A film arról a helyszínről kapta a címét, ahol nagyrészt játszódik. Gibraltár az Ibériai-félsziget legdélebbi pontján fekvő városállam, brit tengerentúli terület, a Gibraltári-szoros révén 14 kilométerre Marokkótól. Így a hajózás és a nemzetközi kábítószer-kereskedelem egyik központja. A történet 1987-ben kezdődik.
A Franciaországból jött Marc Duval (Gilles Lellouche) itt, Gibraltárban üzemelteti a kocsmáját, amely a tengerészek gyakori találkozási helye. Mark kedvenc időtöltése a vitorlás hajózás; a jármű még nem teljesen az övé, ugyanis nem tudta kifizetni. A férfi különben is úszik az adósságokban, fogalma sincs, hogy meddig tudja még fenntartani a helyet, és mikor válik képtelenné a családja eltartására.
Ekkor kap egy ajánlatot Redjani vámügynöktől (Tahar Rahim), aki jutalék fejében arra kéri a bártulajdonost, hogy nyissa ki a fülét és adjon tippeket a francia vámhatóságoknak, hogy mikor, hol, melyik hajón várható drogcsempészés. Marcot a rajtaütések után fejpénz illeti, ami kirángathatja őt rossz anyagi helyzetéből, a kezdeti sikerek pedig felbátorítják. Csakhogy a francián kívül az angol vámhatóságok is megjelennek, rivalizálnak az elfogások reményében, sőt a veszteségeket szenvedett csempészek is veszélyesen szimatolni kezdenek Marc körül. Ő akarva-akaratlan egyre mélyebbre ássa magát a drogügyletekben, hamarosan nemcsak megfigyelője, de részese is lesz az áruszállításnak, szóba kerül a droghasznon támogatott IRA, végül felfigyel rá egy rettegett olasz maffiafőnök, Mario, azaz Claudio Pasco Lanfredi (Riccardo Scamarcio) is.
A gyanakvó ellenfelek miatt már Marc családját is veszély fenyegeti. Ezért Claudio védelmet nyújt nekik s közben nemcsak a Marc-kal való üzletben lesz érdekelt, hanem viszonyt kezd annak gyönyörű és makacs húgával (Mélanie Bernier) is. De a kanadai hatóságok lecsapnak a drogszállítmányra, és mivel a hajót Marc konspirációs okokból a nevére íratta, ő lesz az első számú közellenség, mint fő drogcsempész, főként, miután Claudio vádalkut kötött az amerikaiakkal és így nem juttatták börtönbe. A francia vámosok a közelgő választások miatt nemigen akarnak segíteni és ezzel botrányba keverni a minisztert, Marc felesége (Raphaëlle Agogué) pedig hiába próbálja egy leleplező hangfelvétellel zsarolva megmenteni a férjét. A hatóságok sok mindent megígérnek, de a végén semmit sem teljesítenek, és Marc visz el minden balhét.
A történet minden bonyolultsága ellenére érdekes, tanulságos. Marc Fiévet könyvéből Abdul Raouf Dafri forgatókönyvíró feszült, pergő cselekményt írt, így a néző figyelmét a gyönyörű tenger, a szokatlan hangulatú táj, és a ki kivel és ki ellen van kérdései folyamatosan lekötik. Látunk nyers kegyetlenséget is, de fele annyit sem, mint egy hasonló amerikai filmben, ezért ezek nem lépik át egy mai néző tűrésküszöbét. Julien Leclercq nagyon jó színész- és feszültségvezetéssel, ritmussal, vezényli le a botcsinálta informátor kényszerpályájának köreit.
Gilles Lellouche (A két mesterlövész, Tékozló szív, Apró kis hazugságok, Tőzsdetrükkök, Halálos közellenség stb.) nagyon jó színész. Végig hihető az az út, ahogy ő a történetbe belebonyolódik, ahogy a családját igyekszik távol tartani a veszélyektől, ahogy fél, de az is, ahogy felbátorodik és keresi a kiutakat. Ez a „civilség” mindvégig megvan benne, még akkor is, mikor rájön, hogy mindenki kijátszotta őt. A sok „kőkemény profi” után jó látni ilyen anti-hőst is.
Tahar Rahim (A próféta, A múlt, Az erőmű, Gyermekeink, Fekete arany, A sas stb.) egy olyan ambiciózus tisztviselőt állít elénk, akinek legfőbb vágya, hogy a sikerek révén a vámhatóság is reflektorfénybe kerüljön, de ezért nem mindenben tartja meg a szolgálati utat. Szeretne jobban kiállni az informátoráért, de egy határon túl már ő sem képes menni, tehát amiket tesz, nem éppen törvényes és tisztességes minden esetben.
Riccardo Scamarcio (Szerelem, pasta, tenger, Bűnügyi regény, Az Éden nyugatra van, Testvérem egyedüli gyerek, Texas stb.) elsődleges jellemzője a sármossága, és hogy tiszteli Marc családszeretetét. Az, hogy ő könyörtelen üzletember, csak fokozatosan jön elő belőle, végén még a saját kezű emberöléstől sem riad vissza. Mindenesetre ez az alakformálás is valahogy európaibb gazembert állít elénk. Így vagyok a többi szereplővel is, aki nagyon jól megtalálja a helyét a történeten belül; kevesebb bennük a sablon, mint sok megszokott, hasonló filmben.
Tetszett Thierry Pouget operatőri munkája, amely Mickael Dumontier és Arthur Tarnowski vágókkal együtt jó ritmusú, izgalmas külső és belső miliőket teremtett, és Clinton Shorternek a történetet jól keretező zenéje is. Összességében merem ajánlani a Gibraltárt a 16 éven felüli korosztálynak, akár akciófilm-kedvelők, akár kevésbé azok. A 116 perces filmet a Mozinet november 20-tól forgalmazza.
