75 éve (nem) történt: Párizs megmenekülésnek története

Mindannyiunkban elevenen élnek még azok a képek, amikor néhány hónappal ezelőtt lángokban állt a francia főváros egyik szimbóluma, a Notre-Dame. A kultúra iránt kicsit is fogékony emberek a világ minden táján ugyanazzal a szorongó érzéssel követték az eseményeket a televíziókban és az interneten, végül megkönnyebbülve vették tudomásul, hogy civilizációnk e fontos emléke – ha nagy károkat szenvedett is – megmenekült, helyreállítható. Képzeljük el ennek alapján azt, hogy milyen érzelmeket keltene, ha egyszerre Párizs összes világhírű műemléke eltűnnék a föld színéről.

Hetvenöt évvel ezelőtt majdnem megtörtént ez a borzalom: kis híján a semmivé lett a Notre-Dame, az Eiffel-torony, a Louvre, a Jeu de pomme, és sok-sok más, az egész emberiség számára fontos kultúratörténeti emlék, a bennük őrzött, felbecsülhetetlen értékekkel együtt, és csak egy kiváló diplomata meggyőzőerejének köszönhetően kerülték el a megsemmisülést.

A II. világháború végjátéka elkezdődött. 1944. augusztus 24-én éjszaka a Leclerc tábornok vezette Szabad Franciaország 2. páncéloshadosztály behatolt Párizsba, hogy másnap – egyesülve az amerikai 4. gyalogos hadosztállyal – visszafoglalja a fővárost a náci megszállóktól. Azon az éjszakán azonban egy olyan esemény zajlott le, amelynek máig tartó hatását aligha lehetne túlbecsülni.

Adolf Hitler számtalan jellemhibája egyikeként borzalmas rossz vesztes is volt, így már nem sokkal a szövetséges csapatok normandiai partraszállását követően kiadott, majd többször megismételt parancsa értelmében Párizst a katonai kormányzónak, Dietrich von Choltitznak romhalmazzá kellett volna változtatnia, mivel a Führer utasítása szerint a város „nem juthat az ellenség kezébe, kivéve, ha már teljes törmelékként hever”.

Von Choltitz tábornok, a porosz katona mintapéldánya, az első világháborúban is dicsőséget szerzett, majd a második világégést a keleti fronton elősegítő főtiszt teljesítette Hitler (bal oldali felvételen Párizs megszállásakor; a kép forrása: Business Insider) utasításait, és a felszabadító csapatok érkezése előtt aláaknáztatta Párizs minden fontos épületét és hídját, készen a felrobbantásukra. A városi tanács elnöke, Pierre Taittinger már augusztus 17-én találkozott von Choltitz-cal, és megpróbálta meggyőzni őt arról, hogy ne pusztítsa el szeretett Párizsukat, ám a tábornok hajthatatlannak mutatkozott. Elszántsága úgy erősödött, ahogyan a németek helyzete napról napra egyre nehezebbé vált.

A Hazai Francia Erők (franciául: Forces Françaises de l’Intérieur, FFI) falragaszokon értesítette a lakosságot a felszabadítók érkezéséről, és felkérte a fegyveres erők tagjait, valamint minden harcra fogható férfit, hogy csatlakozzék a megszállók elleni harchoz. Augusztus 20-án a felkelők barikádokat kezdtek építeni, teherautókkal, kidöntött fákkal állták el az utakat, árkokat ástak, és a „régi hagyományokat követve“ járdakövekből építettek barikádokat. (Jobb oldali kép; amicale.police.patrimoine.fr)

Párizsi ellenállók; képek: L’histoire par l’image és 20minutes.fr.

Kisebb fegyveres csetepatékra is sor került már, amelyek a visszavonuló német csapatok ellen irányuló rajtaütésekből alakultak ki, különösen augusztus 22-én, amikor egy hátra maradt nagyobb német egység megpróbálta elhagyni a várost. Az akkor elszenvedett veszteségeket megbosszulandó, másnap von Choltitz parancsára a németek tüzet nyitottak a Grand Palais-ra, amely FFI erőd volt, és tankokkal lőtték az utcai barikádokon ellenállókat. A kilátástalan helyzetben lévő von Choltitz és szűk stábja elbarikádozta magát főhadiszállásán, a Louvre-val szemben, a rue Rivolin álló luxusszállodában, a Hôtel Meurice-ban, készen a pusztító robbanáshullám elindítására.

Jelenet Volker Schlöndorff „Diplomacy” című filmjéből. (Az alkotást augusztus 9-én este mutatta be a Duna Tv.)

Arról, hogy pontosan mi történt ezután, a visszaemlékezők memorandumai eltérő képet festenek. Annyi azonban bizonyos, hogy egy Párizsban született és nevelkedett, a várost megszállottan imádó, a művészeteket igen nagyra tartó svéd diplomata, Raoul Nordling órákon keresztül győzködte a német parancsnokot, Párizs kormányzóját, hogy ne teljesítse az esztelen parancsot, hiszen végrehajtása semmiféle előnyt sem hozna a náciknak, von Choltitz viszont a Rómát felégető Néró császár pandanjaként tolakodnék be az emberiség közös emlékezetébe és a történelemkönyvekbe.

Az amúgy vérszomjas fenevadként számon tartott, bár kétségtelenül nagy műveltségű von Choltitz végül is beadta a derekát, és megkímélte Párizst, amely döntésében valószínűleg nem elhanyagolható tényező volt Nordling ígérete: a táborok családját mielőbb Svájcba juttatja (amit teljesített is, személyesen irányította a mentőakciót).

Erről az egészen kivételes történetről maga von Choltitz írt Párizs ég? (Brennt Paris?) címmel egy visszaemlékezést, amely azután számos művészt ihletett további művek megalkotására. A magyar televíziókban is gyakran láthatjuk a Volker Schlöndorff rendezte, 2014-ben készült „Az utolsó éjszaka Párizsban” című filmet (eredeti címe: Diplomatie), amelyet már megelőzött egy másik remek alkotás, az 1966-i „Párizs ég?” (Paris brûle-t-il?), René Clément híres rendezése,

a Rózsavölgyi szalonban pedig tavaly óta látható Alföldi Róbert és Sztarenki Pál (Gergely Beatrix felvétele) kitűnő előadásában a Cyril Gely által írt dráma, a „Diplomácia”, amely méltó átdolgozása a filmvásznon két színészóriás, André Dussollier és Niels Arestrup által életre keltett városi legendának.