A nézőket ma is elbűvöli a hattyúvá varázsolt királylány és a deli herceg szerelme, meg a gonosz varázsló küzdelme, amelynek végén győz a szerelem. Fehér ruhás balerinák mesterien együttmozgó táncával, a szelíd Odette és a heves vérű Odilia, a fehér és a fekete hattyú, a jó és a gonosz szenvedélyével.
Mindez olyan tökéletes volt, hogy el sem lehetett képzelni, hogy valahol, valakik eltérjenek ettől. És ha mégis meg merészelnék tenni, abból valami jobb születhetne.
De megtörtént.
A minap az Arte tévécsatorna – egy éjszakai órán –vetítette a Monte Carló-i Opera új Hattyúk tava-feldolgozását. A nagy szentségtörésből remeklés született. Mert minden gondolat, érzés, nemesség és zenei szépség megmaradt. De még gazdagabbá lett.
Jean-Christophe Maillot koreográfiájával és a Goncourt-díjas Jean Rouaud átírásával a történet ugyanaz maradt, de még több szenvedély és emberi érzés, érték került bele. A táncosok színészekké is váltak, a mimikájukkal, gesztusaikkal, miközben továbbra is tökéletes tánctudással röppentek, forogtak a színpadi világban. A hagyományos balerina tülltütűk helyébe kevésbé klasszikus, de nagyon is kifejező, egyszerűbb ruhák léptek. Díszlet szinte nem is volt, csak fények. A mellékszereplők is élőkké váltak.
Az egész történet élő és hihető lett, nem csak mese. Nem lehetett nem figyelni, és várni, mi jön a következő pillanatban, holott a zene ugyanaz volt, mint máskor, és a történet sem változott. Csak megtelt minden valóságos érzésekkel.
Ettől az előadástól nem lett Csajkovszkij szegényebb, a néző tapasztalhatta meg, hogy milyen gazdag – még ma is.
