Ismertté vált a bűvös szám, 97 ezren szerződtek ki a társadalombiztosítási (tb) nyugdíj-rendszerből. Ezek az emberek vélhetően inkább a jövedelmi skála legfelső tartományaihoz tartoznak, azaz ők azok, akik bíznak abban, hogy nyugdíjas korukra lesz harminc–ötven millió forint a pénztári megtakarítási számlájukon. Ebből a pénzből minden egymillió forint után – a még nem létező versengő járadékpiacon – hatezer forint nyugdíjat kaphatnak majd havonta. 

Ők következetesen bíznak az öngondoskodásban, ellenszenvesnek találják az állami tb-nyugdíjrendszert, esetleg nem hisznek abban, hogy a járulékfizetéseikkel arányos időskori nyugdíjra számíthatnak. A feltételezésnek van racionális alapja, legalábbis a múltbeli szabályozásváltozásokból kiindulva – elég az 1990-es évekre jellemző, a frissen megállapított nyugdíjak nivellálására gondolni, vagy a nyugdíjígérvények leértékelésére. Az is elképzelhető, hogy ezek az emberek inkább a fenntartható nyugdíj-rendszerrel kapcsolatos pesszimista várakozásaik miatt maradtak a magán-nyugdíjpénztárban. Ezzel azt is vállalják, hogy hajlandóak akár huszonnégy százaléknyi nyugdíjjárulékot is adóként befizetni a költségvetésbe, lemondva ezzel bármiféle jövőbeli tb-nyugdíjszolgáltatásról. Mindezek pusztán hipotézisek. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy valójában nem is az állampolgárok ezen 
csoportja a legérdekesebb.

Tényleg csak 97 ezren állampolgár „szerződött ki”? A kérdés megválaszolásához induljunk ki abból, hogy a kutatások szerint  500–750 ezerre tehető a feketén foglalkoztatottak száma a munkaerőpiacon. Többeket minimálbérre jelentenek be, bár számuk jócskán csökkent a 2006 óta szigorodó szabályozás (például a dupla minimálbér utáni járulékfizetés vagy a garantált bérminimum bevezetése) következtében. Számításba kell venni azt is, hogy a vállalkozók az alkalmazottaknál általában kisebb (munka)jövedelmet vallanak be. Az adóeltitkolás legjellemzőbb formája, amikor a munkajövedelmet tőkejövedelemként mutatják ki – például színlelt szerződéssel –, de nem ritka az alkalmazottak „zsebbe fizetésének” gyakorlata sem. Nagyságrendileg az eltitkolás miatt kieső munkajövedelmek után fizetett adók és járulékok évente a GDP négy-öt százalékának feleltek meg, ezen összeg legnagyobb része természetesen a nyugdíjjárulékból származik. Úgy látszik, hogy a feketén dolgozóknak vagy a járulékfizetést minimalizáló vállalkozóknak indifferens, melyik „bizonytalan” nyugdíjsémába fizetnek kötelezően. Ez a megállapítás annál inkább helytálló, minél magasabb a valós jövedelem járulékfizetést nem teljesítő hányada. Ez önmagában nem is lenne probléma, hiszen meg is takaríthatnak, azaz időskori megélhetésük forrását is képezhetik.

Azt a feltételezést azonban vélhetően senki nem fogadja el, mármint hogy e csoportok nagy részénél a megtakarítás lenne a legfontosabb. Jövedelmük sokkal inkább a jelenbeli fogyasztást szolgálja.

Valójában tehát a 97 ezer személy többszöröse „szerződhetett ki” korábban a nyugdíjrendszerből. A pontos számot nehéz lenne meghatározni, mivel nem tudható, hogy a pénztártagok között milyen számban vannak jelen szürkén  vagy feketén foglalkoztatottak. Akár az önkéntes (vállalkozók), akár a részben kényszerű (fekete- vagy szürkejövedelemben részesülők) „kiszerződésről” beszélünk, a lényeg, hogy az állami rendszer járulékként automatikusan biztosan nem részesedik eltitkolt jövedelmük egy részéből. A megtakarítást kezelő intézményeknek juthat valami ezen összegből, mégis valószínűbb, hogy azt fogyasztásra használják fel, és így az áfa-bevételt jelent az államnak. Természetesen ezt vissza kell juttatni a rendszerbe a keletkező hiány csökkentésére, ahogyan ez egészen mostanáig rendszeres gyakorlat is volt. 

Az adóelkerülés azért is súlyos probléma, mert automatikusan jövedelemátcsoportosítást eredményez a társadalom 
adófizető és adót nem – vagy nem „teherviselési képességének” megfelelően – fizető tagjai között. Az eredmény így 
tetemes jóléti veszteség és az adómorál további romlása. Ráadásul azzal sem haladunk az „igazságosabb” elosztás 
felé, hogy most „választhattunk” a rendszerek között: a magasabb társadalmi státuszúak (és jövedelműek) inkább 
„kiszerződtek”, az alacsonyabbak pedig inkább visszaléptek. Emellett még nem beszéltünk arról a közel sem 
elhanyagolható létszámú csoportról, amely nem lesz jogosult saját jogán öregségi nyugdíjra a tb-ben, mert nem éri 
el az előírt minimum szolgálati időt (jelenleg 15 év).

Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a társadalom öregedésével a medián életkor is elkerülhetetlenül 
emelkedik. Azok a tb-nyugdíjrendszerben maradók, akik átlag alatti nyugdíjra számíthatnak vagy „jó eséllyel” nem 
teljesítik az öregségi nyugdíjjogosultság feltételeit, érthetően azokra fognak szavazni – különösen a 
nyugdíj-korhatárhoz közeledve –, akik majd azt ígérik, hogy mindenki megfelelő nyugdíjat kap. Mindez az alapnyugdíj bevezetése lehet, ami a bejelentett állandó magyarországi lakcímmel rendelkezőknek, bizonyos életkor elérése után arányos jogosultságot szavatol valamilyen összegű nyugdíjra. A minimum azonban csak csekély összegű lehet, ha az állam nem vagy alig egészíti ki a befizetett járulékot adóforintokkal. Azaz: az alapnyugdíj csak abban segítene, hogy senkit se „hagyjunk hátra”. Több forrás a rendszerben ettől nem lesz, ahhoz be kellene vonni az eltitkolt jövedelmeket is. 

A fentieket összefoglalva: a „kiszerződés” mértéke már régen eldőlt, hiszen tömeges formát öltött a 
Magyarországon. A hárommillió volt nyugdíjpénztártag egy nem elhanyagolható részét ezért vélhetően nem zaklatta 
fel a kormány nyugdíjultimátuma. A jelenlegi tb-nyugdíjrendszerről sok mindent el lehet mondani, a kormány által 
szívesen használt „szolidaritási” jelzőt azonban el lehet hagyni – és nem az átlépés-átléptetés mizériája miatt. A 
járulék hiányozni fog a rendszerből, és ezt nem a  97 ezer polgár okozza. Ellenkezőleg, ők éppen kiegészítik a 
többiek nyugdíját, bár nem önkéntesen és nem is szolidaritásból. E gesztus ellenére a tb-nyugdíjrendszer nem 
fenntarthatósága nem javult érdemben. A maradók annyiban szívességet is tesznek a visszalépőknek, hogy előbbiek már nem terhelik a később rendelkezésre álló forrásokat. Ráadásul ezek után azt sem várhatjuk tőlük, hogy ne minimalizálják járulékfizetésüket: ők már magukról gondoskodnak.

Előbb-utóbb mindenki számára evidens lesz, hogy a 65–70–75 éves kor feletti, „dologtalannak” képzelt évei alatt nem az lesz a legnagyobb dilemmája, hogy a Balatonra vagy az Adriára menjen-e nyaralni, mint volt az a 80-as és 90-es évek német friss nyugdíjasainak, mivel csekély nyugdíját a munkaerőpiacról kell majd kiegészítenie. A probléma korántsem magyar tendencia: a tb-nyugdíjrendszerek a kilencvenes és kétezres években hozott intézkedések – az állandósult korhatáremelés vagy a magánnyugdíjsémák bevezetése – ellenére a fenntarthatatlanság felé tartanak. Mindez pedig az élethossziglan tartó aktív életszakasz „rémképét” vetíti előre azok számára, akik nem képesek/akarnak önmagukról gondoskodni.