Zaza Urusadze (49) grúz filmrendező és forgatókönyvíró, akinek 1998 óta ez az ötödik játékfilmje. A forgatókönyvet ez esetben is maga írta, az észt–grúz koprodukcióban forgatott film pedig Észtországban minden lehetséges elismerést elnyert (a tallinni Sötét Éjszakák Filmfesztivál (PÖFF) Heave(i)n Estonian film díjától kezdve a filmkritikusok által évente odaítélt legjobb észt filmnek járó szobrocskáig); külföldi filmfesztiválokon (Mannheim-Heidelbergben, Varsóban, Palm Springsben) is sikert aratott mind a szakmai zsűri, mind a közönség körében.
A film történelmileg egy kaukázusi politikai eseményhez, az 1990-es évek elején dúlt grúz–abház konfliktushoz kötődik, amikor is a jogilag Grúziához tartozó Abház autonóm területen Abházia egyoldalúan kikiáltotta a függetlenséget. Ebben a konfliktusban a csecsen szakadárok a muzulmán abházokat támogatták. Azt én is csak most, a film kapcsán tudtam meg, hogy Grúziában több mint 100 éve észt (!) falvak, telepek is vannak, illetve voltak, tehát betelepedésük, vagy betelepítésük már a cári időkben elkezdődhetett. Ennek okát nem ismerem.
Amikor a történet elkezdődik, a grúz–abház ellentétek már kirobbantak, a helyi észt falvak lakói néhány kivételtől eltekintve már mind Észtországba menekültek a közelgő háború elől. Ivo (Lembit Ulfsak) és Margus (Elmo Nüganen) még nem indult útnak; várja, hogy beérjen a mandarintermés. A pénz is számít, de főként nem szeretnék, ha kárba menne a gyümölcs. Amikor békés falujukat is eléri a háború szele, a határban felhangzik a fegyverek ropogása. Ivo a házába fogad két súlyos sebesültet: egy csecsen zsoldost, Ahmedet (Giorgi Nakashidze), aki az abházok oldalán harcol és egy fiatal grúz önkéntest, Nikát (Mihail Meskhi), az összecsapás halottait pedig tisztességgel eltemetik. Egy még éppen indulás előtt álló orvos, Juhan (Raivo Trass) segítségével kiszedik a golyót Ahmedből és a repeszt Nika fejéből. A sokat tapasztalt bölcs öreg – a harcosok fegyvereit elrejtve – lelkiismeretesen ápolja a két esküdt ellenséget, és mindent megtesz, hogy összebékítse őket. Szavukat veszi, hogy az ő fedele alatt nem támadnak egymásra, de vajon mennyit ér háborúban az adott szó? Főként, mikor megjelennek újabb és újabb katonák valamelyikük oldaláról.
A megindító film humánuma épp az, hogy több oldalról is felmutatja a bosszú és a megbocsátás, a gyűlölet és a szeretet, az emberség és a méltóság erejét. Miközben a háború és gyűlölség vadállattá teszi az embert, a bennünk lakozó jó is megszólítható, mert a fontos nem az, ami elválaszt, hanem ami összeköti az embereket. A mandarinokat, de az embereket sem szabad pusztulni hagyni, mert a háború senkié.
A film nagyon szép színészi játékok sorát hozza. Lembit Ulfsak az észt színjátszás nagy öregje tiszta egyszerűségével és tiszteletre méltó bölcsességgel állítja elénk Ivót: a végén még azt is megértjük, miért nem tért vissza Észtországba a családjával. Ahogy a fához nyúl, vagy levest mer, ahogy agitálás helyett ki tudja várni, amíg a szeretet magva magától is szárba szökik, az a többieket, de a nézőt is katartikus fejlődésen vezeti végig.
Giorgi Nakashidze Ahmed szerepében nagy, de fontos utat jár be. Nem csupán azzal, ahogy a zsoldos gyilkos ösztöne és bosszúvágya megjuhászodik, de egy keresztény közegben is fel tudja mutatni, hogy a muszlimok sem mind vadak, hogy a becsületnek milyen hatalma vana hegyiemberek között, és hogy a háború nem az egyszerű emberek, legfeljebb a politikusok játéka. A színész tekintete, mozdulatai tartásról is árulkodnak, és nagyon szép jellemformálással mutatják fel a grúz színjátszás magas színvonalát.
Mihail Meskhi, mint Nika egy másfajta fegyvert ragadó ember, hiszen ő színész, akit a hazája védelme tesz katonává, de ő s tudja, hogy a jót jóval lehet csak meghálálni, még ha elbukik is az ember a végén. Itt a színész kevéssé látványos eszközökkel is tud hiteles jellemfejlődést ábrázolni, nagyon szépen oldva meg a fájdalom, a félelem, a bátorság és a hősködés fázisait.
Elmo Nüganen, mint Margus, elsősorban a terméséért aggódó földműves, és az egymásra utalt emberek természetes segítségnyújtásának színeivel gazdagítja a palettát. Számára természetes az „egyedül nem megy” tanítása, és mikor megbántódik sem tart haragot. Raivo Trass Juhanként a hazatérőket képviseli, aki még utolsó ittlétéig is képes segíteni a közösség maradványait is.
Zaza Urusadze filmjében az észtek két ellenségeskedő nép között azzal mutatnak példát, hogy egyfelől jóban vannak és jót tesznek mindenkivel, aki nem tör az életükre. Ők nem kétkulacsos magatartással dörgölőznek ide és oda, aszerint, hogy ki van jobb pozícióban, hanem csak nemzeti kívülállással próbálnak békét teremteni ott, ahol ez magától nem menne.
Ha megnézzük a mai politikai helyzetet, ez a béketeremtő pártatlan emberség és megértés most is erővel bír, tehát számomra legalább is különös aktualitással erősödik fel. Az egymás ellen feszülőknek pedig érvekkel bizonyítja, hogy vannak helyzetek, amiben nem az győz, akinél a fegyver van, hanem aki önmagán tud erőt venni. Rein Kotov kamerája érzékenyen, finoman festi meg a történetet, a természet szép és a küzdelem vad színeivel, képeivel, miközben hagy időt arra is, hogy a szereplők arcán és a tárgyak részletein is folytatódjék a szavak nélküli érzelmek sora. Niaz Diasamidze zenéje egyszerre a történetbe hitelesen belefolyó kellék, és a rendezői szándékot erősítő érzelmi kifejező eszköz.
Mindent egybevetve nagyon szép, jól sikerült, értékes film a Mandarinok. Sajnos, még nem dőlt el, megjelenik-e a magyar filmforgalmazásban, pedig nagyon hiányoznék a palettáról, ha nem láthatnák sokan, hogy alacsony költségvetéssel, ismert sztárok és nagy akciók nélkül is mennyire izgalmasan lehet kibontani egy emberi történetet egy jó forgatókönyvből.
Ennek a 87 percnek az akciói hitelesebbek és őszintébbek, mint sok rosszul kiagyalt szuperprodukciónak, és ezt köszönjük az észt és grúz alkotóknak.
A filmet jelenleg az észt hét alkalmából a szegedi Grand Caféban március 20-án, Budapesten a Művész moziban március 21-én, a debreceni Apolló moziban pedig április 1-jén tekinthetik meg a filmbarátok. Lévén feliratos, észt és orosz nyelvgyakorlásra is jó alkalom.
Kár lenne kihagyni.
