A lakosság 70 százaléka vett már részt valaha elsősegélynyújtó tanfolyamon, vagyis ennyi embernek van elméleti ismerete arról, mit kell(ene) tenni baj esetén. A többséget a jogosítvány megszerzése sarkallta a tanfolyam elvégzésére, ötödének a munkahely miatt volt kötelező részt vennie oktatáson. A saját elhatározásból végeztek aránya mindössze 7 százalék.

Az elsősegélynyújtó tanfolyamon már részt vettek mindössze harmada állítja, hogy teljes biztonsággal tudná alkalmazni vészhelyzet esetén az elméletben tanultakat; nagyon sokan (42%) nem tudják megítélni, hogyan reagálnának ilyen esetben – arányuk egyébként az életkor növekedésével látványosan növekszik. Megfigyelhető, hogy a jogosítvány megszerzését motiváló tényező a fellépés határozottságát is meghatározza: a saját akaratukból vizsgázók körében lényegesen többen vannak azok, akik magabiztosabbak tudásukban.

Gyakorlati tapasztalata jellemzően közúti balesetek kapcsán van az embereknek, mivel ilyet csaknem 60 százalékuk látott már; vízi balesetek esetén ez az arány jóval alacsonyabb, mindössze 10 százalék.

Az országúti balesetet már látottak közül minden második ember reakciója az volt, hogy segítséget hívott és a helyszínen maradt, megvárta azt, ugyanakkor a sérültet ösztönösen vagy ismereteik alapján ellátók aránya mindössze 15 százalékra becsülhető. (Ez igen kevés ahhoz képest, hogy a megkérdezettek 70 százalékának van elsősegély-végzettsége.) A balesetet látottak 13 százaléka segítséghívás nélkül ment tovább.

Habár a lakosságnak csak kis része merne aktív segítséget vállalni az életmentéskor, a mentők mobiltelefonon keresztül adott utasításai alapján a lakosság fele biztosan, 44 százaléka valószínűleg megpróbálna segíteni a sebesülteken.

Az elsősegély-nyújtási teendők közül a legtöbben és legnagyobb biztonsággal a stabil oldalfekvést és a sebeken alkalmazott nyomó/szorító kötést tudnák elvégezni, legkevésbé a légútban rekedt idegen test eltávolítására, az autóból kimenekítésre vagy az áramütést szenvedett beteg ellátására vállalkoznának az emberek. A mentők hívószámát egyébként a lakosság háromnegyede tudta helyesen megnevezni.

Az alacsony segítségnyújtási szándékról árulkodó adatok és a mindennapi gyakorlat alapján Győrfi Pál, az Országos Mentőszolgálat szóvivője ekként vélekedik: „A magyarázat egyrészt az, hogy nincs megfelelő tudása, másrészt nincs bátorsága az embereknek az elsősegély-nyújtáshoz, és mivel a mentőknek minden egyes mentési feladatnál a dokumentációban fel kell tüntetni, hogy a mentő kiérkezése előtt milyen elsősegély történt, az egyértelműen látható, hogy az esetlapok ezen rovata szinte minden esetben üresen marad. Vagyis semmilyen elsősegély nem történik. Általában azt látjuk, hogy az emberek elsősegélynyújtás címén csupán felhívják a mentőket. Erre nagyon sokan vállalkoznak, de ahogyan a felmérésből is kitűnt sokan még a mentők központi telefonszámát sem tudják”.

Győrfi Pál hangsúlyozta: „Segítség = esély az élethez!” A szóvivő szerint sokan félnek a segítségnyújtástól, mert attól tartanak, ha valamit rosszul csinálnak, hibáznak, még bírósági üggyé is fajulhat a segítő szándék. Ez azonban megalapozatlan félelem, hiszen Magyarországon még sosem történt ilyen okból eljárás. Fontosnak tartotta elmondani azt is, hogy a kritikus helyzetben segítségünkkel esélyt adhatunk embertársunknak az élethez, még ha szakszerűtlenül tesszük is mindezt. „Létezik olyan statisztikánk, mely szerint a hirtelen szívmegállásos eseteknek 60%-át meg lehetne menteni Magyarországon (évente kb. 20 ezer ember hal meg hirtelen szívmegállás következtében), ha valaki azonnal elkezdené a szakszerű újraélesztést. Ehelyett Magyarországon ez a túlélési arány kb. 1% körül van” – jelzi Győrfi Pál.

Győrfi Pál nyilatkozata teljes terjedelemben itt olvasható>>

A Szinapszis Kft. augusztusban online, önkitöltős, kérdőíves kutatással vizsgálta a hazai lakosság elsősegély-nyújtással kapcsolatos véleményét, magatartását. A kérdőívet összesen 545-en töltötték ki, a minta országos lefedettségű, életkor (18+) és nem alapján országosan reprezentatív.