Valami van a génjeinkben, honfoglaló őseink hozhatták magukkal, ez nem puhult, inkább keményedett a nyereg alatt. Ez a valami mocorogtatja Nobel-díjasainkat, olimpiai bajnokainkat, és erre hivatkoznak kidobó legényeink, a közúton egymásnak esők, a választékosan fogalmazók és a kurvaanyázók. Bunyó az utca, a tér, a vasúti kocsi, a sporttelep, a lépcsőház, a konyha, a hálószoba. A gyerekek is csépelik egymást, szeptembertől júniusig iskolásként, a vakációban megszokásként.
Minden nem szokatlan, szenzáció a béke lenne, a türelem, a megértés. De nem. A magyar nem tárgyal, nem alkuszik. Ha megsértik, üt, ha nem sértik meg, akkor azt mondja, hogy megsértették.
Óvodában a kisvödörért, munkahelyen a beosztásért, nyugdíjasként az utolsó falatért küzd. Rég az övé, már nincs rá szüksége, ő akkor is küzd. Mára ez az élet, erő kell az elviseléshez, és erő a folytatásához. Sokan imádkoznak támogatásért, de a jóisten most nem tud rájuk figyelni.
A Paradicsomot őrzi, jobban, mint bármikor. Mindenki be akar jönni, talán egy új kerítés, vagy az izmos, kigyúrt magyarok segíthetnének.
