Amit az ország jelenlegi helyzetéről gondol, a napokban mondta el a WDR (Westdeutscher Rundfunk Köln), az egyik legnagyobb közszolgálati rádió 3. csatornáján, az európai esszék sorozatában.
„Egyetlen ország hírnevét sem rombolták le az elmúlt huszonöt évben olyan radikálisan, mind Magyarországét. Az országét, ahol először szakadt szét a vasfüggöny. ’Köszönjük, Magyarország’, állt a plakátokon. Szinte fáj a mai helyzetre gondolni, amelyet másik jelszóban lehetne röviden összefoglalni: „Magyarország – köszönjük, nem …” A 80-as, 90-es években, még irigyeltek Hamburgban, Drezdában, amiért olyan izgalmas helyen élek, mint Budapest. S most még jó barátaim is részvéttel pillantanak rám, hogy megkérdezzék: hogyan is tudok még egyáltalán ilyen ennyire elvadult, s önszántából egyre kevésbé demokratikussá váló országban élni?
Magyarország már 1989 előtt szeretetreméltó kivétel volt a keleti tömbben, a boldogok szigete, ahol az emberek bátran kimondták a véleményüket, vicceket meséltek a kommunizmusról, minden tabut bátran elkerültek s élvezték az életet, ahol és amennyire csak lehetett. A szovjetek által legázolt 56-i népfelkelés kései győzelme volt ez. A viszonyok távolról sem voltak boldogítóak, de sajátos derűlátás lebegett a hétköznapok szürkesége felett, mindenki kalandos módon kereste a maga személyes szerencséjét. S a külvilág ünnepelte ezt az országot, annak jó híre örökre szólónak, megingathatatlannak látszott.
S ma? Drága autók jellemzik az utcaképet – de nyomasztanak a szegénység jelei, a sok hajléktalan és koldus, az ingyen ételért sorban állók kilométeres sora, éppen most, karácsonykor. A lakosságnak mintegy harmada a puszta fennmaradásáért küzd. A remélt önrendelkezés helyett az új kötelezettségek tengere jött, a harc a korábban biztos munkahelyekért, a hitelek, amelyek a tehetősebbeket is saját fogyasztásuk megfélemlített rabszolgájává tettek. Nincs jólétben, biztonságban élő polgárság, amiről 1989-ben sokan türelmetlenül álmodtak, hiszen az akart mindenki feltétlen lenni: szabad polgár.
Hamar kiderült, hogy a megválasztott politikusok az új demokráciában is főleg magukat gazdagították s mindmáig ezt teszik. Így a lakosság fele elvesztette reményét, hogy változzék a politika és nem megy el szavazni. A maradék többsége kihívóan a nacionalistákra szavaz, hogy dühében megmutassa saját magának és a világnak: a büszke Magyarország senki rabláncára nem engedi fűzni magát. A kormány sikeresen támaszkodik erre a dühre: amikor Brüsszelben a demokrácia lebontásáért, a diktatórikus kinövésekért szidják, ezzel jó pontokat szerez otthon, a haragos embereknél. Óriásplakátokon követel tiszteletet Magyarországnak s ezzel forrásban tartja a sértett néplelket. Abszurd színház, hiszen a kormány következetesen eljátssza ezt a tiszteletet. A kikövetelt tisztelet egyébként éppoly képtelenség, mint a kikövetelt szerelem. A tisztelet és a szerelem ajándékok, amelyek nem kikényszeríthetők. S amikor már hisztérikussá válik a harc az elismerésért, akkor a tisztelet megmaradt maradékának helyét is a nevetségesség váltja fel. Talán még huszonöt évig is eltart majd, eltüntetni ezt a katasztrofális kárt. Tehát érthetően mihamarabb neki kéne látni, magam szívesen ott lennék”.
