David Cronenberg (71) kanadai filmrendező, producer, színész, író főleg fantasztikus és horror-elemekkel átitatott filmjeiről ismert alkotó (Agyfürkészők, Holtsáv, Meztelen ebéd, Pillangó úrfi, Pók, Erőszakos múlt, Veszélyes vágy stb.) A Videodrome, A légy és a Karambol fantasztikumba oltott képei elsősorban emberi test deformálódására koncentráltak, a Cosmopolis, illetve most a Térkép a csillagokhoz című filmje már sokkal konkrétabban foglalkozkk az emberi psziché torzulásaival. Ez az új filmje a celebvilág, a sztárkultusz ijesztő hatásait vizsgálja és fest ironikus-ijesztő képet a szórakoztatóipar fővárosáról.
Cronenberget mindig is érdekelte a virtuális valóság, a média hatása az egyén, illetve a társadalom viselkedésére. A Térkép a csillagokhoz filmet azzal a szlogennel hirdetik: „Hollywoodban az álmok nem válnak valóra, csak kimerevednek egy filmszalagon, amely örökké forog”. Ennek középpontjában a hollywoodi Weiss család tagjaink és a hozzájuk kapcsolódó ismert és ismeretlen hollywoodi filmes közeg szereplőinek tragikus-szatirikus világa áll.
Az apa, dr. Stafford Weiss (John Cusack) a tévében is előadó pszichológus, aki reiki-mesterként is segíti (vagy kihasználja) a hírességeket valamiféle lelki egyensúlyhoz jutni. Az anya, Cristina (Olivia Williams) ideje nagy részében 13 éves fiuk, a nagyképű gyereksztár Benjie (Evan Bird) karrierjét egyengeti, aki viszont 9 éves kora óta rehabilitációs kezelésekre szorult drogozás és hasonlók miatt, és csak nemrég jött ki az elvonóból. Csak később, a film közepén derül ki, hogy van a családnak egy negyedik, kitagadott tagja is, az összeégett testű Agatha Weiss (Mia Wasikowska), aki a film elején Floridában töltött kényszer pszichiátriai kezelésről, ahová piromániája miatt utalták be, érkezik haza titokban Hollywoodba. A család „fekete báránya”, évekkel ezelőtt azt játszotta öccsével, hogy összeházasodnak, aztán valami altatókat adott be neki és tüzet is okozott, amiből Benjie épen menekült meg, de ő megégett, ezért a szülők mindmáig igyekeztek őt minél távolabb tartani maguktól. A családot ugyanis még egy sötét folt kísérti: az apa és az anya – igaz, tudtukon kívül egykor maguk is testvérházasságot kötöttek, emiatt a két gyerekük, finoman szólva is „kissé terhelt”.
Agatha Weiss tehát megérkezik, „hogy a csillagok nyomát kutassa”, és ehhez felbéreli a színészi és írói ambíciókat dédelgető Jerome Fontana limuzinsofőrt (Robert Pattinson), majd felkeresi a Twitterről ismert színésznő barátját, az önmagát alakító Carrie Fischert, aki beajánlja őt személyi asszisztensnek Havana Segrand színésznőhöz (Julianne Moore), aki fel is veszi a lányt.
A korosodó Havana, aki maga is dr. Stafford egyik páciense, azon pedálozik görcsösen, hogy ő játszhassa el a főszerepét annak a remake-filmnek, amely a ’60-as években sztárrá avatta az édesanyját, Clarice Taggar-t (Sarah Gadon), ám a rendező mégis más színésznőt bíz meg az anya egykori szerepével. Az asszony egyébként már nem él, ám még rendszeresen kísérti lányát.
Halottnak és kísértetnek nem ő az egyetlen. Azt követően, hogy Havana örömtáncot jár azért, hogy mégis övé a szerep, mert vetélytársnője kisfia váratlanul meghalt és a színésznő ettől összeomlik, a kisfiú szelleme is előbb-utóbb felbukkan. Benjie jótékony céllal meglátogat a kórházban egy halálos beteg kislányt, aki pár nap múlva meghal, attól kezdve a kis színész sztár kísértete lesz. Benjie tőle igyekezvén szabadulni fojtja meg kis szereplőtársát, akire féltékeny. Havana, noha tudja, hogy Agatha kezd gyengéd érzelmeket táplálni a limuzinsofőr iránt és már le is feküdt vele, a kocsiban megdugatja magát a férfival, aztán felmond asszisztensnőjének, mire Agatha nemes egyszerűséggel péppé veri a fejét egy súlyos asztali dísszel. A két testvér pedig ismét egymásra talál a bűnben, a szüleiktől ellopott karikagyűrűkkel újfent eljátsszák házasságkötésük ceremóniáját, ismét bevesznek egy csomó gyógyszert és öngyilkosságot követnek el.
Hú de zavaros! – mondhatja az olvasó, aki idáig ért, és joggal.
Csakhogy nem én vagyok a zavaros, hanem az a filmtörténet, amit Bruce Wagner forgatókönyvíró és David Croneberg rendező itt összehozott, aki nem egészen döntötte el, hogy milyen filmet is készítsen? A Térkép a csillagokhoz első része olyan, mint egy unalmasan fecsegő családi film. A magyar nézőt még az is zavarhatja, ami a bulvárolvasó amerikaiaknak valamennyire is ismert, neki ez annyira nem mond semmit. Keresztnevek, becenevek röpködnek műmosolyok és bennfentes dumák közepette, az ember azt sem tudja, ki kicsoda, kit hova tegyen, mindenütt a felszínesség érdektelensége. A film második részétől kezd olyan lenni, mint egy röhejes kísértethistória, ami lassan, de átmegy egy véres horrorba és egy összecsapott befejezésbe. Miközben a két gyerek emlékeiből állandóan Paul Éluard Szabadság-versét citálgatja, egyre olvad lefelé mindenről a képmutatás, kapunk egy kis szatirikus kritikai leleplezést Hollywoodról, ahol az érdekkapcsolatok és egymást egy kanál vízben is megfojtani képes féltékeny indulatok keverednek drogokkal, alkohollal, érdekszexszel.
Croneberg sokat markol és keveset fog, mert egymást oltják ki a melodráma, a szatíra és a kísértet-horror elemei, amikbe a néző egyszerűen belefárad, beleun. Ha már itt vagyunk, nézzük persze, de kérdés, hogy érdemes-e erre jegyet váltani?
Tulajdonképpen nem, de hogy ne legyünk teljesen igazságtalanok, szót kell ejteni a színészi játékról, ami viszont nem rossz. A Térkép a csillagokhoz a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál versenyszekciójában szerepelt az idén. A film nem nyert ugyan, de Julianne Moore (Az éhezők viadala: A kiválasztott, Maisie tudja, Magnolia, Psycho, A nagy Lebowsik stb.) elnyerte a legjobb női főszereplőnek járó díjat – nem méltatlanul. Havana alakítása plasztikus, sokszínű, amibe a szerep megszerzésének érthető, vetélkedő vágyától az elhanyagolt nő nemi gerjedelmén, emberi gonoszkodásain át a vécébeli nagy szellentések közönségességéig sok minden benne van.
Az ausztráliai születésű Mia Wasikowska (A hasonmás, Halhatatlan szeretők, Jan Eyre stb.) érzékeny, bonyolult jellemet formál. Csúnyaságában is van benne valami szépség, a lelkében dúló sötét ellenére kétségbeesetten keresi identitását és kapcsolatát a szüleihez, akik jobban félnek tőle, mint amennyire szeretik. A valakihez tartozás illúziójával fekszik le a sofőrrel is, szeretne mindennek megfelelni, de az elutasítottság dühe is benne lángol. Öccsét egy tehetséges gyermekszínész, Evan Bird ugyancsak figyelemre méltó jó szerepformálással hozza elénk, a Benjiben dúló, rossz irányba húzó erők, és a lényegében szeretetvágyó kis kamasz gyermeki lénye közötti íven.
Robert Pattison (Alkonyat, Bel Ami – A szépfiú, Országúti bosszú, Harry Potter és a Tűz serlege stb.) egy olyan jellemet formál, aki miközben megélhetésért sofőrködik, lesi az alkalmat, hogyan teremthetne olyan kapcsolatokat, amelyek segítenék írói, vagy színészi karrierjét. Élményeket gyűjt és mindent bevállal az érvényesülésért, e tekintetben nincsenek gátlásai sem.
John Cusack (Pop, csajok, satöbbi, A John Malkovich menet, Con Air – A fegyencjárat, A holló stb.) megformálásában dr. Weiss az az ember, aki ha nem is színész, mégis Hollywood nimbuszából és kiszolgálásából él, nem is rosszul. Nem jó apa, mert nem annyira a családja, mint a családjának híre fontos neki, de az esetleges lelepleződésnél is már arra gondol, hogy adhat magyarázatot valamely népszerű talk show-ban. Azt hiszi, hogy a lányának odavetett pénz mindent kárpótol, és miközben látszatra sztárokon segít, a magáéit sem tudja igazi segítséghez juttatni. Jó alakítás ez is.
A többiek, olyanok, mint Olivia Williams (Anna Karenina, Most jó, Sex & Drugs & Rock & Roll, Dollhouse – A felejtés ára stb.) Carrie Fischer (A csillagok háborúja IV. V. VI., Hannah és nővérei, The Blues Brothers stb.), Sarah Gadon (Az ismeretlen Drakula, Cosmopolis, Veszélyes vágy stb.) inkább csak jelen vannak a filmben, semmint kiemelkednének játékukkal.
Hogy ezek után a lehetséges néző mennyire kapott kedvet a film megnézéséhez, teljességgel reá van bízva. Én rá sem beszélek, le sem beszélek róla senkit.
