Nem szeretem a stand up-előadókat és műfajt. A méltán híres, csípős pesti kabaré vonulatában mindig is voltak erős konferansziék, mintNagy Endre, Kellér Dezső, Komlós János, Ősz Ferenc, vagy ragyogó magánszám-előadó szerzők, mint Hofi Géza,Sándor György, Nagy Bandó András, Maksa Zoltán, akik aktuális társadalmi visszásságokra hívták fel a figyelmet sírva nevettető monológjaikkal, poénkodásaikkal. De ők közéletiek voltak!
Ám az a vonulat, amely jó tíz éve „dumaszínház” elnevezéssel szinte kizárólagosan uraljaa magyarhumor pódiumait, csak olyan, mint a jó pörkölt helyett felkínált, íze-sincs hamburger, még ha a gyorséttermek népszerűek is.
Mondanom sem kell, ezt a kilúgozott humortípust is a divatleső fiatalok majmolták át Amerikából. Ez még nem volna baj, ha szerző-előadói többek lennének, mint egy-egy társasági jópofa valamely iskolai közösségben. De hogy nem tudnak beszélni, nem tudnak szerkeszteni, poentírozni, összefüggéstelen, ötlettelen magánéleti élményeiket végtelenített, rögtönzötten eldadogott mondatokban öntik közönségükre, mert szerintük azoknak már egy-egy társadalmi, politikai aktualitás sem jön át, (ebben, persze, van valami!) – az már színvonal alatti, és az én humorérzékemnek igencsak kevés. Szél ellen viszont nem lehet, vagy nem érdemes fütyörészni, a színvonalat ma a fizető néző határozza meg, tehát tetszik, nem tetszik, ez most az öncélú stand up évada.
Azzal, hogy az amerikai stand up az egyszerű, pódiumos hablatyolásból valamiféle színpadi előadássá nőheti ki magát – a monodráma műfaji megnevezéstől most tartózkodnék, mert annak értékeit nem szeretném devalválni – először 2005-ben találkoztam a Caveman előadásán, a Belvárosi Színházban. Most ugyanez, a picivel igényesebb színházi stand up tér vissza a Thália Színházban Robert Dubac: „A férfiagy, avagy nincs itt valami ellentmondás?” című előadásban.
Robert Dubac egyfelől színész (utalnék filmjeire, mint az 1994-i Ártatlan megszállottság, vagy az 1997-i Ne add fel!), másfelől sikeres stand up szerző-előadó komikus, aki több előadóesttel szerzett magának nevet. A Thália Színház, amely a Mikroszkóp által amúgy is kapcsolódik a kabaréhoz, sőt egy ideje a dumaszínházas tévéműsorokhoz is, úgy gondolhatta, hogy a „The Male Intellect – An Oxymoron?” jogainak megszerzésével maga is bekapcsolódhata nagynemzeti nevettetőgépezetbe. Az egyik legnépszerűbb férfiszínészt, Csányi Sándort sikerült rábeszélni, hogy adja elő a Bárány Ferenc fordította-honosította magyar változatot, a rendezést pedig Szirtes Tamás, a legsikeresebb hazai musical színpadra állítók egyike vállalta el a siker céljából. És az első jelek azt mutatják, hogy a színház jó lóra tett: a siker meglesz.
A monológjáték főszereplőjea magyarváltozatban egy Sanyinak nevezett tucat-pasi (az eredetiben Bobby), akire azt mondják, hogy hímsoviniszta, vagyis a férfiak felsőbbrendűségét hirdető fickó, s ezt ő sem tagadja. Az apropó az, hogy két héttel azelőtt azzal hagyta őt el a barátnője, Júlia, hogy gondolkodjék el a mi Sanyink azon, vajon „mit akar a nő?”, és persze addig ne is keresse, majd ő, Júlia jelentkezik! Sanyi pedig most, a színházi előadással elérkezett utolsó óráig sem tudta ezt megválaszolni, ezért kezd el összefoglalóan monologizálni a közönség előtt.
A „nemek harca” nagyjából az emberiséggel egy idős, azt, hogy a férfi és a nő másként gondolkozik, mást akar, agya más srófokra jár, Dubacnál sokszorosan nagybb elmék is kutatták komolyan és tréfásan is, tehát maga a téma semmiképp sem új.
A darabkezdő animációs képsorokban Kocsák Tibor zenei szerkesztő az Óz, a csodák csodája film egyik dalával adja meg az alaphangot, amelyben a Szalmabáb (értsd: a férfi) arra panaszkodik, hogy üres a feje, és egy kis ész kéne neki! (Így kell megolajozni a nősoviniszta közönség rokonszenvét!) A szüléssel kezdődő másságunk részletesebb taglalását aztán a rajzból élővé változott Sanyi folytatja tovább azzal, hogy már az is mennyire más megítélés alá esik, ha egy kislány csókol meg egy kisfiút, mintha ez fordítva történik, s így megy ez később is!
Sanyi egy kisebb könyvtárnyi szakirodalmat összeolvasott, de semmire sem ment vele, mert arra a végkövetkeztetésre jut, hogy miközben a férfiakat pontosan lefektetett szabályzók irányítják, aközben a nőknél ezek a lapok üresek, a szabályzók állandóan változnak, ezért ők kiismerhetetlenek. Mikor felmegy a függöny, láthatóvá lesz Sanyi agyának két féltekéje, amelyből a férfifél tele van mindennel, a női fél üres, hősünk ezek között a féltekék között ingázva összegzi tapasztalatait, majd egy táblára kezdi felfirkantani azokat a fogalmakat, amikre éppen rájön, hogy ezeket akarhatják a nők, illetve mik azok a sztereotípiák, amikkel a nők vádolják a férfiakat.
Miközben polemizál, belső hangokat hall, (Schell Judit és Vida Péter), és mint akikkel személyes tapasztalatai vannak, hat különféle hímsoviniszta férfitípus alteregóját is magára ölti. Csak épp mindezek, ha lehet, tanácsaikkal és történeteikkel még inkább összezavarják a gondolkodását. Hogy mire jut végül Sanyi, és mit von maga után, mikor Júlia (Fodor Annamária) is megjelenik, azt a néző nagyjából 70 perc után megtudja.
Nézem, hallgatom Sanyi agymenését, van, amikor a többiekkel együtt jókat nevetek, máskor unatkozni kezdek. Robert Dubac közhelyes sémákban gondolkodik: hősünk (= „a” férfi) utálja a macskákat, imádja a focit, szereti a sört, és állandóan a szexen jár az esze. (Akkor én egy picit kilógok a sorból, ugyanis imádom a macskákat, utálom a futballmeccseket – a többi, mondjuk, stimmel.)Sanyi azistennek sem jön rá, hogyan hívta Júlia a macskáját – ez itt kulcsfontosságú! –, én az első megadott betűtől fogva rájöttem. (Jaj, de jó, akkor én ezek szerint nem vagyok hímsoviniszta!)
Nézem és hallgatom az előadást, és közben kezdek arra rájönni, arra az oximoronra, hogy ez az előadás jobb, mint maga a darab! Jobb, mertCsányi Sándornem stand upos. Csányi színész. Kiváló színész, aki még azt is el tudja játszani, hogy ő most stand upos (aki csak annyiban lóg ki a sorból, hogy be tud fejezni egy mondatot, és viszonylag jól fel tud építeni egy gondolatsort).
Dubac átlag közhelyekben filozofálgat, s mivel minden közhelynek van igazságmagva, nem is lő mellé. Igaz, semmi újat sem fedez fel, mert ő nem filozófus, nem társadalomkutató, még csak nem is író a szó klasszikus értelmében. Az ő bölcselkedései viszont olyasmik, amiket a néző magától is tud, tehát a néző a saját szintjén – egy kicsit humorosabb formában – hallja vissza, amit már amúgy is tud, így az ő agya nincs leterhelve, tehát neki a műsor jó.
Csányi ragyogó színész, igazi kaméleon, aki egyetlen kellék (sál, sapka, paróka stb.) magára öltésével azonnal karaktert tud váltani, amit a közönség, magamat is ide értve, rettentően élvez. Mozgáskultúrája különösen a táncparódiában ér a csúcsra, amikor az „így táncolunk mi” végén a szombat esti lázas buzoid hímpáva riszálásával lengeti karjait a képzeletbeli bikát meglovagolva. (E mögött a látszólagos képzavar mögött a kiváló színészi és rendezői teljesítmény dicsérete rejlik.)
Dubac nyomain haladva Csányi és Szirtes pontosan azt adja, ami a mai fiatal közönség érzékeit röhögésre ingerli, a jelképes víz derékig ér, mélység senkit sem fenyeget, a derék alatti részek jócskán beleférnek, de az agy nem fog átnedvesedve károsodni.
Olyasmiket is csak a kritikus vesz észre az unalmasabb pillanatokban, mennyire következetlen, hogy a mi magyar Sanyinknak és Júliánknak szinte csupa idegen nevű kapcsolataik vannak. Akkor ez most magyar változat, vagy mégsem. Ez kérem mára nagybüdös globalizáció!
Az internet jóvoltából láttam egy kis részt Dubac saját előadásából is. Esküszöm: Csányi sokkal jobb! A tábla ugyanaz, de Szirtesék legalább egykis magyarfűszert próbáltak hozzákeverni az amerikai vagdalt húshoz. A képregényfigura Csányi Sanyija megelevenedett, átlépett a Menczel Róbert által tervezett díszlet- és jelmezvilágba, túllépett a dumaszínházas amatőrködésen, és profi színházi előadásban mutatja be egy valamikori társasági jópofa amerikai stand-upos megnézhető szórakoztatási ujjgyakorlatait.
Őérte még a magamfajtáknak is érdemes beülni a Tháliába, nem is szólva a hazai dumaszínházasokról, hogy legyen mit tanulniuk.
