Norman Manea romániai zsidó író 1936-ban Bukovinában született. 1941-ben gyerekként, családjával és a régió zsidóságával együtt a román fasiszta hatóságok egy Dnyeszteren túli, ukrajnai koncentrációs táborba deportálták, ahonnan 1945-ben szabadult. 1959-ben hidrotechnikai mérnökként diplomázott, az írásnak pedig 1974 óta szenteli magát. Hazájában tíz könyve jelent meg, de a Securitate állandó zaklatása miatt a disszidálás mellett dönt. 1986-ban egy nyugat-berlini ösztöndíjat kihasználva hagyja el először a hazáját, azóta megszakításokkal az Egyesült Államokban él, ugyanis az 1989-i fordulat után, úgy látszik, hogy végleg hazaköltözik, de a demokrácia éveiben is több alkalommal kénytelen „véglegesen elhagyni” a hazáját.

Mondhatni: többszörös disszidens/emigráns. Eddig megjelent 20 könyvét mintegy húsz nyelvre fordították le. Magyarul az 1997-i Bohócokról, a 2003-ban megjelent, A huligán visszatér – Egy kelet-európai bujdosó emlékei című önéletrajzi regénye, valamint a 2009-i Odú jelent meg, és néhány rövid prózai írása is olvasható nyelvünkön. Az író 1993 óta számos nemzetközi díjat és kitüntetést kapott, és az utóbbi években több alkalommal Nobel-díjra is jelölték.

Az Odú cselekménye az Egyesült Államokban játszódik, mindenféle nemzetiségű kelet-európai amerikás menekültek, száműzöttek között, akik a helyüket keresik, de a történeteta magyarolvasónak, ennek ellenére is, még lassan, figyelmesen is igen nehéz olvasni, követni. Egyrészt nem egy olyan román vonatkozása és utalása van, ami nekünk nem annyira ismert, mint a Romániában élőknek, másodszor pedig az USA sem úgy jelenik meg, mint az amerikai regényekben, és az olvasó általában nem jártas bizonyos amerikai emigráns vonatkozásokban sem. De ezek csak hozzáadódnak azokhoz a nehézségekhez, amiket maga az író hozott létre a történet megformálásakor.

Az amerikás emigránsok itt és a jelenben keresik az identitásukat, amely állandóan visszaviszi őket egyrészt a múltba és odahagyott hazájukba, másrészt fantáziájukba, így tehát valamikor az 1930-as évek és a 21. század eleje között harcolnak az idővel, amely sehogy sem akar múlttá, még kevésbé nem jövővé válni. A szereplők az őket körülvevő tágabb környezetet és belső életüket fizikai és filozófiai értelemben egyaránt labirintusként élik meg, amelyben sem önmagukat, sem boldogságukat nem igazán tudják megtalálni.

A regény egyik főhőse egy Romániából menekült egyetemi professzor, Augustin Gora, akinek az a mellékfoglalkozása, vagy hobbija, hogy életrajzi nekrológokat ír elhunyt honfitársairól. A másik főhős ugyancsak román disszidens, az Auschwitzból megmenekült zsidó szülők gyereke, Peter Gaşpar professzor (gúnynevén Mynheer Peter Peeperkorn), aki néhány évvel később érkezik az Államokba. Különös viszony fűzi őket össze Augustin Gorával, ugyanis mindketten ugyanazt a nőt szeretik. Lu (Ludmila Serafim) Gora felesége, aki nem követte férjét az emigrációba, Romániában maradt, ott később Gaşparral folytatott viszonyt, ővele távozott Amerikába, hogy ott tulajdonképp mindkettejük számára elérhetetlenné váljon. Gora és Gaşpar mindketten az író alteregói, életük számos ponton tele van a Norman Manea életére vonatkozó utalásokkal. Miközben a regény rendkívül kusza és szövevényes cselekményét átszövik e két főhős valós és képzelt párbeszédei, telefonbeszélgetései, amelyekből sok minden bontakozik ki, a szerző emellett a helyenként felbukkanó, egyes szám első személyben mesélő narrátor szerepében is megjelenik, tehát valós énje minimum e három alakba van elosztva. De őket még számosan veszik körül ténylegesen, vagy gondolatban: Cosmin Dima irodalomtudós és tanítványa, Mihnea Palade (Portland), Israel Lvova (Lev) Boltanski, a magát következetesen szovjetnek valló taxisofőr, különféle orvosok, mint Isidor (Izy) Koch doktor, Bar-El doktor, az ausztrál Edward Hospital doktor, Bedros Avakian elnök, Murphy nyomozó és mások. Közben kitérőket kapunk a Péter és Pál apostolok közötti különbségekről, a thaiföldi elefántok akvarell festményeiről, a költőnek mondott Oszama (de miért Ossama?) bin Ladenről, Jorge Louis Borgésról, a labirintusról és a könyvtárról, szóval számos, az olvasót zavarba ejtő dologról.  

Két felderítetlen merénylet között jelölhető ki a regény bonyolult útvonala, amelyet főszereplője, Gora az odúként szolgáló könyvtárában bejár új hazájában. Ebben a vonatkozásban akár detektívregényként is lehetne olvasni, hiszen van benne gyilkosság, névtelen fenyegetés, rejtélyes eltűnés és rendőrségi nyomozás is, csakhogy Manea ennek ellenére sem krimit írt.

Akkor talán politikai thrillert? 1991. május 21-én Ioan Petru Culianu román származású vallástörténészt, írót, a Chicagói Egyetem negyvenegy éves tanárát, Mircea Eliade volt tanítványát és közeli munkatársát brutálisan meggyilkolták az egyetemi menza vécéjében. A gyilkosság híre óriási sajtóbotrányt keltett, a merényletet sokan a román titkosszolgálat amerikai befolyásának tulajdonították, a nyugtalanságot csak fokozta, hogy a nyomozás eredménytelenül zárult, az ok pedig legfeljebb csak sejthető. A regény két szereplője, Cosmin Dima és Mihnea Palade személyében a román olvasók életrajzi jegyek alapján a világhírű, ám a szélsőjobbos vasgárdista múltjával el nem számolt Mircea Eliadéra és az ezt feltáró tanítvány munkatársára, Petru Culianura ismerhetnek. (Persze a magyarok többségének ez még így sem mond sokat.) A 2001. szeptember 11-i, a World Trade Center ikertornyokat ért terrortámadás szemtanújaként Norman Manea az emigrációba kényszerült, bujdosó kelet-európai értelmiségi számvetését végzi el, s közben a totalitárius rendszerekről is filozofálgat; ilyen értelemben már inkább mondható politikainak a regény, bár direktben úgy sem, inkább csak áthallásokkal.

Minél jobban töprengek, annál inkább az esszéregény látszik a legpontosabb meghatározásnak. Az olvasótól lassú és nagyon figyelmes olvasást követel a fikciós szintek követése, amelyeket irodalmi és mitológiai referencia-rendszerek tesznek még összetettebbé, amelyben Borges, Thomas Mann, Kafka, Rilke, Nabokov szövegei és karakterei épülnek be a párhuzamos világok regényébe. A töredékes-vallomásos szöveg, a karakterek állandó alak- és névváltása sem könnyíti meg a helyzetünket, s miközben az íróval a 20–21. század labirintusában tévelygünk, az olvasó arra kényszerül, hogy bonyolult szövegtengerben keresse újra és újra az összefüggéseket. A szerző hol túlságosan elmerül a részletekben, hol az események vonatkozásában kalandozik el, máskor az elbeszélési stílus válik monotonná, miközben az olvasónak szinte puzzle-darabkákból kell összeállítania a képet.

Ezt én a regény hibájának érzem, s bevallom, nem egyszer abba is akartam hagyni az olvasását.

Az Odu igazi szépségeit nem a szerkezetében, a történetfűzésében, a karaktereiben, hanem a nem egyszer gondolkodásának költői mondataiban lehet megtalálni. Ennek bizonyítására álljon itt az egyik bekezdése. „Gora rosszkedvűen a könyveken és könyvtárakon morfondírozik. Meg a szavakon. Saramango bértollnoka egyetlen szóval megváltoztatja Portugália történelmét, Shakespeare királyai a drámai képzeletben uralkodnak, Dante korának pápáját a szellemi javak kufárjaként a pokolba száműzi, Napóleon Tolsztoj krónikájában második szereposztásban játszik, Roth a hitlerizmus-barát Lindberget Roosevelt elnöki székébe ülteti, a szent versek sátánivá válnak a hűtlen Rushdie játékában, az atombombán kigyullad a Start gomb. Mynheer egy könyv varázshegyén született, Péter és Pál az evangélium lapjain élnek, Yussuma próféta a Koránban és a szent Háború félholdjában lakozik. A mi kedves Péterünk balszerencséje szintén könyvekkel kezdődött, belevetettem őt az Öreg bonyolult életrajzába és bibliográfiájába, ő is a könyvek megszállottja volt, elszédült a lángoló könyvtártól, amikor látta, hogy a lapok és a korok hogyan foszlanak szét a hiábavalóságban. Ezt nem tudtam elfelejteni, amikor felszólítottak, hogy leplezzem le a bűneit, amelyek megérdemelték a leleplezést, de nem tudtam elfelejteni a milliónyi krematóriumban a lelkében hordozott könyvekkel együtt elégetett Jézust, a názáreti Józsua rabbit sem, aki szintén egy könyvet hordozott magéban, mellyel újabb ezer könyv írását idézte elő.”

Mindez sejteti, hogy a fordító, Koszta Gabriella milyen emberfeletti szép munkát végzett a regény átültetésével. Ezzel együtt is néhány nem tetsző hibáját felfedeztem a szövegben. Például Orson Welles Citizen Kane filmjének ismert magyar címe nem Kane polgártárs, hanem az Aranypolgár. Ugyancsak egy filmes fogalom: Prím-plán nem létezik, csak premier plán. De ami a legzavaróbb, hogy a könyv számos helyén előfordul az, hogy „süketnéma”. Ez régi és elavult, ráadásul hibás fogalom, a siketek – így a helyes – ugyanis nem némák, legfeljebb vannak, akik nem tanultak meg beszélni. A néma az, aki nem képes rá, függetlenül a siketségtől.

Mindent egybevetve az Odu a szembenézés regénye, azoknak a művelt és sokat olvasott értelmiségieknek az olvasmánya, akik meg tudnak birkózni gondolat-filozófiai, társadalmi-történelmi és stiláris-szerkezeti nehézségeivel Nekik álljon itt végezetül Kertész Imre ajánlása: „Norman Manea könyveinek különös varázsa a tisztánlátásban rejlik, ahogyan szinte vallomásszerű erővel feltárja, miként vált az állandó menekülés, a kivetettség, a hazátlanság korunk emberének természetes létformájává.”

Norman Manea: Odú, Kossuth Könyvkiadó, 2014, ford. Koszta Gabriella, 380 old.,3490 Ft.