A plakát gyönyörű, egyben igen nehéz alkalmazott grafikai műfaja a képzőművészetnek. „Én vagyok az utca hírmondója” – emlegeti magát büszkén Lópici Gáspár plakátragasztó, a „Keménykalap és krumpliorr” egyik legsikerültebb szlogenjével, és valóban, a jó plakátról pár másodperc, mondhatni egyetlen pillantás alatt le kell tudni olvasni egy sereg információt, hírt. A plakátban legfeljebb a kiállításon mélyed el a szemlélő, az utcán folyamatosan továbbhalad, vagy máris viszi a villamos, és legfeljebb az őt nagyon érdeklő plakátnál áll meg a részadatok böngészésére. A plakát tehát elsődlegesen a felületes szemlélő figyelmének megragadására törekszik.

Mi fér ebbe bele? Szerencsére a látás olyan képességünk, amellyel egyszerre tudatosulnak bennünk szavak, képek és sok egyéb szinte tudattalan is. A plakátgrafikusnak fotók, festmények, grafikák és betűk állnak a rendelkezésére, hogy felhívja a figyelmet a hirdetendő témára – jelen esetben egy színházi előadásra. A lényeg tehát az egy-két szavas cím és a darab egy képbe sűrített lényege. Az, hogy melyik színház játssza, kik a szereplői, és egyéb adatok általában már másodlagosak, mert ezekre, akinek a kíváncsiságát sikerült felébreszteni, majd a többedik rápillantáskor úgyis rátalál. A hangsúlyosabbá tételhez színek, betűméretek és -formák segítik még a művészt, valamint akár olyan tudományok is, amelyek azt mérik fel, hogy a ránéző ember a kép melyik pontjából kiindulva és merrefelé kezdi „elolvasni”, felfogni, értelmezni a látványt, és hogy a szemet mégis mennyire lehet vezetni az általunk kívánt irányba. A figyelmet tehát egy plakáton sokkal kevesebb idő alatt kell megragadni, mint ahogy ezt a kis felsorolást tudatosíthatná magában az olvasó.

A plakátkiállítás már nem azonos műfaj, mert itt a szemlélő célzottan jön el és ráér gondolkozni. Ha a plakát olyan darabról szól, amit a látogató már ismer, akkor elkezdi összevetni a látványt a maga emlékeivel, és abból minősíti az alkotást, hogy az mennyire felel meg az őbenne kialakult képpel. Az is „nyerő” tud lenni, ha a grafikus olyan lényegi összefüggéseket tud megvilágítani, amelyek az egyszeri szemlélőben így nem tudatosultak, de látva őket elismeri, hogy bizony ezek jellemzik a darabot. Másik esetben, ha a néző még nem látta a darabot – ez kicsit jobban hozza azt a hangulatot, amit az utcán él át az ember –. a kiállítás nézője elkezd elképzelni valamit a műről, ami jó esetben az előadás megtekintésének a vágyát ébreszti fel benne. Ezért a jó plakátgrafikus, ha „összejátszik” a rendezővel, akár a rendezői koncepciót is rá tudja vetíteni a plakátra, és így egyazon darab más-más előadásához más és más plakátokat tud alkotni. Van még egy harmadik esete is a plakátok szemlélésének, mikor az ember a darabot sem ismeri és annak megtekintése is lehetetlen számára: ilyenkor a lakát puszta képzőművészeti alkotássá lesz, színek és formák, konkrét elemek grafikai montázsává, amely kevésbé informatív, de megnő az esztétikai tartalma.

Az apropót ehhez a kiállításhoz a színház és az művészeti iskola második éve tartó együttműködése adta. Az érettségi utáni alkalmazott grafikus tanulók utolsó nagy feladata a színházplakát. A diákok tehát a Pinceszínház aktuális előadásaihoz készítettek számos friss szemléletű, invenciózus plakátot, interpretációt. A falakon modern szellemiségű, számítógéppel készült grafikákon kívül hagyománytisztelően, kézzel rajzolt motívumok, továbbá fotók felhasználásával montázsként megjelenő üzenetek is láthatók.

A Főpróbán 17 tanuló állít ki: Bálint Bianka, Farkas Kinga, Farkas Kincső, Földházi Gyula, Gál Barbara, Gömöri Zsuzsanna, Horváth András, Liziczai Réka, Meder Csilla, Mihály Gréta, Néber Tímea, Papp Zsófia, Pápai Flóra, Radics Márton, Szabó Zsófia, Szabó Emőke, Varró Dávid. A cím azért tetszik, mert miként a bemutató előtt a főpróba zárja le a felkészülés folyamatát, a tanulóknak is ez jelenti az életbe kilépés előtti utolsó lezárást. A témát 8 színmű adja, ezek Csáth Géza: A Pertics Janika, Fráter Zoltán: Hát hogy szeret maga engem?, Terrence McNally: Frankie és Johnny (Krumplirózsa), Karnauhova-Brauszevics: Mese a tűzpiros virágról, Márai Sándor: Az igazi, és Kaland, Terrence McNally: Frankie és Johnny (Krumplirózsa), Vajda István: Pedig én jó anya voltam. Ez azt az érdekes összevetést is megadja a kiállítás látogatójának, hogy ugyanarról az előadásról 2-3 plakáttervet is láthat, és így megfigyelheti, hogy melyik alkotónak mi volt fontos az előadásból?

A plakátok természetesen nem azonos színvonalat képviselnek sem a művésztanárok, sem a nézők szubjektuma szerint, de kívánom, hogy mind találják meg majd az életben is az őket foglalkoztató megrendelőket, és a szakmai sikereket hozó ihletett ötleteket! A kiállítás május 26-ig tekinthető meg.