A ezerkilencszázharmincas években a svájci emigrációban élt Thomas Mann hatszor látogatott el Magyarországra, és innen küldött „óvó sikolyt” a kontinenshez. Először a német nyelvű Pester Lloyd-ban jelent meg 1936-ban Európa, vigyázz! című esszéje, amelyben a barna pestis terjedésének veszélyére int. Igencsak időszerű volt a Nobel-díjas író akkori kiállása, mert bár még előtte voltunk (a hazai) zsidótörvényeknek, ám az ország a legjobb úton volt afelé, hogy elfogadja a nácik halálos ölelését.
Évekkel később kötetbe rendezett tanulmányainak is a fenti címet adta Thomas Mann, ám könyvét Hitler máglyára dobatta. (Thurzó Gábor viszont recenziót jelentethetett meg róla a Nyugatban.) Amikor az író 1937-ben ismét Budapestre jött, József Attila versben üdvözölte őt, „fehérek közt egy európait”.
Hanti Vilmos is megidézte a magyar költő alakját Moszkvában. A FIR-elnök szerint József Attila helyesen látta, hogy „a tőke és a fasizmus jegyesek”, vagyis Hitler csakis a kapitalizmusra támaszkodva dédelgethette őrült világhódító terveit. (Mindamellett a történelem furcsa fintora, hogy az amerikai nagytőke hathatós támogatására is szükség volt a földrész háborús vergődésének lerövidítéséhez, a németek legyőzéséhez.)
A Thomas Mannt Budapesten üdvözlő József Attila – a Hazám című versében – az európai Magyarországot félti attól, hogy netán „német gyarmat” lehet. Ám a vendéghez szólva arra is rámutatott, hogy „az emberségen, mint rajta a rák, / nem egy szörny-állam iszonyata rág / s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, / honnan uszulnak ránk új ordas eszmék, / fő-e új méreg, mely közénk hatol”.
Arról kevés szó esett most Moszkvában (Hanti Vilmos sem beszélt róla), hogy nemcsak a Németországból jövő hírek töltötték el a harmincas években aggodalommal az európai értelmiségieket, hanem megütközéssel értesültek a sztálini önkényről, a koncepciós perektől. Ezért fejtegette nemrég egy budapesti beszélgetésen Ormos Mária történész, hogy Európa egyik fele a nácizmus alóli felszabadulás után „csöbörből vödörbe” került, azaz meg kellett tapasztalnia a „közénk hatoló új mérget”, a sztálinizmus őrületét, a koncepciós pereket. (Ugyancsak a történelem fintora, hogy mostanában kapott mellszobrot Sztálin az oroszországi Lipeckben. Az Ukrajnától elcsatolt Krím-félszigeten pedig az egykori diktátor képmásával köszöntötték a Szevasztopol utcáin elhelyezett óriásplakátok a hitleri Németország fölött aratott győzelem évfordulóját.)
A moszkvai ünnepségek margóján rendezett konferencián – érthetően – kevesebb szó esett a sztálinista múlttal való szembenézésről. Hanti Vilmos is inkább azt hangsúlyozta, hogy az antifasiszta győzelemért a legnagyobb véráldozatot az egykori Szovjetunió népei hozták.
S innen adjuk át a szót Hanti Vilmosnak:
„Az antifasiszta koalíció reguláris hadseregei mellett jelentősek voltak a különféle országokban a lakosság által szervezett partizánegységek fegyveres és politikai ellenállásai, de nem szabad megfeledkeznünk a hátországokról sem, az otthon maradott nőkről, gyerekekről, akik segítették a frontkatonákat vagy a helyi partizánokat…. A Hitler-ellenes szövetségben szerte a világon közel 70 ország vett részt, s összesen több mint 73 millió katona és civil halt meg. ……
Az 1970-es évek közepétől kezdett megerősödni az a neoliberális gazdaságpolitika és az a neokonzervatív társadalomfilozófia, amelyeknek következtében a II. világháború után kialakult jóléti államoknak a viszonylag szélesebb rétegeket érintő kedvező hatásai mára jelentősen leépültek, így drasztikusan, sokszor elviselhetetlenségig megnövekedett a társadalmi egyenlőtlenség.
Látnunk kell, a negyedszázaddal ezelőtti politikai váltások a kelet-európai országokban és az egykori Szovjetunióból alakult új országokban nem hozták el a sokak által remélt eredményeket. A kialakított demokratikusabb keretek önmagukban még nem jelentették az antifasiszta értékek automatikus fölvállalását. A korábban szunnyadó fasiszta gondolatok az emberek sérülékenységére alapozva a gyenge, immunhiányos új demokráciákban könnyedén újból ki tudtak csírázni, s mára több országban már szárba is szökkentek. A kelet-európai országokra rászabadult vadkapitalizmus jelentősen erősítette az újfajta fasizmusok kialakulásának pozícióit…
Mára elfordultak a tömegek a baloldali erőktől. Annak gyengeségét egyre eredményesebben használják ki mindazok, akik a társadalmi egyenlőtlenség erősítésében, a gazdasági és társadalmi hatalmuk, a tőkejövedelmük felhalmozásában érdekeltek.
Meggyengültek azon pártpolitikai erők is, amelyek egy igazságosabb társadalom megteremtésében érdekeltek. A szociáldemokrata típusú pártok, amelyek a kapitalizmus létezését elfogadják ugyan, de az emberek érdekében annak jelentős korlátozására, »elkorcsosulásának nyírbálására« hivatottak, rendszerint behódoltak a társadalmi egyenlőtlenségeket mélyítő folyamatoknak, a kommunista típusú pártok pedig sok helyen dogmatikussá, tekintélyelvűvé váltak, gyakorlati tevékenységükben nem tudtak meggyőző sikeres gazdasági alternatívát állítani a kapitalista modellekkel szemben.
Azt tapasztaljuk, hogy a társadalmak hatalmi és gazdasági koncentrálásában érdekelt erők antikommunista retorikájukkal komoly sikereket tudnak elérni. Több európai kormány nem zár le a szélsőjobb irányában, hanem együttműködik velük, engedményeket tesz nekik, miközben saját maguk is csökkentik a sajtószabadságot, a demokratikus jogokat, a szociális vívmányokat, kiüresítik, lejáratják a polgárok előtt a parlamenti demokráciát. Különösen a Szovjetunió utódállamai és az egykori szocialista országok egy részében sikerrel kiáltják ki minden rossz okának, a gazdasági válság felelősének a kommunizmus egyébként igazságosságra, egyenlőségre törekvő ideológiáját, egyenlőségjelent tesznek a kommunizmus és a fasizmus közé. Saját hazámban például a magyar kormány egyre több programot valósít meg a szélsőjobb kottájából, a hitleri Németország mellett harcoló magyar katonákat dicsőíti, megszünteti a II. világháború hőseinek közterületi neveit, tiltja a Vörös Hadsereg, a Felszabadulás utca neveket, egyetlen egy szót sem szól arról, hogy Hetven éve Magyarország felszabadult a fasizmus alól…
Történelemhamisítás zajlik, mind a politikai pártok szintjén, mind a tankönyvekben, a közbeszédekben. Az antifasiszta ellenállás hősiessége, annak történeti múltja, kiváló személyiségei egyre kevesebbszer jelennek meg a közoktatásban, a közbeszédben, amellyel a jelen antifasiszta ellenállásának a lehetőségei is rendkívül nagymértékben csökkentek. Az egykori antifasiszta ellenálló hősök nevei, szobrai elkerülnek a közterületekről, jobb esetben helyettük semmi, rosszabb esetekben fasiszta, rasszista, antiszemita szereplők kerülnek a helyükre.
A holokauszt-megemlékezések többször légüres térben, a történelmi összefüggések bemutatása nélkül, kizárólag a szenvedések tényeiről szólnak, nem használják ki azt a lehetőséget, hogy azokon leleplezzék a fasizmusnak az emberek elpusztításra hajlamos ideológiáját, emlékeztessenek a szélsőjobbnak a történelemben már tapasztalt embertelenségére… Azok a csoportok, amelyek leginkább fenyegetettek a szélsőjobbtól, s így ezért a mai antifasiszta új ellenállás élharcosai lehetnének, sokszor úgy vélik, hogy a szélsőjobbal való együttműködésük eredményes lehet számukra. Talán igen rövid távon átmeneti sikereket elérhetnek ugyan, de tudomásul kell venni, hogy hosszabb távon a szélsőjobbal való együttműködés senki számára nem hozhat eredményeket.
Mindezek után nem csoda, hogy sok ember az egyre inkább megújuló újfajta fasiszta szervezetek szirupos populizmusánál találnak menedéket.
Napjainkban a fasizmus új módszerekkel, új ruhát öltve próbál teret nyerni. Másképpen mutatkozik a balti országokban, Ukrajnában, Magyarországon, Moldovában, másképpen Görögországban, Franciaországban. De egészen más módon jelentkezik az iszlámnak nevezett terrorizmus képében, amelynek visszaszorítása legalább akkora kihívás, mint az egykori Hitler-ellenes koalíció megszervezése. Az emberiség, Európa precedens nélküli új kihívások előtt áll, amelyek sikeres kezelése csakis az emberi értékeket, az emberi méltóságot tiszteletben tartó erők összefogásával lehetséges.
Különösen hátráltatja a fasizmus elleni mai föllépést, hogy annak veszélyét sok demokrata nem ismeri föl, nem tesz ellene. Nincsenek a kívánt mértékben olyan átfogó európai és nemzeti programok, amelyek a demokrácia, az antifasiszta, az antirasszista mentalitás erősítését meggyőző eredményességgel szolgálják. Ezekre különösen a közoktatási rendszerekben lenne nagy szükség. Sok demokrata előbbre valónak tekinti például a szólás szabadságát az emberi méltóság szabadságánál. Természetesen, ha egy vadállatot ketrecbe zárunk, attól még vadállat marad, hosszas szoktatással, neveléssel lehet csak valamelyest megszelídíteni. Így kell tennünk a fasiszta nézetekkel is, amelyek napjainkban leginkább a kirekesztés, az idegengyűlöletet, a burkolt vagy leplezetlen rasszizmus képében jelentkezik, tetézve sok helyen az etno-centrizmussal kevert elvakult szélsőségességgel. Mindezeket a nézeteket a demokratikus közösségeknek karanténba kell zárniuk, el kell szigetelniük, miközben ezen embertelen nézeteket vallókkal szemben folyamatos meggyőző munkával kell élnünk, s számukra minél fiatalabb korukban egy demokratikusabb életút perspektíváját kell nyújtanunk…
A háború egy szűk érdekcsoport biznisze, nem szolgálja szélesebb körben az emberek, az emberiség érdekeit. Mi, antifasiszták elutasítjuk a háborút! Békét akarunk! De meg kell jegyeznünk, a történelemből azt is jól tudjuk, hogy vannak olyan helyzetek, amikor cselekedni és nem meghunyászkodni kell.
Az Ukrajnában folyó fegyveres konfliktus már eddig is sok ember életét oltotta ki. Az ukrán konfliktusnak van egy olyan vetülete is, amely táptalajt kínál a szélsőséges, nacionalista, neonáci nézetek terjedésének, melyeknek kezelése újabb kihívás az ország demokratikus fejlődése szempontjából.
Felszólítjuk a feleket a megszületett megállapodások megtartására! Mindezek mellett tudomásul kell venni, hogy Ukrajnában igen sokféle ember él, sokféle kulturális és más identitásbeli kötődéssel. Azt képviseljük, hogy ennek a sokszínűségnek a megőrzésével Ukrajna népe a hazai oligarcháktól és a külső beavatkozóktól függetlenül saját maga dönthesse el, mit szeretne a jövőben…
A 70 évvel ezelőtt Hitler-ellenes antifasiszta koalíció bebizonyította, hogy különféle világnézetű emberek össze tudnak fogni. Mi, antifasiszták azt várjuk a különféle társadalmaktól, különösen a mai nagyhatalmaktól, hogy érdemben lépjenek föl az újfasizmussal szemben, s azt az egykori szövetségesi szellemben tegyék! Egymást ne kijátszani igyekezzenek, gyakran fölhasználva a szélsőjobbot is saját céljaikra. Legyen az antifasizmus olyan minimum a kapcsolataikban, amely felülír minden érdekkonfliktust. Az antifasizmus képviselete lehet az a közös cél, amelynek talaján megtalálhatják a békés kapcsolatokban rejlő érdeleltségüket…..”
(A beszéd teljes szövege ITT olvasható)
Mint e tudósítás bevezetőjében már említettük: rendhagyóan felemásra sikeredett a 70. győzelem napi megemlékezés az orosz fővárosban. A legújabb kori kremlinológusok ismét azt lesték lázasan: ki, hol áll a Vörös téri tribünön. Ki jött el a jubileumra, és ki mondta le a részvételt? Közben igencsak elsikkadt a lényeg. Az az üzenet tudniillik, hogy az erődemonstrációval felérő katonai parádétól való távol maradásukkal mit is akartak kifejezésre juttatni az európai és az Európán kívüli nemzetek politikusai. Egyebek mellett azt is, hogy elítélik az autokratikus moszkvai vezetést, amely segítőkezet nyújt az európai értékek rombolóinak. Bátorítólag támogatja a szélsőjobboldali, euroszkeptikus erők azon mesterkedéseit, hogy megbontsák, aláássák az európai stabilitást.
A többi között e problémákról is szólt – igaz, csak utalásszerűen – Hanti Vilmos beszéde. Fejtegetéseinek lényege egybecseng Thomas Mann felhívásával: „Európa, vigyázz!” De vajon fölismerik-e a fenyegető veszélyeket a demokraták, és tesznek-e valamit ellene? Az Ellenállók Nemzetközi Szövetségének magyar elnöke joggal és okkal kongatta meg a vészharangot.
