Hová fajult a műfaj az 1973-i The Exorcist óta! Mint a legtöbb horrorisztikus alkotásban, a filmkészítők úgy vélik, hogy a nézőnek egyre brutálisabb, egyre gusztustalanabbul sokkoló képeket és hanghatásokat kell nyújtani ahhoz, hogy elérjék a félelem és rettegés ama küszöbjét, amit az egykor sikerek még sokkal kevesebbel, de lényegre törőbben tudtak elérni. Jerry Bruckheimer producer (A Karib-tenger kalózai, Bad Boys, CSI: Helyszínelők stb.) és Scott Derrickson rendező (Sinister, Ördögűzés Emily Rose üdvéért, Hellraiser: A pokol démonjai stb.) együttműködéséből akár jó is születhetett volna, de ezt a filmet, sajnos, még a maga műfaján belül is csak egy közhelyes, felszínes, unalmasan gusztustalan rémísztgetős mozidarabra sikerült összehozni.
A bevezetőben az iraki háború egy amerikai katonai alakulata hatol be valami barlangba, ahol olyasmit lát, amit nem kéne… A folytatás már amai Amerikábanjátszódik. Ralph Sarchie (Eric Bana) New York-i rendőr (aki érthetetlen okokból mindig csak éjjel van szolgálatban) egyre különösebb esetekkel találkozik. Egy őrjöngő „ügyfele” a feleségét bántalmazza minden ok nélkül, egy asszony az állatkerti oroszlánketrec árkába dobja gyermekét, majd a földet kaparja, míg a férje felpüffedt hullaként kerül elő egy pincéből, egy különös, csuklyás alak az oroszlánketrecben tűnik el, de a vadakat még a rendőrre uszítja, szóval látszólag semmi magyarázat és összefüggés. Eközben rendőrünk újra terhes felesége (Olivia Munn) jó sablonosan férje szemére veti, hogy kevés időt tölt el a családjával, csak hogy újabb lelki válságokat okozhasson a nyomorultnak.
Amikor rendőrünk úgy érzi, már beleőrül, találkozik Mendóza atyával (Edgar Ramírez), aki reverendát sem hord, elég kétes múltja is, mégis azt állítja: tudja, mi áll a borzasztó bűncselekmények hátterében. Lassanként kiderül, hogy az ügyek hátterében az egykori iraki kommandós csapat tagjai állnak, akik „bekattantak” a barlangban látott felirattól, amely valamiféle kapu ahhoz, hogy gonosz démon szállja meg a lelküket.
Innentől aztán elszabadul a pokol. Sarchie rendőr a nyomozás közben hangokat hallucinál, és dolgokat „érez meg”, a kislánya kaparászásokat hall a szobában és a játékai is különös dolgokat művelnek, a nyomok egyre őrültebb helyekre és elkövetőkhöz visznek, mígnema keménypap szembenézésre készteti. Bizony, az ő keze is hamar eljárt, és volt, hogy nem az igazságszolgáltatást, hanem a bosszúállást képviselte, mikor egy többszörös gyilkost puszta kézzel agyonvert, tehát a gonosz az ő lelkét is kikezdte már. A vallási propaganda hatására rendőrünk magába száll, és a film csúcsjelenetében, mikora papa vallatószobában ördögűzést hajt végre a jelenlétében a gonosztól megszállt katonán, már maga is sikeresen küzd a démon ellen. Hogy legyen még egy kis izgalom, hősünknek meg kell mentenie saját feleségét és gyermekét is a veszélytől, de a démon sikeresen eltávozik a megszállt testből.
A film – ha úgy vesszük, vallásfilozófiai kérdéseket vet fel a gonosz mibenlétéről, de ezekre sem a rendőr, sem az ex-kábítószeres egykori pap sem tud sem épkézláb hitbeli, sem egyéb magyarázatot adni, csak valami közhelyesen felszínes zagyvalékot, amit ráadásul még komolytalanabbá tesz az ördögűzést kívülről szemlélő fekete rendőr viccesnek szánt, hülye megjegyzéseit bevágni. A film elővesz egy régi ostoba közhelyet is, amely szerint a rockzene az ördög műve, ugyanis főként „door = kapu” szóval játszadozva párhuzamot von a gonosznak egy titokzatos betűkapun való áthatolása és a Doors együttes: Break On Through című számán keresztül. Minél misztikusabban feszültnek szán egy-egy jelenetet, annál erősebben dübörögnek alatta a Doors zenei hatásmechanizmusai.
A film jelenetei a logikusnál többször játszódnak sötétben, kapkodó fények és kameramozgások között, ami egyre fárasztóbb, unalmasabb. Ezt hivatott túllicitálni a hörgő és vidámparki szintű egyéb hanghatások keverése egyre gusztustalanabb képekkel, amelyekben a halott megmozduló szeméből kirajzó bogaraktól a kihányt ételmaradékokig, megrepedt bőr alól kicsorduló vérig és a testet démoni sebekkel borított látványáig minden külsőség végigkísér. Unalomig ismételt külsőségek, szövegi és látványbeli közhelyek teszik egyre fárasztóbbá és érdektelenebbé ezt a horrorisztikus fércművet.
A szereplők igyekeznek szerepük szerint eljátszani valami nagyon félelmeteset, nagyon ijesztőt, nagyon démonian őrültet, ami sokszor visszataszító ugyan, de a nézőt sem nem tanítja, sem nem szórakoztatja.
Scott Kevan kamerája sem tud semmi érdemlegeset alkotni, mert a forgatókönyvíró Scott Derrickson–Paul Harris Boardman-páros meglehetősen köti a kezét. A film minden elemében olyan közepes, hogy majdnem szóra sem érdemes.
Szóra érdemes azonban, hogy miért kell minden vacakot átvennie a filmforgalmazásnak? A mai hazai forgalmazók – így az InterCom is – egy vagy több, főleg nyugati filmcéggel vannak kapcsolatban, amelyek mindig az aktuális terméküket kiáltják ki a legjobbnak, és a beszedett dollárokon túl semmi más „esztétikai” mércét nem ismernek. Ezért filmszínházaink tele vannak selejtes mozitermékekkel, hülyeségekkel, mert az „amíg lószar van, veréb is van” alapon mindennek van valamennyi nézője. De egy ilyen filmre egyetlen dollárt, egyetlen forintot sem szabadna kiadni. A megnézésére szánt idő is csak kárba vész. Úgy, hogy én senkinek sem ajánlom jó szívvel a Távozz, tőlem, Sátán megtekintését!
