A történet a családi filmek mesei elemével indul: 1985 karácsonyán egy magányos kisfiú azt kívánja, bárcsak életre kelne a plüssmackója, Ted! A kívánság teljesül, szenzációt keltve Amerika-szerte, Ted igazi celebbé válik: címlapokon szerepel és beszélgetős tévéműsorok sztárja lesz.
A forgatókönyvíró-rendezőt a sztoriban az érdekelte, mi lesz akkor, ha a kissé későn érő John Bennett (Mark Whalberg) már 35 éves felnőtt, barátnője már van, de még nem nős, viszont még mindig az eleven, beszélő plüssmackó az igazi lakótársa és legjobb barátja, aki viszont már kikopott a szenzációból és elfogadott átlag amerikai állampolgárként henyéskedik a világban. Ez jelen esetben azt jelenti, hogy minden tudásukat a televíziós Flash Gordon képregény-filmekből tanulták, előszeretettel vedelnek üvegből sört és drogoznak füvekkel, buliznak, szókincsük trágár és tematikailag leginkább a végbélen át távozó gázok és szilárdabb halmazállapotú dolgok, valamint a homoszexualitás körül forog – legalább is a rendező humort megcélzó szándéka szerint.
John Bennett egy autókölcsönzőben dolgozik. csinos barátnője, Lori Collins (Mila Kunis) pedig egy irodában. A lány jobban szeretné, ha gyermeteg barátja férfiasabban viselkedne, már csak azért is, mert a főnöke, Rex (Joel McHale) is szeretné őt ágyba vinni, ezért minden erővel azon van, hogy Tedet eltávolítsák a lakásból. Ted kénytelen külön költözni és egy élelmiszerboltban állást vállalni, de azért nem szakad meg a kapcsolat a két barát között. Amikor John otthagyja a lány főnöke által rendezett partyt és Lorit, hogy Ted bulijában találkozhasson kedvenc filmszínészével, az egykori Flash Gordont alakító Sam J. Jones-szal, akivel bekábítószereznek, szerelménél betelik a pohár és szakít a fiúval. Természetesen a dolog nem marad annyiban, eljutunk az önmagát alakító Norah Jones koncertjére, ahol a közönség majdnem meglincseli, John-t, mert olyan hamisan énekel bocsánatkérő dalt Lorinak, aztán közösen sietnek Ted kiszabadítására, akit a dilinyós macirajongó Donny (Giovanni Ribisi) rabol el, tanúi leszünk Ted halálának és feltámadásának, a szerelmesek egymáséi lesznek, szóval az egész romantikus melodráma megy a maga jól kiszámítható végkifejlete felé. Közben a rendező be-beszólogat ismert embereknek, cikizve őket. Az altesti mellett ez is humorforrás.
Seth MacFarlane évek óta hordozta magában Ted történetét. Felmerült, hogy a Family Guyhoz hasonlóan ez is rajzfilmen keltse életre, de kivárta, amíg az animációs elképzeléseihez megfelelő technológia létrejön, s így végül a forgatókönyvíráson és rendezésen kívül hangjával és mozgásával keltette életre a plüssmackót. A hang a magyar szinkron miatt természetesen megváltozik, de a rendező egy speciális mozgásérzékelő ruhában maga is részt vett a színészi játékban, aztán ezt digitalizálva a trükkösök és számítógépesek változtatták élethű plüssmacivá. Valóban, sikerült elérni, hogy a néző egyenrangú szereplőt lásson, akiket a színészek is színészpartnerként kezelnek. Csak amit és ahogy mondanak, az sokat ront az összképen.
A film didaktikus üzenete azokhoz szól, akik képtelenek felnőni, csak félő, hogy az éretlen röhögések között éppen azokhoz nem jut el, akiknek üzenne. Nem túl jó példa a léha életmód inkább pozitív ábrázolása sem, ugyanis John-t kizárólag a Lorihoz fűzött érzelmei térítik el, nem a saját belátásai. A gusztustalanságok, mint az, hogy a Ted által összehívott prostik egyike odacsinál a padlóra, vagy, hogy sportot űznek a szellentésekből sem éppen közönségcsalogatók a jobb érzésűek számára. Mindent egybevetve ez a film egyeseket szórakoztat, másokat inkább bosszant. Szerencsére legalább a valódi 16 éven aluliakat a UIP-Duna Film eltanácsolja az „élménytől”, amit nyújt.
