A 2011 őszén, magyar francia koprodukcióban, televíziós játékfilmként forgatott, 70 perces, dokumentumelemeket felhasználó mű több idősíkon játszódik. A filmes fikciós „jelenben”, 1911-ben egy színtársulat Trisztán címmel egy jubileumi darabot próbál Liszt Ferenc haláláról. Ezt a darabcímet az indokolná, hogy a zeneköltő állítólagos utolsó szavaival Wagner zenedrámáját emlegette volna. A próbák közben a semmiből megjelenik egy titokzatos idős hölgy, bizonyos Nina Schliemann (Sárközy-Nagy Ilona), aki ezt a motívumot cáfolva elmeséli, hogy ő Liszt (Jordán Tamás) -tanítványként tanúja volt az utolsó napoknak, jelen volt a halálos ágynál is, és hogy a zeneköltő neki dedikálta utolsó rapszódiája kéziratát. A színmű író-rendezője, akivel a színész-igazgató állandóan átíratja a művét, azonban bizonyítékot várna, mert az utolsó rapszódia létezését a zenetudomány a legenda témakörébe sorolja, csakhogy ilyet nem kap.
A film másik idősíkjában Nina Schliemann elbeszélése alapján visszalépünk egyrészt 1886-ba, azokba a bizonyos utolsó napokba, sőt még régebbre, amikor a Zeneakadémiára való felvételizésekor fiatal tanítványként egyáltalán megismerkedhetett a mesterrel és Erkel Ferenccel (Fodor Tamás).Történelmi tény, hogy Lisztnek – noha pappá is szentelték – meglehetős kiterjedt szerelmi kapcsolatai voltak korának ismert felső körökből származó hölgytagjaival, sőt d’Agoult grófnőtől gyerekei is születtek; közülük is a legismertebb Cosima (Söptei Andrea), akit férjétől, Bülow-tól szeretett el később Richard Wagner.
A rajongó fiatal tanítvány és az ötven évvel idősebb zeneszerző között kialakuló romantikus vonzódás, mondjuk így: plátói szerelem ennek a filmnek a fő témája, amelyben a hűséges inas (Kállói-Molnár Péter) és a bayreuthi tartózkodás idején vendéglátó hölgy (Molnár Piroska) inkább segítik kettejük együttléteit, Cosima viszont szeretné megkímélni apját, ezért igyekszik megakadályozni azt.
Fonyódi Tibor forgatókönyvíró és Gyöngyössy Bence rendező tehát Liszt nevét és évfordulós aktualitását inkább ürügynek használja fel, hogy egy nem mindennapi, romantikus „tavasz–tél” kapcsolatot ábrázoljon, semmint hogy valóban Liszt Ferenc művészetét, emberi nagyságát vigye közelebb a hazai és netán külföldi nézőhöz. (Ez alapján lehetne akár Faludy György és Fanni története is.) Ebben a történetben a dokumentumot a valóban Liszt-tanítvány és titkárnő, Lina Schmalhausen (képünkön) naplója szolgáltatja, de a film nőalakja olyan fikciókkal is feldúsult, amitől az nem volna hiteles, ezért kapta a forgatókönyvírótól a Nina Schliemann nevet. Ráadásul Nina magát afféle eddigi szerelmek szerves részének, és sűrítményének aposztrofálja, ami így, nyilván nincs benne a naplóban. Engem az is zavart, hogy hol rapszódiát, hol szonátát emlegetnek, ami azért nem ugyanaz, ugyanakkor a képen egyetlen tele sem írt kottaoldal volna maga a címadó mű.
Ebben az alkotásban mindvégig benne érzek valamiféle valami féle kurzus film ízt, amelyben a Liszt évre kissé későn ocsúdó kormányzat a filmtámogatásra szánt pénzek maradékából utolsó percben megrendelt valamit, amiből jobb híján ez sikeredett. És mivel az átlagnéző szellemi befogadói igényét a zene meghaladja, néhány szép képpel és egy „stars intim” beteljesületlen szerelmi történettel talán be lehet rá hozni a fiatalokat, mint mondjuk a Szerelmes Shakespeare esetében. A forgatókönyv író didaktikus felvilágosításként még olyan elemeket is belecsempészett a gyengébbek kedvéért a filmbe, mit mikor a tanítványok vitáját Liszt nemzeti hovatartozásáról maga a mester dönti el, ékes magyar nyelven kinyilatkoztatva, hogy bár sajnálatosan nem tud magyarul, de azért ő magyar identitású. Nesze nektek, világpolgár nemzeti zeneszerzőnket kisajátítani szándékozó nyugati törekvések, mi most aztán megmondtuk! Nemzeti karakterisztikánk ugyancsak képeskönyv ízű, egyébként nem ide tartozó felvilágosító epizódja, mikora magyartanítvány nem hajlandó sörrel koccintani német társaival, mármint a Habsburgok elleni tiltakozásul. Színészeink tehát a felizzó dráma helyett részben ilyen kosztümös tankönyvszövegeket mondanak fel illusztrációként.
Igazságtalan volnék, ha mindezekért a színészeket marasztalnám el. A mozidarabokban méltatlanul kevésszer látható Jordán Tamás, vagy ugyancsak egykori Universitas színészkollégája,Fodor Tamáshitelesenés jól játsszák el szerepüknek azt a részét, ami színészileg eljátszható. Az izgalmasan szép Sárközy-Nagy Ilona szemeiben néha valóban megcsillan az a romantikus szerelem-törődés motívum, ami akár Schmalhausen kisasszonyban is meglehetett egykor. Cosima Söptei Andreának nem sok más tennivalója maradt, mint hogy szigorú nevelőnőként villogtassa szemeit Ninára, az inasra, meg papuccsá tett férjére, Wagnerre (Pap Zoltán). Kálloy-Molnár Péter hálásabb szerepet kapott a hűséges inas, Molnár Piroska pedig a szállásadónő figurájának megformálásához – a többiek pedig hozzájuk statisztálnak.
Csukás Sándor operatőr néhány szépen világított, fényképezett külső és belső enteriőrrel és sok közeli portréval segítette a rendezői szándék szerinti hangulatot, amely ezúttal nem díszletek, hanem szép külső helyszínek (budai Budakeszi úti Ybl-villa, Festetics-kastély, Pécelen a Ráday-kastély) között teremtődik meg. Kónya Andrásés Kiss-Matyi Mónika stílusos kosztümjei, vagy a frizuráik, maszkok is a helyükön vannak, a filmből mégsem jó, csupán megnézhető végeredmény született.
Tudjuk, hogya magyarfilmgyártás anyagilag ma nem képes még koprodukcióban sem egy a zeneköltőhöz méltó, külföldön is jól eladható új nagy játékfilmet kiállítva országimázst teremteni, de emlékezetem szerint Keleti Márton 1970-ben készült Szerelmi álmok mozifilmjének, vagy Szinetár Miklós 1982-i Liszt tévéfilmsorozatának felújítása jobban szolgálta volna a jubileumi Liszt-év népszerűsítését, mint az Utolsó rapszódia. Mert ez, amit láttunk, olyasmi, amire azt szokták mondani: valami van, de nem az igazi!
