nyilván azonnal értesítették volna a követséget. S miért a népgyűlés? Mindenki számára intő példa. A kiállítás dolgozói számára azt demonstrálja: ha az éberséget csökkentik, megjelenik a hívatlan idegen. Számunkra lecke: kétszer is gondoljuk meg, hová megyünk be. S hogy az érzelmek egy kissé nekivadultak? Azért volt ott a Biztonsági Hivatal tisztje, hogy kordában tartsa őket. Később még sok cikket olvastam: mit kell tenni, ha a „forradalmi tömegbírálat” iránya helytelen…
Ha nem töltöttem volna néhány órát a Ming-dinasztia hajdani sétányán épített barakkban, nem értettem volna, hogy lehet valami egyszerre „forradalmi” és „helytelen” is – de a bőrkabátos férfi feltűnése mindent megmagyaráz. A bírálatnak nem szabad ellentétben állnia a felsőbb fórumokon meghatározott célokkal. Ha a tömegek fellépése valóban önálló, valóban kilép a megszokott keretekből (ami a forradalmi cselekvés egyik jellemzője), akkor hamarosan kiderül – pontosabban: a felsőbb hatóságok kiderítik –, hogy az osztályellenség „vörös zászlót emelt a magasba a vörös zászló ellen”, hogy az egész „titkos árulók” műve volt, hogy „látszatra baloldali, de lényegében jobboldali” erők léptek fel. A „forradalmi” szó a kínai politikai szótár egyik leggyakoribb kifejezése, ha azonban megvizsgáljuk, milyen értelemben használják, akkor rájövünk, hogy valójában a „lojális” kifejezés fedi a leginkább.
A pekingi Biztonsági Hivatal külügyi osztályának munkatársa a történetet meghallgatva természetesen azonnal felmérhette, hogy mi történt. Nyilván úgy vélte – joggal –, hogy a behatolók a több órás ácsorgással és fagyoskodással bőségesen megfizettek kíváncsiságukért, nincs értelme a további követelményeknek.
És a tömegek „spontán” akciója egyetlen intésre megszűnik. A lányok felveszik vastag vattapufajkájukat, még egy kíváncsi pillantást vetnek a külföldire, és mennek kifelé. De ha arra van szükség, hogy a kiszemelt célpontot végleg „kicibálják” (ez a kifejezés akkoriban gyakran szerepelt az újságokban), akkor persze a bírálat nem áll meg itt. Újabb és újabb, egyre súlyosabb vádak követik egymást, a sokaság egyre hangosabb egyre „forradalmibb”, a vádlottra percről percre nagyobb nyomás nehezedik.
A mi kalandunk természetesen csak ízelítő volt. Mi mindenképpen tudtuk, hogy nem tartozunk ehhez a közösséghez, hogy mihelyt a gyűlés véget ér, soha többé nem látjuk viszont ezt az irodahelyiséget. De mit tehetett az, aki munkahelyén vált a „forradalmi tömegbírálat” tárgyává? Akiről napról napra nagybetűs plakátok jelentek meg a falakon, újabb és újabb bűneinek listájával, s ha nem ismerte el azokat, még rosszabb helyzetbe került?
Tehetetlen volt – hacsak nem ment át ellentámadásba, hacsak nem volt olyan eszközök birtokában, hogy vádakat emelhetett ellenfeleivel szemben, esetleg ő maga is a „forradalmi tömegek” vezéreként lépett fel. Így vált „az osztályharc nagy iskolájává” néhány éven át egész Kína.
Amikor minket bíráltak az Ég Templomában, a gyűlésnek tulajdonképpen nem volt tétje: senki nem nyerhetett azzal, ha önkritikát gyakorolunk. De Kína-szerte volt tét a belső harcokban: a hatalom, amely egyszerre kérdésessé vált. S mert volt mit nyerni és volt mit veszteni, s mert a felfordulásban minden régi intézmény összeomlott, a küzdelem egyre újabb, váratlanabb formákat öltött, helyi és országos szinten egyaránt. Arról, hogy pontosan ki miért harcolt, még mindig folyik a vita. De hogy miként, azt ott, a kiállítási barakkban, egy pillanatra mi magunk is érezhettük, mint az izzó kemencéből kicsapó hő hullámát. Tulajdonképpen hálásak lehetünk őreinknek.
x x x
Három nappal később telefonáltak a rendőrség külügyi osztályáról: bemehetünk kameráinkért. A színhely ezúttal más. A hatóság. A külügyi osztály a régi kínai város egyik előkelő villájában működik. Szürke fal, piros kapu, udvar, kör alakú belső átjáró kapu, kis sétány, ívelt tetejű, cseréppel borított, faragott fatornácos mandarinház.
Egy rendőrtiszt a fényképezőgépekre mutat. A forradalmi tömegek kívánságára filmjeinket elkobozták. Hibát követtünk el. Most visszaadják a gépeket. Remélik, megszívleltük az eset tanulságait.
Zygmunt megjegyzi: sajnáljuk, hogy véletlenül olyan helyre mentünk, ahová nem lett volna szabad, de miért kellett ezért több mint öt órán át fogva tartani bennünket, miért nem hagyták, hogy követségeinkre telefonáljunk. A rendőrtiszt arca elutasító: a forradalmi tömegek helyesen cselekedtek, mi engedély nélkül mentünk a kiállításra.
Érezzük, hogy felesleges lenne folytatni a vitát. Nekünk sohasem fogják megmondani, hogy esetleg – legalább részben – nekünk volt igazunk.
Azokat, akiket a „vörösgárdisták” kipellengéreztek, később sok esetben visszahelyeztek funkcióikba (egy hónap vagy néhány év múlva, ha még éltek), de a „vörösgárdistákat” nyíltan később sem ítélték el. A „Nagy Proletár Kulturális Forradalmat” még akkor is „teljesen időszerűnek és szükségesnek” minősítették, amikor már csak a neve élt. A „vörösgárdisták” szerepét még akkor is méltatták, amikor legtöbbjüket már rég falura küldték, hogy „átneveljék őket a szegényparasztok”, még akkor is, amikor – csaknem hét évvel színre lépésük után – újjáalakult az általuk szétvert ifjúsági szövetség.
Miért éppen nekünk mondták volna: bocsánat, ez túlzás volt!
Ez volt az első személyes találkozásom a „Nagy Proletár Kulturális Forradalommal”, vagy inkább a mozgalom stílusával. A dátumot könnyű volt megjegyezni: december 26-án született Mao Ce-tung.
(Megjelent „A Fal mögött Kína”, Gondolat, 1975, 15-27. oldal)