A két rendező filmalkotóként nem sokat tett még le az asztalra, mindenesetre a Mátrix-filmekben Chad volt Keanu Reeves dublőre, aki barátjával, David Leitch-csel (aki viszont Brad Pitt dublőre volt a Harcosok klubja, a Mr. & Mr. Smith és a Trója filmekben) együtt hozta létre Hollywood egyik elit kaszkadőrcsapatát, a 87 Eleven-t. Ez persze meg is látszik a John Wick-en, amely Derek Kolstad forgatókönyve szerint lényegében szinte csak akciójelenetekből áll; így akarja elmondani az egész történetet. Lehet, hogy van, akinek ez elég ahhoz, hogy jó filmet lásson – nekem édeskevés.
John Wick (Keanu Reeves) még ki sem heverte szeretett felesége, Helen (Bridget Moynahan) váratlan halálát, akitől posztumusz ajándékként egy beagle kiskutyát kapott azzal az üzenettel, hogy ne felejtse el, hogyan kell szeretni, amikor egy benzinkútnál beléköt egy oroszul beszélő társaság nyegle hangadója, Joszif Taraszov (Alfie Allen), akinek megtetszik Wick 1969-i Boss Mustang autója, amit szeretne tőle megvenni, bár az nem eladó. A dolog ekkor még simán elrendeződik, csakhogy a banda betör Wick lakásába, őt brutálisan összeverik, a kiskutyát agyonütik, a kocsiját elrabolják. Azt azonban nem tudják, kivel húztak ujjat…
John Wick ugyanis egy visszavonult bérgyilkos. Pár éve még ő is a legnagyobb orosz maffiafőnöknek, Joszif apjának, Viggo Taraszovnak (Michael Nyquist) dolgozott, és épp a feleségére tekintettel lépett ki engedéllyel. Wick a kocsija felkutatása közben megtudja, ki volt a tettes, és bosszút esküszik. Viggo Taraszovot rosszul érinti a dolog, össze is veri ostoba fiát, de azért annak védelmében vérdíjat tűz ki John Wick fejére, aki pedig a betonpadló alól előszedi egykori fegyvereit, aranydollárjait, és Joszif nyomába ered.
Taraszov tucatnyi embere rá is tör Wickre, aki azonban percek alatt mindenkit kinyír, majd – hogy a filmben humor is legyen –, a rendőr járőrrel kedélyesen csevegve tisztázzák a hullák mellett, hogy csak egy kis csendháborítás történt. Ez után jöhet a készséges „takarítóbrigád”, amely már tudja a dolgát.
A film sablonokon túli egyetlen eredeti ötlete, hogy az alvilág a Continental hotelben száll meg pihenni és üzletelni, ahol minden szolgáltatás megvan, viszont a tulajdonos, Winston (Ian McShane) legfőbb alapszabálya, hogy az egymás közötti nézeteltéréseiket házon belül nem intézhetik el. A Mrs. Perkins (Adrianne Palicki) névre hallgató bérgyilkos nő ezt megszegi, a film végén persze likvidálással tiltják ki ezért a szállóból. Wicknek egyetlen mondhatni barátja van, Marcus, a régi bérgyilkos társ (Willem Dafoe), aki bár kétmillió dollárért vállalja John megölését, hogy a néző izgulhasson, de aztán inkább segíti őt figyelmeztetni, megmenteni távoli lövéseivel.
Ettől eltekintve hősünk mindenütt Joszif nyomában van, Aurelio (John Leguizamo) üzletétől a rejtett külvárosi raktárakig, közben összetörnek két tucat gépkocsit is, de a forgatókönyv szerint mindenkit kinyírhat, csak az elkényeztetett aranyifjút a végére kell hagynia. Wick egy teherautónyi fegyverarzenált és lőszert hord jól szabott öltönye alatt, lő álltában, fektében, röptében, célzással, de leginkább célzás nélkül a feje fölött és a hóna alatt, és egy századnyi rossz embert kinyír, miközben ő csak néhány olyan sebet kap, ami érzéstelenítés nélküli összevarrással sec perc megoldható. Már röhejes, ahogy mindig van fegyvere és muníciója és behunyt szemmel is telibe talál. Mielőtt végez a főgonoszokkal, előbb még porig égeti Viggo Taraszov orosz templom alatti drogbarlangját és trezorját, ahol az a pénzén kívül a város zsarolásához szükséges dokumentumokat tárolta. Aztán golyót kap Jaszif, és egy késpárbajban Viggo is bökőt a nyakába, hősünk pedig happy endingként boldog-fáradtan mehet a sintértelepre elkötni egy nagy fekete kutyát, hogy eztán az legyen majd a társa a nyitva hagyott (de remélhetőleg soha nem folytatandó) távolabbi jövőben.
Vannak színészek, akik akkor is jók, ha ilyen vacakságban játszanak. Keanu Reeves érzelmei Willem Dafoe karakteres játéka akkor is topon vannak, színesítenek, és életet adnak a figurának, ha bele sincs írva a szerepükbe. A korábbi életmódjuk nem engedi őket büntetlenül a jó útra térni, mégis emlékezetesen emberivé tudják formálni karakterüket. Michael Nyquist orosz maffiafőnöke is összetett érzelmű szociopata, aki igyekszik elkerülni a sablonos gonosz vicsorgásban kimerülő jellemábrázolást. Nem miattuk rossz film a John Wick, hanem azért, mert a rendezők tehetsége nem képes túlmutatni a kaszkadőrségen. Egy jobb forgatókönyvvel és érzékenyebb rendezéssel ez akár nagy élmény is lehetne, de így legfeljebb a minden áron akcióra éhes, alacsonyabb igényű nézői rétegnek adhat jó élményt ez a bő másfél óra.
Jonathan Sela operatőri munkáján sem tudok sok jót találni. Szereti az esti fényeket, az esőt, a belső terek mesterségességét, de a leképezésen túl az alkotói véna belőle is hiányzik. Tyler Bates és Joel J. Richard zenéje is minden képsor alatt ott hangzik izgatott ritmikával, csak ez az izgatottság is egy idő után kifárad, unalmassá válik. Nincs ellenpontja, megnyugvása, változatossága.
A John Wick véleményem szerint az elszalasztott lehetőségek középszerű filmje. Közönségsikere persze megjósolható, de sajnálom, ez nálam nem esztétikai mérce. Az InterCom forgalmazásában is láttunk már sokkal jobbakat.
