(Írta: Martin Zoltán) Egyetemistaként a pécsi egyetemi lapban, az Universitasban „A magyarság csöndje” címmel már megírtam ezt a történetet 1989-ben. De úgy érzem, némi bevezető után megint elő kell venni, ugyanis furcsa dolgok történnek hazánkban… (A nyitó képhez: Az íráshoz választott jobb oldali kép Derkovits Gyula fametszete Dózsáról…)

Orbán körül egyre több az Erdélyből, Romániából jött, magyar származású nyikhaj. Ilyen pl. Demeter Óvónő Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója és sok más fideszes törtető. Jellemzően viszonylag fiatalon jutnak el az államéletben, a gazdaságban vagy a kultúrában magas pozícióba. Betagozódnak a titkosszolgálatokhoz stb. Feltételen rajongással kötődnek a maffia vezéréhez, Orbánhoz, aki előszeretettel veszi körbe magát „székelyekkel”.

Ennek igen egyszerű oka van. Az emigránsok elvesztik otthoni gyökereiket, kapcsolataikat. Ha előbbre akarnak jutni, feltétel nélkül el kell fogadniuk a „Vezér” elveit, parancsait. Cserébe gyors előre jutást, hatalmat és pénzt kapnak. Ők az elvtelen rabszolgák emiatt.

Persze, nem mindenki ilyen. Gondoljunk csak a marxista Igazságemberre, Tamás Gáspár Miklósra, aki sajnos, nemrég elhagyott minket. Vagy gondolhatunk Bodor Pálra, alias Diurnusra, az újságíróra, aki szintén a Ceausescu-féle Romániából jött át egy szabadabb élet reményében. Egyikük sem árulta el hitét haláláig sem, semmilyen hatalomért, pénzér.

De a „székely” többség nem ilyen – sajnos. Bár azt hirdetik, hogy ők a magyarság letéteményesei, valójában a mocskos Fidesz-maffia rendszerének elvtelen kiszolgálói.

Orbán tudatosan telepíti be őket, hatalmat ad nekik, mert tudja, hogy gyökértelenek, ezért bármire képesek a jó élet és a rengeteg pénz reményében. Budán szinte lakótelepeket emeltek nekik értékes területeken, házakban. Orbán pszichés és gondolati rombolása azzal kezdődött, hogy választójogot adott nekik is és Erdélybe küldi szavazatvásárlási céllal az itthoni magyarok pénzét, aztán a leggerinctelenebbeket ide is csábítja magához jól fizetett rabszolgának. De nem volt mindig így.

A 80-as évek elején Pécsett a Dunántúli Napló vezető újságírója, Bodó Laci kiváló filmklubokat szervezett az ifjúsági házban és a tanárképzőn is. Értő módon mutatta be az egész világ filmművészetét, sokat tanultam belőle. Ha lehetett, meghívta a rendezőket is beszélgetésre. Így került hozzánk Kósa Ferenc filmrendező, aki később szocialista képviselő is lett a parlamentben, amikor az MSZP még nem volt Orbán szolgája. Ő maga mesélt el egy fantasztikus történetet, ami számomra örökre összeforrt a baloldalisággal és a magyarságtudattal.

Kósa rendezte az Ítélet című remekművet, amely az 1514-i, Dózsa-féle parasztlázadásról szól. Ez megmutatta nekünk, hogy milyen a hatalom természete és azt is, hogy sosem változik. Jancsó Miklós is rengeteget foglalkozott ezzel a témával világsikerű műveiben, pl. a Szegénylegények-ben is.

Szóval Kósáék az eredeti színhelyen, Erdélyben forgatták a filmet. Ott állt a tüzes trón, izzó farönkök sziszegtek mellette. Már forrósították a vaskoronát, hogy Dózsát, a szegények királyaként megkoronázzák vele.

Messzi vidékekről odagyűltek a völgykatlanba a székely emberek fehér ingben, ünneplőben, megnézni, hogyan is volt Dózsa Györggyel. Kósáék még örültek is ennek, mert kevés volt a pénzük statisztákra. Megkérték őket, hogy vegyék le a kabátot és ők is szerepeljenek a filmben, mint az összegyűlt tömeg.

A kivégzés jelenete következett. Dózsa Györgyöt a hatalmas formátumú Bessenyei Ferenc játszotta. Már a vastrónon ült, de még nem gyújtottak alá. A hatalom arra akarta kényszeríteni, hogy tagadja meg hitét, a felkelését, a szegényekért, az elnyomottakért való harcot. Hisz’ ha lefejezik a lázadást, akkor a nép hitét és vezérét vesztve szétszéled, aztán nem próbálkozik később sem. Bakócz Tamás, a jobbágyból lett püspök már megkérdezte: „Székely Dózsa György, megbánod-e bűneidet?” Ha igent mond, akkor megmenekül, vagyont és hatalmat is kap.

A kamera premier plánban Bessenyei arcát mutatta. Hatalmas csönd lett a völgyben. Csak egy madár szárnyának suhogását lehetett hallani, amint elrugaszkodott egy bokorról. Az odagyűlt székelyek lélegzet-visszafojtva figyelték, vajon elárulja-e őket Dózsa György?! Teltek a másodpercek, de a válasz nem hangzott el. Kósa nem tudta mire vélni a dolgot, de nem szólalt meg. Újabb másodpercek vánszorogtak el, de Dózsa még mindig nem válaszolt. A kamera forgott tovább. Aztán Bessenyei arcán lassan elkezdtek folyni a könnyek és elcsukló hangon odaszólt Kósának: „Te, Feri! Hallod ezt a csöndet?!”

Abban a pillanatban Székely Dózsa György szelleme izzó vaskoronával a fején ott lebegett a völgykatlanban és még holtában is megváltotta a magyarságot.

Ez volt az a csönd, a magyarság csöndje. Ebben a sercegő csöndben gondolok azokra, akik évszázadok alatt életüket, hitüket tették fel a magyar szabadságra és sokszor fel is áldozták érte. Rájuk gondolok és tisztelem őket. Az ő példájukat szeretném követni, talán sikerül. Az övékét, akik nem a pénzéhes pofájukkal élik meg a magyarságukat, hanem csendben a lelkükben, a mindennapi életükben. Nem Orbán módjára hazudják a nemzet érdekét a kirabolt népnek, hanem valóban az emberek jövőjéért aggódnak és tesznek érte. Szemben a jelenlegi rendszerrel!

Nem kell gondolkodnom. Nálam nagyobb ember, Petőfi Sándor „A nép nevében” már üzent minden zsarnoknak előre. Nekem csak át kell adnom az üzenetet. Megteszem! Akkor is, ha ez a nép már nem Dózsa népe!

„Nem hallottátok Dózsa György hirét? / Izzó vastrónon őt elégetétek, / De szellemét a tűz nem égeté meg, / Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok: / Ismét pusztíthat e láng rajtatok!”