Csaknem pontosan ott épül meg heteken, hónapokon belül az új vasfüggöny, ahol egyszer már volt ilyen, igaz, akkor a mindenekelőtt Kelet-Európában rossz emlékű ötvenes éveket mutatta a kalendárium, és Tito, „a láncos kutya” és hívei ellen volt hivatott megvédeni a Magyar Népköztársaságot és sztálini-rákosista államrendjét, a szocializmusnak csúfolt diktatúra („a legfejlettebb társadalmi és gazdasági rendszer”) szerfölött szerény vívmányait.

Úgy látszik, ez az ország, amely a hazám, időről-időre csak úgy képes működni, ha oda nem való – szerencsére, korántsem bebetonozott, legföljebb bebalzsamozandó – vezetői időről időre ellenségképeket kreálnak lázálmaikban, és ezeket az ellenségeket megkísérlik el- és beadni a népnek, amely egykoron még „vevő” is volt a fantomokra, elhitte, hogy reá, szeretteire, vívmányaira, imádott hazájára acsarkodnak az ellenségek, ezért védekezni kell ellenükben és szembe kell szállni velük. Vasfüggönnyel, fegyverrel, egy idő elteltével hányingert keltő ideológiával, hazugságözönnel, erőszakkal, ávóval.

Ez az ország, hazám s népe (velem együtt!) sokáig nem nőtt föl Európához, és tűrte a kerítést, a tilalmakat, elhitte a hazugságokat, maga is hozzájárult – például Békekölcsönnel, hús-, tej-, kenyér-, cukor- stb. hiánnyal – az ország felének a bekerítéséhez, a déli és a nyugati határ menti sok száz kilométer hosszú vasfüggönyhöz, kezdetben a taposóaknák telepítéséhez, később, egy eltaposott forradalom után az árammal telített szögesdrót kihúzásához, a különféle szélességű határsávok kijelöléséhez, amikor az embernek útlevélre volt szüksége ahhoz, hogy önnön hazájában közlekedjék, amikor nyugat felé utaztában már Komáromnál szigorú, bőrkabátos közeg igazoltatott és kérdezősködött az úti célról.

Hazám, országunk új korszaka következett el 1989. június 27-én, amikor hivatalosan, országnak-világnak megmutatva hozzáláttunk a vasfüggöny lebontásához, ami munkát különben már áprilisban elkezdtek azok a határőrök, akiknek nem sokkal előtte még tűzparancsuk volt az ellen, aki a vasfüggönyös, érintőjelzős, gyengeárammal telített „technikán” át szeretett volna ki- vagy bejutni.

Most, talán, nem lesz tűzparancs és taposóakna sem a magyar–szerb határ mentén fölhúzandó 21. századi vasfüggöny mentén. Talán gyengeáramot sem vezetnek a dróthuzalokba…

Az építési parancsot kiadók (ugyan kik ők, személy szerint, név szerint?) megelégszenek azzal, amit Nagy László, az alapanyagokat előkészítő BV Holding Kft. ügyvezető igazgatója (lám, egy név mégis csak van!) tegnap a „nemzeti” hírügynökség tudósítójának elárult, nevezetesen: a magyar–szerb határ mentén megépítendő mintegy 175 kilométer hosszú vasfüggöny alul és felül pengés drótból készül.

Miből? Tudd meg, édes hazám népe: alul és felül pengés drótból! Mert ha jön az „ellenség”, és megpróbál fölkapaszkodni a határkerítésre, egyszer s mindenkorra elmenjen a kedve az ilyesmitől, hiszen összevagdalja ujjait, tenyerét, akár el is vérezhet a kerítés túloldalán, ami egyébként mintegy tízméteres sávban magyar felségterület.

Jön az „ellenség”, fáradtan a sok ezer kilométeres gyaloglástól, nyakában az éhes-szomjas, koszos porontyával, aléltsággal küszködő asszonyával, kiket Allah vagy Krisztus már rég magára hagyott, beleütközik a szögesdrótokba, és amikor mégis csak lyukat szeretne rajta találni, akkor a pengés drót összekaszabolja a kezét, hogy ne tudja megsimogatni gyermeke, asszonya arcát, mert csupa vér lesz mindkettő…

Hazám, mire készülsz?